Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-20 / 42. szám, kedd
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 20. www.ujszo.com RÖVIDEN Múzeumi Szalon Gáspár Tiborral Komárom. Gáspár Tibor nyugalmazott gimnáziumi tanár lesz a következő vendége a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma rendezvényének, a Múzeumi Szalonnak. A szlovákiai magyar diák- színjátszás és irodalmi színpadi mozgalom nesztorával holnap 18 órától a Komáromi Jókai Színház Vasmacska Stúdiójában beszélget Miklósi Péter, (ú) Vendég: a Felvidéki Rockszínház Pozsony. Holnap 18 órától kerül sor a Deja vu dzsesszzenekar februári klubestjére a szokásos helyszínen, a Hlava XXII. étteremben (Bazová 9). Vendég ezúttal a Felvidéki Rockszínház, (ú) Tóbiás Szidi varázslatos koncertje az Astorkában „Nagyon nebezpečný” nő JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Koncertre mentünk az Astorka Színházba, de egy érzelmekkel teli, vérbeli érzékkel megkomponált színházi előadást kaptunk Tóbiás Sziditől és zenekarától, valamint az Astorka fiatal színészeitől. Két lemez (Divy mak, Punto Fijo), rajta 23 szám. (Három kivételével Tóbiás Szidi előadásában.) Csehországban fergeteges sikerrel koncertezik a füstös hangú, vörös hajú, madárcsontú énekesnő, aki annak idején a keleti végekről, rövid kassai kitérővel, magyar anyanyelvvel érkezett Pozsonyba. Hosz- szú évek óta az Astorka Színház oszlopos tagja, s ha már énekeim is tud, akkor ezt a rendezői rendre be is építik a színház előadásaiba. Ne (Képarchívum) lepődjünk meg, ha dalra fakad a Nyári vendégek című Gorkij-átirat- ban, de akár Shakespeare Rómeó és Júliájában is. Pozsonyban ritkán koncertezik, ezért az astorkabeli koncert igazi ünnep. Négy fiatal színésztárs segíti a hangulat kiteljesedését, s ahogy mondják, szeretnék ezeket a szomorú, karcos dalokat elviselhetőbbé tenni. Kitalálnak hát egy pszichiátriai intézetet maguknak, ahová megérkezik a „Nő”, ez a „nagyon nebezpečný” , hogy amolyan orvosbohóc módjára feldobja a hangulatot. A négy fiatal ápolt (Juraj Kemka, Jakab Róbert, Marián Miezga, Lukáš Latinák) eljátssza a dalokat, s ezek a kis etűdök időnként már teljesen önálló életre kelnek, a Reggel, az Idill vagy a Verandáról című dalok miniatűr remeklések. Tóbiás Szidi egyébként állandó szerzőpárossal dolgozik, Milan Vyskočáni úja a zenét, a szövegeket pedig az élettárs Peter Lipovský. Dalok a mindennapok elviselhetetlen elviselhető- ségéről, szerelemről, szeretethi- ányról, barátokról (van dal, amit Aleš Votava emlékének szenteltek), apró boldogságcseppekről, amelyek nélkül nem lehetne tovább folytatni. A közönség ül, nézi ezt a szertelenül szétfolyó, hihetetlen energiákat mozgósítani képes színésznőt (a hangsúly itt a színésznőn van), hallgatja az andalító, lelkűnkbe ivódó dallamokat, a költői erősségű szövegeket, s nem akaija elhinni, hogy már vége ennek a varázslatos színházi estének. Bogdán Árpád Boldog új élet című filmje a berlini mustra zsűrijének is elnyerte a tetszését Piros vízben, egyedül Három magyar játékfilm versenyzett a szombaton zárult Berlinale programjában: Bollók Csaba alkotása, az Iszka utazása, Esztergályos Károly Férfiaktja és Bogdán Árpád Boldog új élet című rendezése, amely az idei Magyar Filmszemlén a legjobb első film Simó Sándorról elnevezett díját kapta. SZABÓ G. LÁSZLÓ Berlinben e három alkotás közül egyedül ez utóbbit jutalmazták elismerő oklevéllel. Szülte hallom azok véleményét, akik a szemlén is fanyalogva fogadták a filmet: csak a témája, a múltját kereső cigányfiú miatt kellett a történet a németeknek. Azért, hogy megmutathassák: „Lám, lám, mi érzékenyek vagyunk az ilyen kelet-európai emberi tragédiára.” Én sem állítom, hogy nem így gondolkoztak, amikor beválogatták a filmet, Bogdán Árpád azonban egy súlyos emberi problémát boncolgat debütáns munkájában. Egy névtelen város személytelen utcáit, tereit játjuk, azokat a helyeket, ahol a nevelőotthonból kikerült cigányfiú közlekedik. Zárt világ után a határtalan (boldog?) élet. Huszonéves hősünk egy peremkerületi lakótelepen él sivár, de nem lepusztult lakásában. (Jó lenne persze tudni, hogy jutott hozzá, ki segítette, mennyi pénzébe került?) Munkája van, barátai azonban nincsenek, családjáról semmit sem tud. Foszlányokat látunk a múltból, váratlanul bevillanó képeket: erdőszéli lakókocsiban cigány férfi késsel szúrja le feleségét, a nőt mentő viszi el, soha többé nem látjuk, de a férfivel sem találkozunk újra. Rendőrök jönnek, szalad a gyerek, be az erdőbe, anyja biztatására, a rendőrkutyák elől azonban nem tud menekülni. Nevelőotthonba kerül, apja sosem jelentkezik érte. Múltjáról semmit sem tud, vágyai irreálisak, céljai nincsenek. Él. Van. Dolgozik. Alkalmi cimborák A Boldog új élet két kockája autólopásainak közveden szemtanúja. O maga nem bűnözik. Meg tud állni a lábán. Munkahelyén nincsenek gondjai, becsülettel végzi a dolgát. Van egy család, ahol felfeltűnik néha, nagymama és unokája szívesen látja, a kislány imádja, ha tőle kapja a mesét. Megmaradni mégsem tud köztük. Marad a majdnem üres lakás. A biztos menedékhely. Szorosabb kapcsolatok kialakítására alkalmaúan. Meg sem próbálkozik vele. Utógondozója hívja magukhoz hétvégére, feleségével együtt szeretettel várják, mondja a középkorú férfi, hősünk erre is csak valami olyat mond, hogy „egyszer majd elmegyek”. Mi (Képarchívum) persze tudjuk: soha nem fogja felkeresni őket. Az utógondozó egy nap különleges ajándékkal lepi meg: átadja neki azt a dossziét, amely a gyerekkorát feldolgozó iratokat tartalmazza. Túl sok azonban ezekből a papírokból sem derül ki, korábbi életéről alig tud meg valami újat, a múlt nem engedi, hogy közelebb férkőzzön hozzá. Marad hát a magány, a gyökértelenség, a teljes kétségbeesés. Már hiányzik a munkahelyéről. Nem megy dolgozni. Nem csavarog, nem a városban bolyong, a lakásban ér véget élete drámája. Befekszik a fürdőkádba, s mint ahogy már sokszor megtette: lebukik a víz alá. S akkor bevillan egy kép a gyerekkorából. Csipkebogyót szedtek az édesanyjával. A víz is piros lesz. Egyre pirosabb. Nem hibádan Bogdán Árpád filmje. Vannak benne kisebb-na- gyobb döccenők. Többször is bead bizonyos elemeket. Egy-egy epizódnál értelmedenül sokat időzik, fontos kérdésekre felejt el választ adni. És nem azért, mert nincs rendezői diplomája, hanem mert úgy érzi, nem kell mindent elmondani vagy megmutatni. Még abból sem, ami igazán lényeges. Ennek ellenére mégis azt mondom: a Boldog új élet nem a súlytalan, érdektelen filmek számát növeli. Megérinti a nézőt. Beletúr a leikébe. Ehhez azonban olyan szereplő kellett, mint Orsós Lajos, aki annyira hitelessé tudja tenni a történetet, mintha a saját életére nyitna ajtót. Pedig nem. Ebben a filmben a rendező életének bizonyos mozzanatait látjuk Orsós Lajos érzékeny játékával. Tőle nem kérhetünk számon semmit. Szuggesztívebb teljesítményt egy tehetséges színész sem nyújtott volna ebben a szerepben. Győri Márk és Szabó Gábor kamerája hidegen és keményen fogalmaz, de többet egy fokkal sem ad, mmt az ilyen és hasonló filmek képi világa. Egyedül a zene, a Membrán zenéje tud hozzátenni valamit a történethez, bár ott is van egy furcsa yonderboios utóérzete a nézőnek. De mert Orsós Lajos arca szavak nélkül is jól beszél, nem tudunk elszakadni a filmtől. Kivárjuk a tragédiát. Bogdán Árpád egy lelkészképző főiskola szociális munkás szakára járt, most másodéves Pécsen, ro- mológia-pedagógia szakon. Nem kétséges: filmrendező lesz. Már most is az, de lesz még jobb is. A Boldog új élet egyértelműen erre utal. Az úás sem okoz gondot neki. Versei jelennek meg, újságokban publikál, a Boldog új élet forgató- könyvét is ő írta. A festészettel is kacérkodik, sőt színpadon is látható néha. Igazán sokoldalú. Nem kevés keresnivalója van a pályán. Berlin is arra biztatta: ne adja fel. Makacs tehetség. Biztos, hogy folytatja. A Gyűjtőszenvedély című kiállítás csupán tizenhárom éves idősávot taglal, de ez a tizenhárom év dinamikus korszaka volt a hazai képzőművészetnek Talpukkal az ég felé forduló lábak, egzisztenciális dimenziókkal NÉMETH ÁDÁM A második világháború utáni szlovák képzőművészet legizgaT masabb korszakából nyújt keresztmetszetet a Gyűjtőszenvedély című kiállítás, mely április 15-ig látható a pozsonyi Mirbach-palota második emeletén. Az 1957 és 1970 között keletkezett alkotások kizárólag magán- gyűjteményekből származnak, nem egy közülük a szlovák művészet fejlődésének fontos állomását képezi. A közel száz művet tartalmazó válogatásban a hazai gyűjtői hagyományoknak megfelelően a festmények és szobrok dominálnak, ezeknél kisebb arányban szerepelnek a Csehszlovákiában éppen a hatvanas években megjelent objektek, kollázsok és installációk. A kiállítás célja ráirányítani a közönség és a potenciális gyűjtők figyelmét a hatvanas évek máig provokatív képzőművészetére, és hogy ezen időszak termésének gyűjtése a nyugati, de akár a szomszédos államokbeli helyzethez hasonlóan vonzóvá és természetessé váljon. A tulajdonosok között intézményeket és magánszemélyeket egyaránt találunk, a legfontosabbak közé az Első Szlovák Befektetési Társaság, a SOGA aukciós ház, valamint Ivan Melicherčík kollekciói tartoznak. Mindjárt az első teremben az emlékezetes 1968-as év körül keletkezett műveket találjuk. Ez az az időszak, amikor a hazai művészet fejlődése szuverén módon szinkronba került a nyugati, neoavant- gárd tendenciákkal, és egymás mellett párhuzamosan volt jelen többek között a konceptualitás, a kinetizmus és a neoszürrealizmus. Azonban még a hatvanas évek viszonylag szabad légkörében, a prágai tavasz idején is a progresszív művészek többségét legfeljebb megtűrte a gyanakvó állami kultúrpolitika. Ez a különös helyzet, a művészek bizonytalan státusa, az alkotás szabadsága, de egyben a korszerű művészet hivatalos mellőzése már 1968 körül, a norma- lizáció előtt bizonyos kritikai jelleget eredményezett, elsősorban a konceptuális művészetben. A kiállított művek közül Július Koller képein, pontosabban képellenes képein (antiobraz) érezhető a legjobban ez a társadalom- vagy inkább rendszerkritikai, úonizáló attitűd, így például a Jelszavak a falakon címűn, melyen számos más frappáns utaláson kívül az Ideológia és a Zoológia felirat fedi egymást. Ugyanebben a teremben áll Stano Filko oltára, amely a pop-art és a szituacionizmus kettős, egymástól látszólag távol álló szemszögéből is értelmezhető, mint a profán (erotikus) és a szakrális viszonyát, valamint a valóság átélésének lehetőségeit elemző mű. Ebbe a vonulatba sorolható még Alex Mly- nárčik finom erotikájú, szellemes alkotása, a Teodóra császárné és kísérete, valamint Rudolf Sikora Topográfia című epoxid-reliefje 1970-ből. A második teremben az ötvenes évek végén nagy port kavart Ga- landa-csoport művei foglalnak helyet. Ezekben a klasszikus szlovák avantgárd hagyományaihoz híven a modern izmusok formanyelve a szlovák folklór motívumaival lép harmonikus szintézisbe. A csoport tagjai közül a népies ihletettség leginkább Laluha és Barčík képein, valamint Kompánek és Rudavský faszobrául érezhető. Paštéka, Cun- derlík és Krivoš festményei ezzel szemben az akkoriban a cseh művészetben elteijedt lírai, expresszív absztrakció jegyében fogantak. A Galanda-csoport után, a hatvanas évek elején színre lépett művészek közül Rudolf Fila, Jozef Jankovič és Eduard Ovčáček neo- szürrealista alkotásai következnek. Jankovič azon kevés progresz- szív szobrász közé tartozott, akinek a hatvanas években sikerült állami megbízásból több jelentős köztéri emlékművet alkotnia. A tárlaton szereplő Zuhanás című plasztika is jellegzetes stílusát tükrözi: felsőtest nélküli, talpukkal az ég felé forduló lábak sorából áll, ami humoros és egyben nyomasztó benyomást kelt. Jankovič művei, bennük az arcok, fejek hiánya és az önmagukban meredező végtagok a groteszk hatáson túl mindig mély, egzisztenciális dimenziókat feszegetnek, és a társadalmi reflexiót sem nélkülözik. A hatvanas évek szlovák képző- művészetének fontos vonalát képezi az elsősorban Milan Ďobeš nevével fémjelzett neokonstruk- tivizmus. A kiállításon Ďobeš optikus-illuzionista kollázsain kívül Štefan Belohradský objekljei, Alojz Klimo geometrikus-absztrakt festményei és Miloš Urbásek pop-artot súroló, lettrista képei képviselik ezt az úányzatot. Az utolsó teremben a harmincas-negyvenes években fellépő nemzedék kapott helyet, az itt található alkotások közül kiemelkedik a szlovák avantgárd nagyasz- szonyának, Ester Šimerovának három festménye, és Koloman Sokol Prometheus című, 1966 és 1969 között keletkezett tusrajza. A tárlat csupán tizenhárom éves idősávot taglal, de a művek és a megoldások sokszínűségéből látszik, hogy ez a tizenhárom év mennyúe dinamikus korszaka volt a hazai képzőművészetnek. A kedvező történelmi helyzetben az addig gyakran provincializmussal vádolt szlovák művészetben egyszerre olyan alkotások születtek, amelyek közül ma nem egy bármely nyugati gyűjteményben megállná a helyét. Rudolf Krivoš: Anya gyermekével, 1957
