Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-24 / 46. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 24. www.ujszo.com Érsek Attila: „Utazás, verseny, utazás, edzés. Minden hetem ilyen. De bárhova utazom is, tankönyv nélkül sehova se megyek. Tanulni persze sehol se tudok..." Már minden erejével a pekingi olimpiára készül Athén már a múlté, Érsek Attila sportpályafutásának amúgy sem igazán fényes fejezete. Az Porecs, Horvát­országban, ahol 2003-ban junior Európa-bajnokságot nyert. Most Pekingbe ké­szül, a jövő évi olimpiára. SZABÓ G. LÁSZLÓ Érsek Attila a pozsonyi Slávia UK huszonkét éves párbajtőrvívó­ja. Kitartás, gyorsaság, éles figye­lem. Ebből kell a legtöbb a pástra. Természetesen a fizikai felkészült­ségen és a lélekjelenléten kívül. A többi szerencse dolga. Ezt ő is így látja. Három év telt el Porecs óta. Felnőtt kategóriába lépve új el­lenfeleket szerzett. Mégsem ez okozta eddig a legtöbb fejtörést. Ez az elmúlt három év sajnos úgy telt el, sérülés sérülést követett. Pontosabban: szenvedés, edzés, szenvedés, versenyzés. Ez volt a „menet”. Nem tartom sikeresnek ezt a három évet, a sok sérülés mi­att nem úgy teljesítettem, ahogy szerettem volna. Vegyük hát sorra, mi történt. Semmi különös, mondhatnám. Mert ami történt, az a vívással csak annyira függ össze, mint bármelyik más élsporttal. Nem szúrtak le, és nem sebzett meg senki, ebben az új öltözékben szinte nem is érhet ko­molyabb baj, legfeljebb pár horzso­lást, zúzódást, kék-zöld foltot lehet begyűjteni - ruha alatt. De volt egy térdműtétem, ami után azt hittem, most már minden rendben, aztán kiderült, hogy mégsem. Követke­zett egy bokaműtét, majd rá egy évre jött a porckorongsérv. És ez így húzódott szépen. Most a ke­zemmel szenvedek. Tipikus vívósé­rülés: kifordult a mutatóujjam egy ütközésnél. Kifordult? Hátrafordult. Olomouci szakor­vos kezeli lézerrel. Beülök tízkor Somoiján a kocsiba, négy után pár perccel már itthon is vagyok. Négy­száz kilométer oda-vissza. Nem is volt nagyobb kihagyása a műtétek miatt? Folyamatosan versenyeztem, csak nem vívhattam azon a szinten, amelyen sérülések nélkül vívni tu­dok. Pszichikaüag zavart a dolog. Fizikai fájdalmakat szerencsére már nem érzek. Szenvedni is igazá­ból akkor szenvedtem, amikor azért kaptam ki, mert nem voltam, nem lehettem elég erős, elég pon­tos. Én tudtam, hogy ezen múlott, hiszen ismerem az igazi formámat. Ez pedig minden sportolónak ma­ga a pokol. Még jó, hogy volt, aki tartsa bennem a lelket, és biztatott, hogy ne izguljak, működni fog, megint jó lesz. Tehát nem álltam le, és eszembe sem jutott, hogy abba­hagyjam. Idestova tizenöt éve van ben­ne. Ezért is szeretnék ismét eredmé­nyes lenni. A junior Európa-bajnoki dm nem elég. Pekingben is jó len­ne bizonyítani. Persze kijutni lesz a legnehezebb. Országos kvalifikáció nincs, csak világkvalifikáció. A vi­lág harminckét legjobb vívója közé kell bejutnom. De még jobb lenne összetettben az első húszba beke­rülni. Edzés szintjén mennyit veszí­tett a sérülések miatt? Sokat nem. Mondom, még ver­senyezni is jártam. Nem volt nagy kiesésem, hiszen még az edzőtábo­rokat sem hagytam ki. Vívtam én rendesen, amennyit csak bírtam. Nem nehéz „visszajönni”, mivel vé­gig szem előtt voltam. Naponta dolgoztam. Ha nem a kezemmel, akkor a lábammal. Szeretnék végre teljesen rendben lenni, és százszá­zalékosan teljesítem. Előnyös helyzetben van: külső adottságainak köszönhetően modellként is megtalálják a lehe­tőségek. Nem tulajdonítok én ennek nagy jelentőséget. Szerepeltem pár rek­lámfilmben, de hogy olyan nagyon otthon lennék a modellkedésben, azt egy pillanatig sem hiszem. Nin­csenek is üyen céljaim. Akkor csak úgy „céltalanul” került a képbe? Inkább véledenül. A barátnőm modellkedett, őt kísértem el egy válogatásra. Ott láttak meg az ügy­nökség munkatársai, és megkér­dezték, hogy készíthetnek-e rólam néhány képet. Mondtam, hogy: „Igen, úgyis csak itt ülök.” És így kezdődött. Nem sokkal később már kamera előtt álltam. Ha hívnak, megyek, de mivel sokat vagyok külföldön, nem egy ajánlatot vissza kell utasítanom. Azt viszont így is elmondhatja: két vasat tart a kezében. Szerintem csak másfelet. A rek­lámfelkérések csak alkalomszerű­ek. Szívem szerint pedig továbbra is inkább a sporteredményeimmel szeretnék ismert lenni a világban. „Az új öltözékben szinte nem is érhet komolyabb baj, legfeljebb pár horzso­lást, zúzódást, kék-zöld foltot lehet begyűjteni." David Beckhamtől André Agassng nem egy élsportoló mo­dellként is nagyokat szakít. Ha ráhajtana, ön előtt is kinyílna né­hány fontosabb kapu. Körte és alma. A körtébe csak ak­kor harapok, ha kimondottan gusz­tusom van rá, de maradok az almá­nál, vagyis a vívásnál. Számomra egy reklámfilm érdekes kikapcso­lódás, jó buli, de nem több. Ha nincs verseny vagy edzőtábor, szí­vesen vállalom, a felkészülésbe vagy egy versenybe azonban nem szólhat bele. Tavaly nyáron például egy egész nap Hondán ültem. Mo­torral egy reklámfilmben. Jó volt. Nagyon élveztem. A reklámfilm csak a hiúságomat legyezgeti. A sport eredményeket szül. Nekem pedig ez a fontosabb. A vívás és a tanulás. Menedzsment szakra já­rok, most vagyok harmadéves. Ta- nulnivalóm is van bőven. Nem unatkozom. Pihenésre alig van időm. Párbajtőrben az egész test szá­mít, bárhol érheti szúrás. Hol fáj a legjobban? Mivel a ruha véd, a test szabad pontjait veszi célba az ellenfél. Láb­ra sokan szúrnak. A lábujjam pél­dául sokszor elkékült már. Az azért kellemetlenebb érzés, mint a da­rázscsípés. Vagy, ha rácsapnak a kezemre, a körmömre. Le is jön azonnal. De ez nem olyan gyakori. Vagy, ha eltalálja a térdkalácsomat. Azt is megérzem. Két napig sajog, aztán elmúlik. Érhet persze szúrás a legérzékenyebb pontomon is. Vé­ledenül. Ahogy a futballistával is megesik, hogy éppen ott találja el a labda. Akadt már ellenfele, aki esze­lős módon szúrt, vágott, suhog­tatta a tőrt? Igen, volt ilyen. Mérges az illető, elveszti a fonalat, és durván támad. Világkupa-versenyen azonban már nincs ilyen ellenfél. Ott nem kell at­tól tartanom, hogy egy fékevesztett fenevaddal vívok. Nálam sokkal nagyobb testű vívók nincsenek is. Kilencvenhárom kilómmal és 192 centis magasságommal én is tudok szúrni. Vannak magasabb ellenfelei is? Akár egy fejjel is. Ki a veszélyesebb? Az, aki a válláig ér, vagy az, akinek ön ér az ajkáig? Egy alacsonyabb vívónak más a stílusa, mint egy magasabbnak. Az alacsonyabbak általában gyorsab­bak, a magasabbak meg hosszab­bak. Én azt mondom: alkattól függ, ki hogyan vív. De azért jobban szereti, ha az ellenfele csak pár centivel maga­sabb vagy alacsonyabb? Az élmezőny tagjait ismerem. Ilyen irányban kevés meglepetés ér. A magasság egyébként sem el­sődleges szempont. Ha valaki egy fejjel túlnőtt, tudom, hogy kelle- meden lehet, tehát óvatosabb va­gyok. Megrettenni azonban a ve­lem egyforma magas, vagy a nálam alacsonyabb versenytársaktól sem szoktam. Ha jól számolom, hét-nyolc­évesen kezdett. Igen, időben elkezdtem. Mi vitte ilyen korán a pástra? A családi hagyomány. Édesapám is nagyon sokáig vívott, ő az edzőm. Ismerek matematikust, akinek a fia gyűlöli a matekot. Én is belekóstoltam mindenféle sportba. Kajakoztam egy ideig, na­„Nagyon szeretem a ter­mészetet. Az erdőket, a mezőket, a vizeket. A vén Dunát, az aprócska szigete­ket És a magyar pusztát" gyón szeretek lovagolni, volt föd is, minden, ami belefér. Aztán ottra­gadtam a vívóteremben. Megtet­szett. Előfordult már, hogy: „Elég, végeztem!” Sokszor van üyen. Aztán jön a papa, és megnyug­tatja? Jön, de nem szól. Ő is dühös, ha én mérges vagyok, de hallgat. In­kább magamra hagy. Megfogalmazta már, ki a jó el­lenfél? Akit meg lehet verni. Tehát nem az, akivel izgalmas, hosszú meccset lehet vívni. Olyat az edzésre kérek. Nagy versenyre pedig olyat, akivel két perc alatt végez? Azzal nincs sok gond, jöhet. Ilyen ellenfélből hányat kapott már? Ez is versenytől függ, de volt már üyen. Egy vüágkupa élmező­nye annyira kiegyenlítődött, hogy a harminckét legjobb közül bárki nyerhet. Ez tényleg üyen sport. Az adétikában tudja az ember, hogy ha senki sem fut olyan gyorsan, mint ő, akkor neki kell nyernie. Párbajtőrben harminckét ember­ből bárki győzhet, mert olyan a mezőny. A legtöbb mérkőzés dön­tetlen. Egy tus, két tus, kiélezett egész végig. De ha két különböző típusú vívó kerül össze, az egyik óhatatlanul a rövidebbet húzza, mert egyáltalán nincs felkészülve a másikra. A bokszban is van ilyen. Rögtön az első vagy a máso­dik menetben szétveri a másikat, de van olyan is, aki tizenkét me­netet püföl végig. És így van ez a vívásban is. Azzal a különbséggel, hogy a ringben komolyabb sérüléseket lehet szerezni. Ezért nem lettem bokszoló. Peking még messze van. Mi­lyen versenyek jönnek ebben az évben? Áprilisban kezdődik az olimpiai kvalifikáció, ami vüágkupa-széri- ákból áll. Tizenkét verseny a vüág tizenkét pontján. Ezeket szeretném abszolválni. Sydney, Puorto Rico, Buenos Aires, Vancouver, Európá­ban Párizs, Bem... szét van szórva rendesen. Mennyire élvezi az üyen nagy utazásokat? Ez a sportélet velejárója. Csak az időzónák zavarnak. Hogy nem sokat látok a városból, azt már megszoktam. Nem kirándulni és nézelődni megyek, hanem verse­nyezni. Az új helyek mindig von­zanak. Németországban viszont van egy város, ahol hatszor verse­nyeztem már, de még mindig csak a szállodát és a vívótermet isme­rem. Ha egy óceánon túli világku­pa-versenyen vagyok, ott azért marad egy-két napom arra is, hogy körülnézzek gyorsan. Aztán irány a repülőtér, s alig várom, hogy hazaérjek. Európai verse­nyeken azonban egyáltalán nincs időm arra, hogy beugorjak a vá­rosba. Melyik az a hely a vüágban, ahova újra és újra visszavágyik, ami nemcsak a szemének, ha­nem a szívének is nagyon kelle­mes? Ezen nem kell gondolkoznom: a Csallóköz. Meglepett. Azt hittem, egy tá­voli országot mond majd, vagy egy eldugott kis szigetet valahol a Csendes-óceánban. Somoija, Somoija, Somoija. Én itthon érzem magam a legjobban. A Csallóköz a szívem csücske. Ku­ba nagyon szép volt, oda bármi­kor szívesen megyek, a karibi tér­ség is festői hely, vagy Vancouver. Van néhány kellemes hely a vüá- gon. A Csallóközben: Doborgaz. Ott van a hétvégi házunk. Nagyon szeretem a természetet. Az erdő­ket, a mezőket, a vizeket. A vén Dunát, az aprócska szigeteket. Akárcsak a magyar pusztát. Kecs­kemét környékére mindig szíve­sen megyek. Családi barátaink, is­merőseink vannak Kerekegyhá­zán. Ott mindig meg tudok pihen­ni. Lovagolni szeretek, és ott a pusztán nagyon lehet. Ez a leg­jobb kikapcsolódás. Vadászokkal járni a pusztát, finom kolbászt enni... már csak egy pekingi jó helyezés kellene. Kemény év lesz az idei? Ilyen kemény még egy sem volt, az biztos. Mivel Pozsonyban nem tudok kivel edzeni, Pestre já­rok és a tatai edzőtáborba. A hét­vége általában a versenyeké. Uta­zás, verseny, utazás, edzés. Min­den hetem üyen. Plusz az iskola. Bárhova utazom is, tankönyv nél­kül sehova se megyek. Tanulni persze sehol se tudok, csak ott­hon. Még a repülőn sem. Ott a legtöbbször elalszom. Legyűr a fáradtság.

Next

/
Thumbnails
Contents