Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-10 / 34. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 10. www.ujszo.com Akárhol a helyzet változatlan A nemzetkarakterológia az egyik legtudománytalanabb és leghomályosabb dolog. De imádjuk! Első körben azt mondanám, én örülök annak, hogy az ameri- kás magyarok megosztottak. így legalább nem egyformák. Az talán még súlyosabb helyzet lenne, mint ahogyan az a Papp Z. Attila által leírtakból kitűnik. Egyébként a morbis minoritatis nevezetű jelenség szűkebb „kishazám” népénél, a vajdasági magyaroknál is megfigyelhető. Pontosabban a politikai elit tagjainak mondandójában. Hiába, hogy a legutóbbi, 2002-es népszámlálás alapján úgy 290 000-en vagyunk, ők konzekvensen háromszázezres létszámról beszélnek. Nyü- ván, az kerek szám, megjegyezni is könnyebb. Pedig még/már 290 000-en sem vagyunk, egyrészt mert hát állandóan fogyunk, másrészt mert jól tudjuk, a népszámlálás során azokat is összeírták, akik külföldön élnek. Ezt ugyan külön kellett volna jelölni, de a népszámlálási biztosoknak elemi érdekük volt, hogy minél több embert összeírjanak, hisz fejpénzt kaptak. Persze, ugyanezen politikai elit akkor is fölfelé kerekít, ha az elvándorlásról van szó. A kilencvenes évek elején, a háborúk miatt elvándorló magyarok számát negyvenezerben határozták meg, punktum, ez a cifra a mai napig tartja magát, csakhogy ha úgy lenne igaz, ahogyan, nem lehettünk volna pár éve 290 000-en sem. Az pedig a legmorbidabb dolog, hogy az 1944-es szerb/partizán vérbosszú áldozatainak számát is negyvenezerben határozták meg, és természetesen egy áldozat is éppen eggyel több, mint ami még elfogadható, de a negyvenezer is túlzás - ezt a demográfiai adatokból elég jól lehet modellezni... De menjünk gyorsan tovább. Az, hogy mi magyarok megosztottak vagyunk, és e szokásunkat ápoljuk külföldön is, azt hiszem, mégsem különleges sajátosságunk. Megnézem Szerbiát, és mit látok? Míg Magyarország most két részre, orbánistákra és gyurcsányistákra (jobb-balra, igazhitűekre és komcsikra stb., a sor folytatható) hasadt, Szerbia kb. három részre: a radikálisokra (a seseljista- milosevityista fasisztákra), a nemzeti konzervatívokra (Kostunica kormányfő és köre) és a demokratákra (Djindjity örökségén marakodók). Ugye, Djindjityet megölték, aminek azon az oldalon (pontosabban a radikálisok és a nemzeti konzervatívok) nagyon is örülnek, Milosevity halálának emitt örülhettek, és ha Seselj éhen hal Hágában, annak is sokan örültek volna. Az igaz, hogy egy szerbiai kiskocsmában nem mennek ölre az emberek a Vezérekért, mint Magyarországon - igaz, felmérésem nem reprezentatív -, de az is köny- nyen elképzelhető, hogy egy szerb, mondjuk, Németországban, biztosan belefojtaná a másikat egy kanál vízbe, maffiózó módszerekkel. Igaz, inkább a gazdasági érdekek mentén. Az albánok egymás közti leszámolásairól most ne is szóljunk. Vagy a bosnyákokról, ha csak szűkebb pátriám környékét nézem. A magyaroknak legalább rendes maffiájuk nincs... Amiben talán mégis különlegesek vagyunk, az az, hogy a határon túl is szépen lemásoljuk a magyarországi helyzetet. Sőt, még féloldalasabb a helyzet, itt szinte mindenki jobboldali, konzervatív, pontosabban annak hiszi magát, és olyan vehemenciával zsidóznak, kom- munistáznak, gyurcsányoznak, hogy azt még Bayer Zsolt is megirigyelhetné. Ez megy ama december 5-e, a sikertelen népszavazás óta, és ez azért a nemzetkarakterológia hatalmas óceánján is egy eléggé feltűnő tanker, amely hatalmas olajfolttal szennyezi környezetét, akármerre játjon is. Nemrég egy újvidéki konferencián azt találtam mondani, hogy a magyar, akárcsak a többi „rendes” nép, először is utálja a cigányt, aztán a zsidót (ami mindenesetre valami másnak a szinonimája is, komcsinak, liberálisnak stb.), de aztán jön valami különleges fenomén: utána legjobban bizonyára azt a magyart utálja, aki nem úgy gondolkodik, mint ő (kár, hogy tudtommal az etnikai distancia vizsgálatánál még nem mérik a másik magyar gyűlöletét - „elfogadna szomszédjának, barátjának, vejének, menyének, házastársának egy orbánistát/gyurcsányistát?”). Ehhez képest a szomszédos népek gyűlölete marginális jelenségnek mondható. Sőt, megkockáztatnám: a magyar egyáltalán nem idegengyűlölő. Sokkal jobban utálja saját fajtájából azt, aki nem úgy gondolkodik, él, cselekszik, szavaz stb., mint ő. Szerbhorváth György (1972, kritikus) (Milyen magas a székelykapu. Megosztott magyarok. Hozzászólás Papp Z. Attila témafelvezetőjéhez. Forrás: http://www.szavad.sk ) Mi lesz velünk, édes Erdély? BARAK LÁSZLÓ Köztudott, hogy Magyarországon minden második, úgymond „kulturális menedzser” erdélyi származású. Az is közhely, hogy az erdélyieket, az ún. „erdélyiséget” a többi határon túli magyar népek iránti viszonyuláshoz képest mindig is valamilyen kultikus, már-már vallásos imádat lengte körül odaát, főként értelmiségi körökben. Lévén pályaszéli megfigyelő a néprajz és a szociológia tudományában, nem lehet rövid dolgozatom célja, hogy a magyarországi „erdélyizmus” eredőit tudományos alapossággal jáija körbe. Vonatkozó állításaim csupán tapasztalati úton fogantak ugyanis. Egyrészt valamikori gyakorló népművelőként - mára, lásd, mint fent, „kulturális menedzser” - szembesültem a feltéden Erdély- imádattal. A rendszerváltást követően pedig számos kulturális irányultságú testület, alapítvány, kuratórium tagjaként adódott alkalmam megfigyelni, hogy a romániai magyar pályázók általában minő megkülönböztetett tisztelettel, szinte protekcionizmussal kezeltettek a szóban forgó testületekben. Ilyenkor persze majdnem mindig kiderült, hogy az efféle testületeket vezénylő állami hivatalnokok valamelyikének felmenői romániai magyarok voltak. De legalábbis ők maguk évente el szoktak volt látogatni, teszem azt, a házsongárdi temetőbe, el-elbúsongtak a Hargitán, Kolozsvárott a Mátyás-szobor tövében, de minimum valamely partiu- mi menyecskének csapták kölyök- korukban a szelet. Hangsúlyozandó, a némiképpen ironikusnak tetsző felhang ellenére, a legkevésbé sem szeretnék holmi ellenségeskedést szítani a magyar testvérek, konkrétan a szlovákiai meg a romániai magyarok között. Annál is kevésbé, mivel húsvér emberek tanúsíthatják, hogy annak idején többedmagammal engem is elragadott a hév, amikor a kommunizmus végóráiban expedíciót szerveztünk legendás Tőkés atyánk félig-meddig önként vállalt templomi fogságból történő kimentésére. Az expedíció persze nem valósulhatott meg, hiszen a Ceaucescu-rezsim, ugye, korántsem volt holmi kisdedóvó. Mint ilyen, elnyomó gépezete játszi könnyedséggel bármikor képes volt megakadályozni, hogy a külföldről beszivárogni szándékozó önjelölt értelmiségi kommandók kikezdhessék ugyancsak legendásan szüárd fundamentumait. Más lapra tartozik, hogy a vörös birodalom eme olyannyira bevehetetlennek tartott végvára is szinte szappanbuborékként vált aztán semmivé valamennyi közép-európai tartományával együtt. A magyarországi, sőt a közép-európai magyar népesség Erdély-kultusza viszont, többek között, épp a kemény kommunista elnyomás miatt maradhatott máig hatóan életképesnek. Hiszen a romániai magyarok ellenében annak idején kiötölt hírhedt faluromboláshoz hasonló asszimilációs hatalmi ámokfutás példátlan volt a Kárpát-medencében. Nem beszélve a magyarság általános trianoni frusztráltságáról, amelynek talaját valós és kitalált nemzeti hagyománykultusz is táplálta. Most azonban tekintsünk el ez utóbbi fe- noméntól, hiszen számos avatott s még több avatatlan kutató terepére csacsiság lenne betolakodni. Hanem a hagyományos élettér radikális felszámolását célzó múlt század végi falurombolás megér néhány mondatot. Ez a cselekmény ugyanis tetten érhetően tényleg arra irányult, hogy lakás- és ipari modernizációnak álcázott erőszakkal, vagyis a célirányosan kiszemelt települések totális lerombolásával, majd átépítésével, aztán a román lakosság az ország más részeiről eszközölt betelepítésével változtassa meg a hatalom annak a mintegy kétmilliónyi magyar embernek az életterét, amely tulajdonképpeni létét többé-kevésbé kompaktságá- nak, nem utolsósorban addigi hagyományos életvitelének köszönhette. Szerencsére szinte a végórában jött Közép-Európa-szerte a rendszerváltás. így fellegzett be az ördögi tervnek. Á kiszemelt áldozatok, vagyis a romániai magyarok azonban akkori elesettségük és kiszolgáltatottságuk okán eztán is megmaradtak eleve hátrányos helyzetű vérrokonoknak a magyar- országi köztudatban. Amely státusra, természetesen urambocsá! rá is játszott a romániai magyar értelmiség. Miért is ne tették volna...? Hiszen Románia Magyarországoz és konkrétan Szlovákiához képest is csak jóval később, vagyis ez évben lett az Európai Unió tagja. Mint ilyen, természetesen jó ideig csak korlátozottan élvezhette az általános szabadságjogokat, a szólás- és mozgásszabadságot. Most már viszont, hogy végre uniós taggá vált Románia is, némi túlzással szólva, a korlátlan lehetőségek hazájaként viszonyulhatnak országukhoz a romániai magyarok is. Hogy mennyire nem csupán elméleti helyzetről van szó, arról épp az a minapi, Kossuth Rádióban elhangzott inteijú tanúskodik, amelyben egy Erdélyből származó magyarországi „kulturális menedzser” számolt be alig palástolt lelkesedéssel, már-már hurráoptimizmussal Erdély jelenkori rapid infrastrukturális fejlődéséről. A lelkes beszámoló tényleg irigylésre méltó úthálózati fejlesztésekről tanúskodott. Miszerint az a turista, aki SZALONna Az identitástudat fokozatai Zilahy B betűs világtérképe. Forrás: Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf H1ZSNYA1 ZOLTÁN Na, hogy tudják, kivel is van dolguk, elmesélek egy közelmúltban lejátszódott történetet. Az anekdota dramaturgiai csúcspontja tulajdonképpen A tizennégy karátos autó kezdő sztorijának majdnem hajszálpontos ellentétpárja, ami miatt - noha igencsak ódzkodva - bizonyos Rejtő-áthallás elvi lehetőségét is kénytelen vagyok fenntartani. A dolog velem esett meg... Vagyis velem kezdett megesni, amikor azonban ténylegesen megesett, az már nem velem történt. De haladjunk csak szép sorjában, hogy össze ne gabalyodjanak a szálak. Biztos emlékeznek Gorcsev Ivánra, a Rangoon teherhajó legendás matrózára, aki huszonegy éves sem volt még, amikor elnyerte a fizikai Nobel-díjat, miközben a rendkívüli teljesítményt illetően legfeljebb az tűnhetett apró szépséghibának egyesek előtt, hogy a nagyra hivatott ifjú e rangos aranyérmet a makaó nevű kártyajátékon nyerte el. Hogy szerény személyem mire látszik még hivatottnak, nem tisztem eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy kifejezett ifjonckoromat, ha kevéssel is (hmm...), de magam mögött tudom, a Nobel-díjat viszont ennek ellenére sem volt szerencsém elnyerni, épp ellenkezőleg: én valami annál is sokkal fontosabbat vesztettem el. És ráadásul nem is makaón, hanem egy hosszadalmas fáraócsata többszöri megtoldással lejátszott gyászos végjátékában. Ä tíz játékból álló parti félidejében még hősiesen tartottam magam, onnantól kezdve azonban a legendás Gorcsevnél is öt évvel fiatalabb fiam úgy elhúzott tőlem, mint időváltozáskor a vadlibák. Ne szépítsük a dolgot: 10:5-re vesztettem. Persze az olyan ember, mint én, nem békéi meg egykönnyen a vereséggel, és rossz passzban is újabb és újabb nyerési esélyt próbál kiverekedni magának. Vesztére. A bevett családi rituálé szerint tehát ilyenkor jön az alku. Komolyan belenézek a srác szemébe, és azt mondom: Hát jó, ezt valahogy megnyerted, igaz, hogy máshol járt az eszem, és elnéztem itt egy-két dolgot. De nem baj, van egy javaslatom. Lejátszunk egy újabb játszmát, ha azt is megnyered, elismerem, tudsz valamit. Ha viszont én nyerek, függőben marad a dolog, és a következő játszma dönti el, hogy ki a végső nyertes. Az utolsó utáni első játszmát általában meg szoktam nyerni. Aztán vesztek, ami megint nyitottá teszi az esélyeket, ezt követően viszont holtbiztos, hogy két leosztást elbu- kok, és ezzel ismét végleg alulmaradok. Mint ahogy azon a baljóslatú napon is. Ilyenkor nem marad más megoldás, emelni kell a tétet. Ez igen, csapok az asztalra kedélyesen, mégiscsak ragadt rád valami. Persze ez nem jelenti azt, hogy te vagy mostanában ellátogat Erdély legeldugottabb településeire is, el sem hiszi, hogy néhány évvel ezelőtt müyen tengelytörő kátyúkkal teletűzdelt határi utakon, helyenként szinte áthághatatlan sártengerben volt kénytelen megközelíteni azokat. Ha egyáltalán képes volt eljutni egy-egy a civilizációtól szinte hermetikusan elzárt, ezért „az évszázados népi hagyományokat szinte érintetlenül őrző” faluba... Ekkor szólt közbe a kelleténél szemrehányóbban az alanyánál „ősmagyarilag”, a hagyománytisztelet tekintetében nyüván jóval el- hivatottabb riporter, aki meglehetős szomorúsággal jegyezte meg: Bizony, nem kis veszélyt rejt ám a szóban forgó úthálózat-fejlesztés, hiszen a vak is láthatja, akár a kommunista faluromboláshoz mérhető károkat is okozhat... Nocsak, itt volna hát a kutya elásva? Mármint hogy Magyarországon csak azért volt a máig tartó hevület és áhítat a romániai magyarok iránt, mert lakóhelyük holmi magyar bennszülöttek rezervátumaként, skanzentérségként él az ilyesmire fogékony értelmiségiek köztudatában? Most meg majd mindebbe belerondít itt huszonegyedik század, az unió? Sztrádáival, mobilhálózatival, az internettel, gagyi valóságshow-ival meg a mocskos, haszonleső multik gátlástalan nyomulásával? Hogy aztán eddigi elesett, szegényke Juliskáink ne a patakban mángoroljanak - minekünk... ? Csak remélni lehet, hogy nem ilyesmiről van szó. Bár, némi luciferi felhanggal szólva, talán nem is lenne olyan rossz a szlovákiai magyarok számára, ha „anyaországi” rokonságunk a javukra hidegülne el egy szemernyit a látnivalóan immár rohamos civilizálódásra, sőt bűnös urbanizálódásra ítélt romániai magyaroktól... I8KKMHM a jobb kártyás. Egyszer nyertél, ennyi az egész. De mondok neked valamit. Játsszunk most egyet a „meccslabdáért”. Ha ezt is megnyered, a következő partiban esélyed van a teljes diadalra, és akkor nemcsak azt ismerem el, hogy te vagy a jobb fáraós, hanem azt is, hogy te magad vagy a fáraó, meg egyben a Galaxis Ura, hogy a fene egye meg! Eddig csak akkor az egyszer jutottunk el. És a gunyorosan hunyorgó kamasz persze első nekifutásra a Tejút Fáraója lett. A Galaxoid Császára címet is könnyedén megszerezte, és élből ő lett az Univerzum Kagánja. Kérdés, persze, hogy melyik világegyetemé, csóváltam a fejem, de nem tellett bele öt perc sem, és már a Minden Univerzumok Teljhatalmú Főfejedelme címmel büszkélkedhetett. Egyetlen adum maradt. Szép, szép, de - ha hiszed, ha nem - ez még mindig nem a legmagasabb instancia. Van valami, amit minden ember birtokol, és ami mégis minden rangnál hatalmasabb. Ami mindennek a kiindulópontja, ami mindenek fölött van, mégis mindnyájunknak kizárólagos tulajdona. Isten, kérdezi a suhanc elgondolkodva. Úgy is lehet mondani, habár én inkább az Ego, az Én vagy az identitás, az önazonosság-tudat fogalmakkal jelölném. Ezt nyerd el tőlem, ha tudod! Tüdta. Na most ezt kéretik elképzelni! A lélekvándorlásról bizonyára mindenki hallott, de hogy valakinek az énje, az öntudata vándorolt volna el, méghozzá egy vesztes kártyacsata következményeképpen, az még a leggorcsevebb Gorcsevek világában is példátlan. Bele kell nyugodni. Különben is, jó helyen van az. Jobb helyen nem is lehetne. Az ember szülte megkönnyebbül, hogy nem kell a gondolatait folytonosan véle egyeztetnie. így aztán most minden skrupu- lus nélkül nyilatkozhat az olyan kérdésekről is, mint például a nemzeti identitástudat. Nos, amennyiben ez a kultúra, a nyelv birtoklásával és használatával azonos, vagy ezek folyománya - mint ahogy az a valaki gondolta, aki a jelen sorok írója volt a végzetes fáraóviadal fatális végkifejlete előtt -, akkor rend-kí-vül furcsa helyzet állt elő. Akkor ugyanis - lásd bizonyítékként jelen írást! - egy nem önazonos személynek is lehet nemzeti önazonosság-tudata. Ha azonban ehhez a fonti minőségeken kívül nemzeti büszkeség is szükségeltetik, az én-tudat nélküli illető a nemzet csecséről is elragad- tatik, mert az egó öntudata nélkül nincs kinek büszkének lennie. A nemzet büszke, nyíltszívű, daliás fiainak nélküle kell megvívniuk hiábavaló csatáikat más nemzetek büszke, de sokkalta kevésbé daliás, sőt egyenesen undok, zárkózott, egoista fiaival. Ezek, bizony, nem kártyacsaták. Az öntudatot mégis sokkal köny- nyebben el lehet bennük veszteni. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor, Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
