Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-06 / 30. szám, kedd
POZSONY SZENCI JÁRÁS DUNASZERDAHELYI JÁRÁS GAIÁNTAI JÁRÁS Ma egyetemi jelentkezési lapot találtok az Új Szóban. 2007. február 7., szerda Ára az Új Szóval együtt 10 Sk (előfizetőknek 9 Sk) • 2. évfolyam, 5. szám wvrw.ujszo.com IV-V. oldal Mit tervez, milyen elképzelésekkel kezdi megbízatási időszakát Pozsonyeperjes, Hodos, Feketenyék, Hegyéte, Bős, Doborgaz, Mad és Vezekény polgármestere? Interjúk, összefoglalók VII. oldal Betegségéből kovácsolt tokét Hodossy Péter tavaly Londonban egyéni csúcsot futott Dél-Szlovákiából özönlenek a panaszok, állítja a miniszter, szerinte az államnyelvtörvényt főként a magyarlakta vidéken szegik meg Ismét útnak erednek a nyelvrendőrök? A régiónkbeli nyelvhasználati kérdéssel kapcsolatos, hogy a szenei önkormányzati testület múlt csütörtöki ülésén Duray Rezső MKP-s képviselő ismét felvetette: a város határában egyes helyeken hiányoznak a magyar nyelvű helységnévtáblák. Karol Kvál (független) polgármester ígéretet tett a probléma megoldására, s a helyzet felmérését kérte. A Szene és Boldogfa közti úton például már évek óta hiányzik a magyar tábla. (Korpás Árpád felvétele) Tavaly karácsonykor nagy port vert fel a Fico-kormány kulturális miniszterének bejelentése, hogy újra alkalmazni kellene a nyelvtörvény megsértőivel szemben az 1999-ig életben tartott szankciókat. Amelyek, tegyük hozzá, sosem érvényesültek, hiába indultak felfedezőútra a nyelvrendőrök (tanácsadónak nevezve magukat) Szlovákia-szerte. Senkit sem bírságoltak, csak győzködtek, füleltek, jegyzeteltek. Amolyan lélektani hadviselést folytattak. KÖVESDl KÁROLY Dél-Szlovákiából azonban - hor- ribile dictu, nyolc év elteltével - újra özönlenek a panaszok, állítja a miniszter, aki szerint az államnyelvről szóló törvényt főleg a magyarok lakta országrészben szegik meg. Állítólag sok szlovák panaszkodik amiatt, hogy megtagadják tőle a tájékozódásra való alapvető jogot. Ez főleg olyan helyeken fordul elő, ahol a helyi hatóságok a kisebbség nyelvét beszélik. Gyakori panaszként hangzik el, hogy némely községben a közérdekű bejelentések csak magyarul hangzanak el a helyi hangosbeszélőben, máshol az emléktáblák magyar nyelvét sérelmezik. Jól tudjuk, mi lappang bokrának megette a miniszter úrnak. Mert ha Ma- ďarič úr tényleg a szlovák nyelv óvását tartaná szem előtt, kapásból igazat adnánk neki. Valóban rászorulna a védelemre: elég végigmenni egy-egy pozsonyi utcán, hogy a töméntelen pub és jewellery láttán elbizonytalanodjunk, vajon a szlovák fővárosban járunk, vagy Manchester, esetleg Leeds külvárosában? Emlékezhetünk, a kulturális miniszter ötletét megelőzte az SNS-es iskolaügyi miniszteré, aki nem sokkal a kormány megalakulása után a szlovák nyelv oktatásának megerősítését tartotta sürgős feladatnak a magyar iskolákban. Ha hozzávesszük Robert Fico ellenzéki pártelnökként elhangzott, mosolyt fakasztó kijelentését, hogy a templomokból ideje lenne száműzni a magyar nyelvet, teljes az összkép. Ján Slota lufijait pedig már úgy megszoktuk, mint a reggeli ébredést. Dehát nincs mit csodálkozni, ettől a koalíciótól aligha várhattuk, hogy folytatja a Dzurinda- kormány hagyományait. A sakál- vokál egy nótát fúj. A hírhedt nyelvtörvényt 1996- ban fogadta el a Mečiar-kormány, és drákói szigorral akarta büntetni megsértőit. Fizikai személy esetében 50, jogi személy esetében 500 ezer koronás büntetéssel fenyegetőztek. Az MKP kormányra kerülése után, 1999-ben törölték a törvény büntetésről szóló paragrafusát. Maďarič úrék most ezt próbálják felmelegíteni. Szlovákia azonban időközben aláírta az európai nyelvi chartát, és a szlovák parlament elfogadta a kisebbségi nyelv- használati törvényt, amely megengedi a hivatalos kapcsolattartásban a kisebbség nyelvét ott, ahol 20 százalékot meghaladó az aránya. Egyrészt tehát ott van a nyelvtörvény, amely az államnyelvet óhajtja védeni, a mérleg másik serpenyőjében pedig ott találjuk a nyelvhasználati törvényt, amely megengedi az anyanyelvhasználatát. De tudunk-e élni a jogainkkal? Lássuk azonban, hogyan tudunk élni nyelvi jogainkkal. Az egyik komáromi nagyáruházban, amely a város szélén található, a pultokon az áruk nevét, árát kizáróan államnyelven tüntetik fel, a tájékoztató táblák feliratai úgyszintén szlovákok. Pedig a törvény megengedi, hogy ahol 20%-ot meghaladja a kisebbség aránya, hivatalosan használható a nyelve is. A bolti hangszóró szlovák nyelven hirdet, várom, hátha elmondja magyarul is. Hiába. Az áruháznak nagy könyvosztálya van, ám a sok divatos kötet között hiába keresek magyar nyelvű kiadványt, nyomát sem találom. A legnagyobb meglepetés azonban a pénztárnál ér: magyarul köszönök a hölgynek, aki szlovákul köszön vissza. Talán félelemből, hogy új kormány, új kurzus, de elképzelhető, hogy valóban nem érti, mit mondok. Ezt tapasztalom egy somoijai nagyáruházban is. Ez a bolt sem tartja fontosnak, hogy a magyar többségű városkában a vásárló az anyanyelvén is boldoguljon. A tájékoztató táblák is egynyel- vűek, beleértve azt a feliratot, hogy a kedves vásárló fizetéskor rakja ki a futószalagra az árut, és tegye lehetővé, hogy a táskáját megtekintsék. A pénztárnál már meg sem lepődök, hogy az adjon istenre milyen a fogadjisten. Az emberben felmerül a kérdés: vajon hol nem álltak szóba szlovákul Slota ismerőseivel Dél-Szlovákiában? Valószínűleg sehol, álmodta az egészet. Mi ebből a tanulság? Azon túl, hogy a multit semmi nem ösztönzi, tartsa fontosnak a helyi kisebbség nyelvi jogait, bizony, az illető városok polgármesterei sem állnak a helyzet magaslatán. Merthogy ők kötöttek szerződést a befektetőkkel, és beleszólásuk volt a feltételekbe. Az utóbbi években magyar történelmi szobrokat avató, cirkal- mas beszédeket kivágó magyar városatyáink közül kevesen tartják fontosnak, hogy választóik élhessenek nyelvi jogaikkal. Hivatalos vagy konyhanyelv? Nem arról van szó, hogy a Szlovákiában élő magyar (német, ukrán, ruszin, horvát stb.) anyanyelvű polgárok megtanulnak-e szlovákul, vagy sem. Aki boldogulni akar, és nem a falujában csücsülni egész életében, elemi érdeke, hogy megtanulja a többség nyelvét. Hanem a nyelvhasználatra és a tájékoztatásra való jog neki is kijár. Kérdés persze, az élet milyen területein használhatjuk az anyanyelvűnket? Ha ebből a szempontból járjuk körül a témát, lehangoló képet kapunk. Egyik legkirívóbb hiányossága a tájékozódásra való jog nem érvényesülésének az egészségügy. Sok falusi idős ember inkább nem megy kivizsgálásra a járási kórházba, mert nem tud szót érteni az orvossal, aki sok esetben, annak dacára, hogy magyar nyelvterületen rendel, nem tud magyarul. A törvény ugyanis megenged, és nem kötelez. Az orvostanhallgatók államnyelven tanulják meg a „szakmát”, arra azonban semmi nem kötelezi őket, hogy annak a vidéknek a nyelvét is beszéljék, ahol kapcsolatba kerülnek a pácienssel. Ugyanez a helyzet a gyógyszertárakkal, a gyógyszerek csomagolásán olvasható tájékoztatóval. De hiába keresnénk magyar nyelvű tájékoztatót például a vonat- és autóbusz-közlekedésben, akár egy-egy magyar többségű településen. Itt egyébként a legabszurdabb helyzeteket produkálja a mindennapi élet. Más a helyzet, ha ugyanarra a járatra Pozsonyban, és más, ha mondjuk Nagymegyeren vásárolok jegyet. Egyik helyen anyanyelven tehetem, a másikon nem. De említhetnénk például a bankokat. A legtöbb bank automatája három nyelven kommunikál a kliensekkel: szlovákul, angolul és németül. Fényes kivételt képez az OTP és a Tatra Bank, amelynek bankomatjai magyarul is „szóba állnak” a számlatulajdonossal. Mi, magyarok is hajlamosak vagyunk nyelvi jogainkat az oktatásügyre, a kultúrára és a hivatali kapcsolattartásra szűkítem. Elégedetten konstatáljuk, ha a járási hivatalban szót érthetünk az anyanyelvűnkön, ha elfogadják a magyarul beadott kérvényt (más kérdés, hogy magyar nyelvű űrlapok nincsenek), hogy van anyanyelvű sajtónk, könyveink, rádió- és tévéadásunk (hogy mennyi és milyen műsoridőben, ismét más kérdés). Mindenesetre a kulturális tárca miniszterének nem azon kellene agyalnia, hogy kellenek-e ismét nyelvrendőrök vagy sem, büntetni kell-e a nyelvtörvény megsértőit vagy sem, hanem hogy érvényesül-e a nyelvhasználati törvény. Tudomásom szerint Szlovákiában még a Mečiar-érában sem kellett egyetlen angol vagy német nyelvű táblát eltávolítani, egyetlen boltost sem büntettek meg idegen nyelvű feliratért. Ami egyébként megnyugtató. A jog azonban akkor is jog, ha az emberek nem élnek vele. Az élet kérdései LAKATOS KRISZTINA Újra és újra elmerengek azon, miért a vasútállomásokon és buszmegállókban találhatók a vüág legleppukkantabb vendéglátóhelyei. Sacc per kábé normális embereket látok utazni, viszonylag normális körülmények között. Többségű(n)k várakozik is. Közben meginna egy kávét, harapna egy falatot, átlapozna egy újságot. És mégis: ha zöldesszürke majonézes salátákat, rúzsfoltos, alig elmosott csészéket és kanalakat, szottyadt szendvicseket kívánnak megtekinteni, garantálom, a fentebb nevezett helyszíneken nem kell sokat keresgélniük. Adjuk hozzá még a falakról csorgó masszív füst- és testszagot, a mosdókat, amelyeknek állapotát ugyan le tudnám írni, de bizonyos kifejezésekkel az ember szívesebben él az elillanó élőszó formájában... Megkérdeztem erről az egyik barátomat, aki racionális gondolkodású, sokat tapasztalt tanárember. Komolyan vett, és hitelesnek tűnő választ adott: anno a pályaudvarok, állomások bisztrói nyitottak a legkorábban, akkor azok a notórius arcok, akik okvetlenül egypár „fácán- levessel” és felessel kívánták kezdeni a napot, már ott toporogtak. Barátom szerint a genius lórit tartósan ez a tény határozza meg. Változnak a tulajdonosok, cserélődhet a berendezés, de a szociális közeg nem (vagy újratermeli önmagát). Megkérdeztem erről az egyik barátomat, aki misztikus gondolkodású, sokat tapasztalt tanárember. Azt mondta, imádja a kantinok világát, eszméletlen arcokat és sorsokat lát ott, mert az állomások, azon belül is a büfék, bisztrók tulajdonképpen kikötők - a zátonyra futott vagy a körforgásból önként kivonult lelkek horgonyoznak itt, s ez a maga módján szép, érdekes. Úgy vagyok ezzel, hogy ezt is, azt is érteni vélem - csak éppen nem kaptam választ... így is lehet Hogy hogyan lehet élni a nyelv- használati jog nyújtotta lehetőségekkel, azt a dunaszerdahelyi Kaufland bevásárlóközpont esete példázza. Már a nagyáruház bejáratánál kétnyelvű felirat köszönti a vásárlót, és bent az üzletben szlovák és magyar nyelven kapnak tájékoztatást az ügyfelek. Ugyancsak két nyelven (szlovákul és magyarul) szól az üzletben a hangosbeszélő, amely a legfrisebb bolti kínálatot közli. Ottjártunkkor éppen sertéshús-féléket reklámoztak. A könyvosztályon - annak ellenére, hogy külön könyvesbolt üzemel a boltban - magyar és szlovák nyelvű kiadványokat vehetünk le a polcokról, s ugyanez a helyzet a sajtótermékekkel is, amelyek közt megtaláljuk hetilapunkat, a Vasárnapot és az Új Szó napilapot is. Dunaszerdahelyen sem volt ugyanakkor természetes, hogy egy multinacionális cég fontosnak tartotta volna a nyelvhasználati törvény alkalmazását. Pázmány Péter polgármesternek több tárgyalást kellett lefolytatnia a cég képviselőivel, de sikerült őket meggyőznie, hogy a magyar többségű városban az országban kisebbségben élő magyaroknak is kijár az anyanyelvű tájékoztatás, (kövi)
