Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-10 / 34. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 10. Szalon 13 Csak éppen azok nem értik, nem képesek felfogni, megérteni a magas kultúrát - ha egyáltalán találkoznak vele -, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá Miért is az aggodalom? Szigeti László és Tőzsér Ár­pád beszélgetést indító-re­mélő megszólalásából egy­azon aggodalom süt. Attól tartanak, hogy a tömegkul­túra a magas kultúra fölé kerekedik. Különösen ak­kor, ha a magas kultúra életfeltételeit már nem lesz mód biztosítani, mert csök­ken az állami, alapítványi támogatás. Már amennyi­ben jól értem Őket. VARGA LAJOS MÁRTON Minthogy mindketten az iroda­lomra összpontosítottak, némi ki­térő után magam is erről fogok be­szélni. Előbb azonban a kultúrá­ban, különösen a tömegkultúrában zajló változásokról valamit. Először is. Minden bizonytalan, bomlik, átalakul, fölerősödik, meg­gyengül, háttérbe szorul, újraértel­meződik. Rövid távra szól minden. Elvek, eszmék, értékek, normák. Sikerek és kudarcok. Státusok és pozíciók. Ami most megnevez, hol­nap kérdésessé tesz, ami most ígér, bíztat, az félre is vezet. Már-már a divat logikájával követi és formálja ez világ a fizetőképes kereslet mö­gött nézelődő ízlést, érdeklődést. Jól látszik az is, hogy rohamosan szűkül a széles körben elismert te­kintélyek és orientáló szimbólu­mok kínálata. Változik természe­tük, s a bennük megtestesülő aján­latok struktúrája is. Egy önvezérlő, öngerjesztő folyamatban kikoptak, de legalábbis megritkultak a tradi­cionálisan fontos jelképek, szemé­lyek, műtípusok, nagyobb szerep­hez jutottak az érzelmi-indulati kö­zösséget teremtő, fanatizálásra hajlamos és képes figurák, a szélső­séges politikusok, popsztárok, a fil­mek erőszakos hősei, a tévésoroza­tok, szappanoperák jellegadó sze­replői, a tömegkommunikáció szenzációi, csillagai, produkciói. Ők kötnek le, rendítenek meg, ra­gadnak magukkal most sok em­bert, tehát ők adnak példát, mintát a vágyaknak, reményeknek, ter­veknek, s gyakran a cselekedetek­nek, következésképp őket nyomják minden csatornán. Az új, a tömegkommunikáció­ban hatalmas erővel legitimálódó értékvilág persze elérhetetlen és látványosan az. Az igazi életről, az élet értelméről kialakított elképze­lés megvalósíthatadan. Ami itt és így megjelent, valóságos megol­dást senkinek sem kínál. Érthető, hogy a sokaság egy ugyancsak rez- zeneüenül piackonform, minden problémára gyógyírt ígérő világ, az ezotéria világa felé fordult. Az ezotériát a tömegkultúra természe­tesen azonnal asszimilálta. Köny­vek özönét veszik, viszik boszorká­nyokról, táltosokról, sámánokról, vajákosokról, bűbájosokról, a má­giáról, a varázslás tudományáról, az álomértelmezésről, az asztroló­giáról, tenyéijóslásról, paranormá- lis jelenségekről, agykontrollról, al­kímiáról, az alternatív keresztény­ségről, a Bermuda-háromszögről, ufókról, a halálközeli élményekről, a korábbi életekről, az indigó gye­rekekről, a mandaláról, a reinkar­nációról, a spiritizmusról. Nem­csak Magyarországon. Az egész közép-európai térségben. Főként nők, fiatalok, értelmiségiek. A ba­jaikban sajgók. Elgondolkodtató, hogy ez a tömeg (sok tízezres pél­dányszámokról van szó) nem a magas irodalomban, művészetek­ben, tudományokban, s nem a tör­ténelmi egyházak ölén akarta eny­híteni zavarát. Megemlítem: minden felmérés azt mutatja, hogy nálunkíúé egyre több ember számára horpadnak be, vagy lapulnak is le a jövő hori- zontjai, s korlátozódik minden a pillanatnyi jelenre. Egyre többen érzik úgy, hogy alig van mód meg­bízható előrejelzésekre, a kilátások értelmezésére, tervek, erőforrások, cselekvési eljárások kalkulálására, a személyes és közösségi boldogu­lás lehetőségeinek és feltételemek megteremtésére, a lelki-szellemi dilemmák oldására. Kiszolgáltatot­tá válnak, méghozzá átláthatatlan erőknek válnak kiszolgáltatottjai­vá. A múlt éppúgy hiányzik nekik, mint a jövő. Ki ne venné észre az ebből eredő összefüggést az indu­latok erejének, pusztító energiájá­nak növekedésével, a magatartás instabil, egy-egy pillanat, egy-egy helyzet által kiszámíthatatlanul mozgósítható komponenseinek szaporodásával? Kiben mit kapcsol be az aránytalanul felértékelődő al­kalom, lehetőség, az esély, ha azt - ahogy a média egésze sulykolja, nem szabad elszalasztani? Tud erről a magas kultúra, az irodalom, a művészet, tudomány? Mond valamit róla? Ad segítséget? Hogyne. Csak éppen azok nem ér­tik, nem képesek felfogni, megérte­ni a magas kultúrát, ha egyáltalán találkoznak vele, akiknek a legna­gyobb szükségük volna rá. Akiknek az a kérdése, hogy mi vagy: cool vagy lúzer? Sikeres vagy vert em­ber? Élsz-e már, és élvezed-e az éle­tet, vagy csak élni készülsz? Beszélt erről az elhatalmasodó deficites ál­lapotról Szigeti László is. Amennyiben innen nézem, ak­kor vajon a tömegkultúra, a tömeg­irodalom nem a változásokhoz va­ló alkalmazkodás széles körben ha­tásos rendszere és eszköze is? Ha más egyébért nem, hát azért, mert hozzáférhető, készséges, érdek­egyeztető, kompromisszumokra hajló természet, s arról beszél, ami közönségét leginkább foglalkoztat­ja. Nem kellene jobban méltányol­nunk? Nem kellene már belátnunk, hogy mások érdeklődnek iránta, másoknak van rá szüksége, mint a magas kultúrára, a magas iroda­lomra, ezért egyik a másikra nem jelenthet semmi veszedelmet? Rá­adásul - ellentétben a magas kultú­rával, a tömegkultúra önfenntartó, piaci termék. És most akkor: miért is ez a le- gyűrheteden aggodalom az iroda­lom jövője miatt? A magyar irodalmat még soha nem övezte olyan figyelmes figyel- medenség, mint most. Nagyszámú kiadó, folyóirat, lap áll rendelkezé­sére, megannyi fizetett szerkesztő­vel. Aztán a díjak, ösztöndíjak, elis­merések, honorárium is valameny- nyi. Továbbá készséges sikerlisták, irodalomközpontú kultúrán szoci­alizálódott kereskedelem, szakmai és érdekvédelmi szervezetek, meg­annyi fizetett munkatárssal, bizott­ságokkal. Csak az nem jelenik meg, aki nem akar. Még a kifejezett dilet­tánsoknak is akad lapjuk, hogyne a mindent elöntő közepeseknek, unalmasoknak, érdekteleneknek, köldöknézőknek, olvashatatíanok- nak. Nem ettől kellene tartania a magas irodalomnak? Az ellene for­duló szabadságától? Nem attól, hogy évek óta nincs korszakos mű, amely fenekestől felforgatná, át­mozgatná az irodalmi viszonyo­kat? Nem attól, hogy szülte nincs mű a magyar irodalomban, amely csordultig volna teli fájdalommal, elragadtatással, örömmel, szeretet­tel, szorongással, halállal? A fel­adattal és felelősséggel, vezessék ezek bárhová? Nem attól, hogy még a legfiatalabbak is belesimul­nak az utoljára másfél évtizede megbolygatott irodalmi rendbe, hogy még bennük sincsenek új igé­nyek, ellenszegülő, mindennel uj­jat húzó vágyak, elkülönülésre való hajlamok, indulatok? Hogy kelt­hetne figyelmet szenzációk nélkül az irodalom, miért foglalkozna vele sok-sok, az íróval egyébként sajnos gyakran érdekközösséget vállaló kritikus, miért válna közbeszéd tár­gyává, miért sietne segítségére a reklám? Végezetül: a piacban a Magyar Könyvkiadók és Könyvteijesztők Egyesülése szerint van annyi pénz, hogy az irodalomnak is jusson. Fel­téve, ha a kiadók hajlandók szelek­tálni a felkínált művek közt, hajlan­dók a haszonból a nehezebben for­galmazható művekre valamennyit visszaforgatni, s ehhez nem követe­lik meg, mint újabban oly gyakran, a külső támogatást. Ami ugyan vi- tathatadanul kevesebb, mint ed­dig, de az irodalomnak félnie nem kell. Csak magától. Varga Lajos Márton (1942, kri­tikus, irodalomtörténész, a Nép- szabadság irodalmi rovatának szerkesztője) A kommunista rendszer bukása után az U Michala kávéház megszűnt, s akiknek ez jelentette a mentsvárat, más kávéházakba és kocsmákba széledtek szét.. „Hogy olyan a feneked, mint egy hermeneutikai kör...” PETER MICHALOV1Č Grendel Lajosban nemcsak a ki­tűnő írót tisztelhettük (hál’ isten máig kitűnő író), hanem a magyar irodalom szakértőjét (e tekintetben még javult is). Amikor ideje s kedve volt, arról beszélgettünk, mi zajlik a magyar irodalomban, miben kü­lönbözik a szlováktól, s kik a nagy alakjai. Alkalmanként a filozófia is szóba került, egyebek közt Hans- Georg Gadamer Igazság és mód­szere is, mely megalapozta a mo­dern filozófiai hermeneutikát. An­nak, hogy e könyvet Lajos is olvas­ta, van egy kétségbevonhatatlan bi­zonyítéka. Az Emlékezetkiesés, erotikus álmok után című elbeszé­lésében Esmeralda megkérdezi a tűnődő férfit, mire gondol. A válasz rohamszerűen meglepő: Hogy olyan a feneked, mint egy herme­neutikai kör. Ez a válasz bizonnyal felháborítaná a megszállott her- meneutikusokat, de mivel botrány­ra nem került sor, azt kell hinnünk, hogy Lajosnak ezt a ragyogó szöve­gét nem olvasták. Vagy olvasták is, csak szemérmességből nem merik vállalni, hogy titokban ilyen szöve­geket olvasnak. Kellemes csevejek voltak ezek, s volt idő mindenre. Tekintettel arra, hogy Grendel Lajos velünk üldö­gélt, a társalgás szlovákul folyt, s mivel a könyvei is megjelentek szlovákul, eszünkbe sem jutott ma­gyar írót látni benne. Egyszerűen író volt, s ennyi elég is volt. A kommunista rendszer bukása után az U Michala kávéház meg­szűnt, s akiknek ez jelentette a mentsvárat, más kávéházakba és kocsmákba széledtek szét, és a „Mi- hály”-ból nem maradt más, mint amennyit a törzsvendégek emléke­zete megőrzött. Eszünkbe sem jutott magyar írót látni Grendel Lajosban. Egyszerűen író volt, s ennyi elég is volt. Valamikor a kilencvenes évek elején Grendel Lajost további há­rom, akkor még számomra isme­retlen személy társaságában talál­tam a Krym kávéházban (mely a kapitalizmus építése következté­ben szintén megszűnt). Lajossal köszöntünk egymásnak, majd be­mutatta nekem társait: Szigeti La­cit, Fambauer Gábort, s ha emléke­zetem nem csal, Fazekas Józsefet is. A Krym kávéházban való tartóz­kodásuk oka a Kalligram Kiadó megalapítása volt, mely ugyan­ilyen néven folyóiratot jelentetne meg. Mindkettőt sikerült megvaló­sítani, szerencsére mindkettő egy­aránt sikeres, s lényegében e négy úrral való találkozásommal kezdő­dött a Kalligram folyóirattal való kapcsolatom, mely rendszertele­nül, de máig tart. Örülök annak, hogy Lajos akkor bemutatta nekem Fambauer Gá­bort, akit végtelenül érdekes író­nak tartok. A Kalligram kiadta Az ibolya illata című könyvét, mely­nek ibolyaszín volt a védőborítója, s ha az ember belelapozott, ibolya­illat áradt belőle. Rábeszéltem Gá­bort, hogy válasszon ki néhány ol­dalt a könyvből, majd én lefordí­tom szlovákra, s megjelentetem a Romboidban. Gábor gondolkodott egy kicsit, és megígérte, hogy vá­laszt részletet. Röviddel karácsony előtt azzal hívott fel, hogy kétségei támadtak bármely részlet lefordít- hatóságával kapcsolatban, mert a könyv magyarul íródott, s műiden jelentésmódosulás - ez az egyik nyelvből a másikba történő fordítás természetes adója - csak árthat a szövegnek. De hogy szavát meg­tartsa, írt egy új szöveget szlovákul. Ennek a szövegnek aztán két fordí­tása is lett, s nagyon termékeny vi­tát váltott ki. Valamikor a küencvenes évek második felében rendszeresen el­jártam Budapestre. Ennek konkrét oka volt. Budapesten ismerkedtem meg Karol Wlachovskýval, aki Szlovákia magyarországi követségi tanácsosa volt, egyúttal pedig a Szlovák Intézet igazgatója. Karol a szlovák és a magyar irodalom kitű­nő ismerője volt, s természetesen ma is az. A Wlachovský névvel már jóval korábban találkoztam, nem­csak a Grendel-szövegek, hanem más kiváló magyar írók szlovák for­dítójaként is ismertem. Már az át- kosban is képes volt nemcsak való­ban jó és érdekes művet kiválaszta­ni, s nemcsak lefordítani, hanem meggyőzni a felettes szerveket ar­ról, hogy éppen ez a mű az, melyre a szlovák olvasónak halaszthatatla­nul szüksége van. Karol Wlachovský a Szlovák In­tézet igazgatójaként mérhetetlenül fontos munkát végzett. Fáradhatat­lan szószólója volt Magyarorszá­gon a szlovák kultúrának, a két nemzet értelmiségi képviselőinek összejöveteleit szervezte, különféle vitaesteket, tanácskozásokat, kon­ferenciákat rendezett. Sok üyen ér­dekes, szakmaüag nagy színvonalú és kulturálisan értékes rendezvé­nyen vettem részt, mind közül most csak kettőt említenék. Az első a kiváló magyar író és esszéista Mészöly Miklós 75. szü­letésnapja alkalmából rendezett ünnepség volt a Szlovák Intézet­ben. Az ünnepségen a szerző nem lehetett jelen, súlyos beteg volt, kórházban feküdt. Az intézetben felesége képviselte őt, a szintén ki­váló író Polcz Alaine, s jelen volt a magyarországi írótársadalom szí- ne-java. Engem itt az intelligens felszólalásokon kívül az a tisztelet késztetett csodálatra, melyet ennek az élő klasszikusnak távollétében is mindenki megadott. Mészölynek előbb azokat az esszéit olvastam, melyek - lehetne-e másként? - a Kalligramnál jelentek meg csehül Samota motýľa címen. Volt szlovák fordításuk is, de annak minőségé­vel nem voltam elégedett. Mérhe­tetlenül tetszett a nyelvezetük; az esszék tömörek voltak, mondatai ütősek. Később személyesen is al­kalmam nyűt megismerni szerző­Nehéz mások csődjéről írni, de még nehezebb, csaknem lehetetlen a leg­közelebbi személy csődjét megírni és megérteni. jiiket, amikor Pozsonyba látoga­tott; csodaszép ősz hajú férfi volt, pontosan illett a szövegeihez. Ha­tározott tekintete, beszédének át­gondolt tartalma és választékossá­ga csalhatatlan jele volt annak, hogy ezeket az esszéket csakis Mé­szöly Miklós írhatta. A másik szintén ünnepség volt, ezúttal azonban egy sokkal fiata­labb íróé, Esterházy Péteré. Ötve­nedik születésnapi ünnepsége na­gyon hasonlított ahhoz, amilyen­nek leüja. Némi szórakozás, némi emlékezés, némi irónia, s legna­gyobb meglepetésre annak a szö­vegnek rövid bemutatója, melyet egy Esterházy-szöveg paródiája­ként magam írtam. Azon az estén sok szó esett, és sok bor fogyott. Szeretem Esterházy szövegeit, prózáit, esszéit. Esterházy Péter jelentette (és máig is) számomra a kortárs magyar irodalom csúcsát, s nemcsak a magyarét, hanem a vi­lágirodalomét is. Nagyra becsülöm azt a képességét, hogy egyformán ír minőségit nyolcszáz oldalas pró­zában és kétoldalas esszében. Iró­niája nem csak másokra irányul, önmagára is. Bátorságára és őszin­teségére teljes valójában a Javított kiadás című könyve derített fényt; nehéz mások csődjéről írni, de még nehezebb, csaknem lehetetlen a legközelebbi személy csődjét meg­írni és megérteni. Esterházy a saját bőrén kipróbálta ezt az „irodalmi lehetetlenséged’, s úgy birkózott meg vele, ahogyan az egy íróhoz méltó. Kedvtelve olvasom esszéit, kom­promisszummentes kritikus és iro­nikus hangvétele, paródiakészsége és misztifikáló hajlama folyamato­san csodálatba ejt. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents