Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-14 / 37. szám, szerda
10 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 14. www.ujszo.com A túlzásokban található a dolgok valódi természete Halála után tizenhárom évvel: Hommage a Fábri Zoltán - emlékkiállítás a Magyar Nemzeti Galériában Macskabaj Komaromban ELŐZETES Komárom. Martin McDonagh, a Londonban élő ír származású drámaíró Az irishmore-i hadnagy című abszurd vígjátékát tűzi műsorára a Jókai Színház Macskabaj címmel. Martin McDonagh furcsa darabjaiban - melyeket a világ számos színpadán játszanak - mindig fellelhető a kegyetlenség, a humor és a könnyedség hármas egysége. Arra a kérdésre, miért fordul elő darabjaiban olyan gyakran az erőszak, így válaszolt egyszer: „Én csak romantikus komédiákat írok, de ezekben valahogy mindig mindenki gyilkosság áldozata lesz.” A fiatal, 36 éves ír drámaíró nem tagadhatja, hogy nem tud és nem is akar szabadulni az amerikai filmek, elsősorban Tarantino, Scorsese és David Lynch munkáinak hatása alól. Pámaember című darabját a múlt héten mutatták be Egerben. Február tizenhatodikán, pénteken a Macskabaj kerül szűrre a Komáromi Jókai Színházban. Az író kegyetlen humorral tálja elénk az isten háta mögötti, aprócska Irishmore szigetén élő emberek egyszerűnek és békésnek tűnő életét, melynek az anarchizmus is állandó tartozéka. Hogyan zökkenti ki a megszokott kerékvágásból az itteniek hétköznapjait az úton heverő, pórul járt macska? Hogyan gyilkolják egymást halomra a pokolian szellemes gengsztervígjáték vértől csöpögő szereplői - a szabad Írországért harcoló írek és északírek - egy döglött kandúr miatt? Kiderül a bemutatón. „Tele van a vüág erőszakkal, és nem mindig az okos emberek nyomatják ezt az erőszakot. A színháznak mindig az a feladata, hogy tükröt tartson a világ elé. Ezért azt gondolom, ennek a darabnak is van helye egy színház repertoárjában. A Macskabaj nem úgy szól az erőszakról, hogy nyersen megmutatjuk a brutalitást, hanem inkább ezeknek a csökkent szellemi képességű figuráknak az agyalmányait és hülyeségét játsszuk el” - mondja a Kulisszák című színházi lapban Csuja Imre Jászai-díjas színművész, Donny alakítója, az Üvegtigris, a Magyar vándor, az Argó című filmek sztárja. Az előadást Lukáts Andor Kos- suth-díjas színművész rendezte. Akik a furcsa íreket alakítják: Csuja Imre m.v. (Donny), Hajdú László Szabolcs (Davey), Tóth Tibor (Pad- raic), Germán Zille (Mairead), Bernáth Tamás (James), Tyukodi Szabolcs (Christi), Manases István (Brendan), Olasz István (Joey). Mivel az előadás a nyugalom megzavarására alkalmas színpadi helyzeteket, jeleneteket és szövegeket tartalmazhat, a Macskabajt kizárólag tizennégy éven felüliek tekinthetik meg. (szél) Csuja Imre (Dömötör Ede felvétele) A Nap égető aranyában „Pontosan tudtam, hogy a Gyertek el a névnapomra lesz az utolsó filmem, s hogy utána visszatérek az ecsethez és a palettához.” Ezt ő nyilatkozta. Fábri Zoltán. S élete utolsó tíz évében már valóban csak festett. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hatévesen már úgy rajzolt, hogy nagyapja gyűjteni kezdte mindazt, amit papírra álmodott. Mesélte: harmadik elemiben a tanítója kék ceruzával áthúzta a rajzát, amit házi feladatként az olvasókönyvből kellett kimásolniuk. „Nem az apád tehetségére vagyok kíváncsi! - szólt rá haragosan, ő meg kétség- beesett zokogással bizonygatta, hogy azt tényleg ő rajzolta. - Akkor rajzold fel a táblára is!” - kapta feladatul. S ahogy becsülettel helyt állt, tanítója döbbenten nézte, aztán behívta kollégáit, hogy ők is lássák, milyen tehetséges a kis Fábri, s az ő jelenlétükben, az osztály előtt bocsánatot kért tőle. Az igazságba vetett megátalkodott hitének egyik lényeges forrása volt ez az epizód. Később, a gimnáziumban rajz- és festménypályázatokat nyert. Festőnek készült. Bár édesanyja azt szerette volna, hogy színész legyen, ő Réti István, az utolsó nagybányai mester növendéke lett a képzőművészeti főiskolán. Harmadévesként már két nyilvános tárlaton szerepelt. Amikor a szakmai rutin első jeleit fedezte fel rajzain, s úgy érezte, egyre köny- nyebben dolgozik, de elapadt nála az alkotás öröme, átiratkozott a színművészeti főiskolára. A diplomájával egyidejűén négyéves szerződést kapott a Nemzeti Színháztól, ahol rendezett játszott és díszleteket tervezett. Rajzait, akvarelljeit, olajfestményeit és díszletterveit, köztük a Körhintához készült finom tusrajzokat, valamint feljegyzéseit és skicceit őrző forgatókönyveit láthatjuk azon a kiállításon, amelyet a Magyar Filmszemle és a Magyar Nemzeti Galéria közösen rendezett a volt Ludwig Múzeumban, a Várban. „A filmben az izgatott, hogy olyasfajta összművészeti lehetőséget hordoz magában, amelynek nincsenek korlátái - írta. - Nincs benne semmi interpretációs kötelesség, a magam véleménye kaphat helyet benne az emberről, az ember helyéről.” Ez a vélemény olvasható ki a rajzaiból, festményeiből is. Fiatalkori akttanulmányaitól egészen az élete alkonyán festett képeiig mindegyiken csak az emberre figyel. Hat„A filmben az izgatott, hogy olyasfajta összművészeti lehetőséget hordoz magában, amelynek nincsenek korlátái." vannyolc alkotásán ugyanaz a mánia: „Az ember alapvetően szabadságra született. Elviselheteden számomra, hogy bár ez így van, az emberiség több ezer éves írott történelme mégis háborúkkal, öldöklésekkel, gyilkosságokkal, tömegmészárlásokkal, bosszúhadjáratokkal, merényletekkel, fajüldözésekkel, népirtásokkal, pogromokkal, az erőszaktevés ezerféle változatával van tele...” - írta. Majd hozzátett egy tömör megállapítást Déry Tibortól, aki csak annyit mondott neki, miután megnézte 1976-ban forgatott filmjét, Az ötödik pecsétet, hogy: „Te nagyon bízol az emberekben!” Fábri Zoltán a magyar filmművészet legendás alakja. Pályafutása harminckét éve alatt huszonegy filmet forgatott, köztük olyanokat, mint a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a Húsz óra, A Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr!, a Hangyaboly, a 141 perc a Befejezeden mondatból, a Magyarok, a Fábián Bálint találkozása Istennel és a Requiem. Nyert Karlovy Varyban, Bostonban, Locamóban, Moszkvában, Velencében, Rómában, Mexikóban, Mannheimben, Teheránban, Új-Delhiben, Belgrádban, Berlinben, két filmjét Oscarra is jelölték. Megkapott mindent, ami elismerésben megkapható. Makacs volt és szívós, ha kellett: erőszakos. Meggyőződéssel vallotta: „A történelem által produkált válsághelyzetekben az egyéni döntés óriási jelentőségű.” Erről soha, semmilyen körülmények között nem feledkezett meg. Nyolc forgató- könyvét utasították el, mind a mi korunkról, jelenünkről vallott köz- vedenül, erős kritikával, s ezt az elmúlt rendszer kultúrpolitikája nem tudta elviselni. Mégsem adta fel. Tovább küzdött, tovább rendezett. A Magyar Nemzed Galéria falain portrék is sorakoznak Fábri Zoltánról. A Mafilm archívuma őrzi őket hosszú évek óta. Domonkos Sándor, Inkey Alice, Bartók István képei. Fábri ádényegülten figyel. Éábri teljes odaadással magyaráz. Színészt instruál. Beállít egy jelenetet. Rendez. Előjátszik. Töpreng. Hogy mit adhat a magyar filmművészet a világnak? Erre a kérdésre Fábri a következőt felelte: „Mit adhat egyáltalán egy maroknyi nép Közép-Európa peremén, szegénységéből eredő szerény lehetőségeivel... a hajdani szolgasors rossz reflexeit még mindig magában hordó mai valóságával, évszázados elzártság után éppen csak bekapcsolódva a világ áramkörébe? Azt hiszem, egyet, de az elég jelentős: őszinteséget. Minél tisztességesebben ismertetjük meg önmagunkat a világgal, életünk jó és kevésbé jó tendenciáival egyaránt, minél inkább sikerül leküzdenünk kisszerű prakticista és tekintélyi szempontjainkat filmművészetünkben, s minél hitelesebben tudjuk megmutatni magunkat olyannak, amilyenek igazán vagyunk, se kevesebbnek, se többnek, annál inkább fokozódik irántunk a megbecsülés és a megértés. S ha megbecsül és megért, könnyebben is ért szót velünk a világ.” Halálmenet, A néma kórus, Brutus és barátai - három kép a kiállításról. Döbbenetes erejű, sötét tónusú olajképek egy fékevesztett, pusztító vüágról, s annak elveszett s álságos figuráiról. De van egy aranyszínű, napfényes kép is a falon. Rossz volt az irány? - ezt a címet kapta 1990-ben. Hatalmas térben egyeden emberalak. Kalapban, feketében, elegánsan, háttal a nézőnek. Még pár lépés és elnyeli a fény. A Nap égető aranya. Á mester az. Fábri Zoltán. Gál Sándor úgy véli, ha az eltelt 70 esztendő alatt írt négy-öt olyan verset, amelyre a következő nemzedékek is emlékezni fognak, már megérte kezébe venni a tollat „Mesét mondok, de valóságot” JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Egy hölgy odasúgja a fülembe a Gál Sándor-est előtt a Pozsonyi Casino előcsarnokában: „valamikor a régi szép időkben a költő verset írt hozzám”. Egy múló est feled- heteden pillanata. Kevésbé épületes élmény, amikor másnap megállítom a városban egyik humán szakon tanuló egyetemista ismerősömet, s megkérdem tőle, miért nem jött el este a Casinóba. A válasz több mint mellbevágó: „miért, ki az a Gál Sándor?” Holott Tóth László már harminc évvel ezelőtt megírta: Gál Sándor a legtermékenyebb szlovákiai magyar író. Ezt az esten Gál Sándor mosolyogva cáfolja: „az itt ülő Duba Gyula nálam is termékenyebb”. A termékenység ebben az esetben nem jelent minőségi elmarasztalást. Gál Sándor úttörő szeretett volna lenni, hogy olyan műfajok is bekerüljenek a szlovákiai magyar irodalomba, amelyeket addig nem ismertünk vagy még nagyon is gyerekcipőben járt. Már első verseskötete, az 1964-ben megjelent Arc nélküli szobrok az irodalmunkban addig nemigen gyakorolt szabad vers műfaját teszi gyakorlattá, s a kritika egyöntetű elismeréssel fogadja. Költői életműve csúcsát az 1978-ban megjelent Folyó című kötete jelenti, de ahogy telik az idő, úgy komorul el a költészete. Úttörő szeretett volna lenni, hogy olyan műfajok is bekerüljenek a szlovákiai magyar irodalomba, amelyeket nem ismertünk. Gál azon szerencsések közé tartozik, akik anyanyelvi szinten ismerik a felvidéki valóságot. A gadóci középiskola elvégzése után egyből újságírói pályára kerül, előbb a Szabad Földműves, később A Hét munkatársa lesz. Kritikusai első novellásköteteit zsumálszagúnak tartják, de később sikerül megtalálnia a saját hangját. Volt egy időszak a 70-es években, amikor sikerült olyan, a 80-as években már szentségtörésnek számító dolgokat is papírra vetni, mint a II. világháború utáni kitelepítések, a magyar iskolák elleni asszimilációs törekvések. A 80-as években ez már nem ment, ítéletidő című novellája megjelenése az Irodalmi Szemlében hatalmas botrányt kavart. 1969-ben kulcsszerepe volt a kassai Thália Színpad megalakulásában is, s ha már színpadközeibe került, drámaírással is megpróbálkozott. Színházi pályafutásának az új, konszolidáltabb vizeken evező igazgató vetett véget, aki egy kurta félmondatban közölte vele: most pedig megválunk egymástól, Gál elvtárs. A műfaj persze később is izgatta, hangjátékokat is írt, majd néhány évvel ezelőtt a már önálló utakon járó Thália bemutatta a Benesről írt A legnagyobb törpe című politikai kabaréját. Pozsonyból pedig egyenesen Kassára utazott, hogy új drámája, A Szimbólejum bemutatásáról tárgyaljon a színház igazgatójával. A műfajok felsorolása persze itt még nem ér véget, hiszen naplója most vár kiadásra, ahogy a vadászkönyve is, amelyben még eredeti vadreceptek is lesznek. Gál a nyugati részekről, Búcsról származik (meg is örökíti szülőfaluját a Mesét mondok, valóságot c. szociográfiájában), de már évtizedek óta a keleti végeken él és ír. (Ennek a vidéknek állít emléket a Csereháti krónika.) Az utóbbi években buzitai családi magányában felcsapott krónikásnak. Egykori aktív közéleti ember lévén megírta a Csemadok, az általa alapított, hat évet élt Keleti Napló, de ugyanígy a Thália Színpad alapításának történetét is. De ahogy mondja, még feldolgozásra vár a Tokaji Irótábor is, amely úgyszintén elképzelhetetlen Gál Sándor nélkül. Hogy érdekel-e valakit ezeknek a szervezeteknek a története, nem igazán foglalkoztatja. Az írónak kutya kötelessége, hogy megörökítse a múltat, hiszen egy közösséget csak a múltja ismerete és megbecsülése éltethet tovább. A pozsonyi találkozó másnapján az idén hetvenéves Gál Sándort a Csemadok is emlékplakettel jutalmazta, megköszönvén a munkáját. Egyik első versében Gál még azt (Hritz István felvétele) úja: Mindennap kétszer meg tudnék halni a világért. Utolsó versei egyikében már nem annyira optimista, hiszen, ahogy mondja, Várni sincs már mire ezen a földön. írásai mégis azt a reményt keltik bennünk, hogy ennyire rosszul talán azért még nem állunk.
