Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-05 / 4. szám, péntek
Kultúra 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JANUAR 5. Beszélgetés Barak Lászlóval legújabb köteteiről, kihívásokról, skatulyákról, közéletiségről és függetlenségről Aki a parazsat gyűjti a fejére Lírája, publicisztikája egy(Somogyi Tibor felvétele) Elhunyt Nagy Gáspár költő Elhunyt Nagy Gáspár költő; a Kossuth- és József Attila-díjas alkotót 57 éves korában szerdán érte a halál. Nagy Gáspár 1949. május 4- én, Bérbaltaváron született. A Szombathelyi Tanárképző Főiskolán végzett népművelés-könyvtár szakon, majd esztétikát tanult. Versei 1968-ban jelentek meg először. Pályája kezdetén népművelő és könyvtáros, majd a Móra Kiadó szerkesztője volt, 1989-ben a Hitel szerkesztője lett. Az írószövetségben 1981-től választmányi tagként, 1989-től elnökségi tagként tevékenykedett. A leginkább a közép-ke- let-európai helyzet, a magyarság sorsa foglalkoztatta. A fiú naplójából című, 1956-ot idéző verse volt az oka a Tiszatáj 1986-os betiltásának. Szabadrabok című, 1999-ben megjelent gyűjteményes kötete tartalmazza mindazon verseket, amelyeket korábban a cenzorok miatt ki kellett hagynia köteteiből. Életművét egyebek mellett a Koronatűz, a Földi pörök, a Múlik a jövőnk, a Szabadrabok és a Közelebb az életemhez című kötet őrzi. (MTI) 75 éves Umberto Eco olasz író, irodalomtörténész James Joyce-tól Bondig ÉVFORDULÓ aránt merészen, provokáló- an őszinte, lényegre tapintó. Közéleti szeizmográf, amely a legkisebb rezdülést is pontosan jelzi. Barak László költő, publicista, a NAP Kiadó igazgatója. MISLAY EDIT A közelmúltban szlovák fordításban látott napvilágot Retúr a pokolba című verseskötete a Kalligram Kiadó gondozásában. Milyennek találja a verseit Macsovszky Péter fordításában? Macsovszky Péter, valamint a kötet szerkesztője, Gabriela Magová rendkívül jó munkát végeztek. A magyar változatnak közönségsikere volt, hiszen csaknem 700 példány kelt el belőle, ami verseskötet esetében rekordnak számít. Természetesen a téma is vonzotta az olvasókat. A kötet, úgy ahogy van tulajdonképpen egy gengszterballada. A gengszterek vüágából, életérzésükből táplálkozó monológfüzér, és a szlovák fordítás során ezt az érzetet kellett visszaadni. Szerintem ez maximálisan sikerült. Talán amit nem lehetett az eredetiből teljes mértékben visszaadni, az a szleng, mert a magyar szleng pillanatnyilag sokkal gazdagabb a szlováknál. A szlovák közönség érdeklődését azért is felkeltheti a kötet, mert a társadalomban a rendszerváltás óta rezonál ez a téma, és lírai feldolgozása még nem igazán volt. Van a kötet végén egy figyelemre méltó tanulmány, amelyért szintén nagyon hálás vagyok Macsovszky Péternek. Egyrészt az életművemet mutatja be, másrészt körüljárja magát a témát, a művészi technikát. Említést tesz arról is, hogy a szlovák irodalomban van prózai előzménye a témának, Peter Doktorov English is easy, Csaba is dead című maffiaregénye. Lírában azonban tudtommal még senki nem dolgozta fel a témát. Engem egyébként a legkevésbé sem közéleti szempontból érdekelt ez a téma, bár újságíróként sokat foglalkoztam vele annak idején, hiszen elég tömören jelen volt az alvilág Dunaszerda- helyen. Inkább az foglalkoztatott, milyen módon lehetne versben feldolgozni a szóban forgó életérzést. Művészi kihívásnak tekintettem ezt. Mint amikor egy hegymászó előtt, aki már nagyon sok csúcsot megmászott, ott magasodnak a Himalája csúcsai, és arra gondol, hogy meg kell azokat hódítania. Mivel sokféle jellem szólal meg ebben a versfüzérben, nagyon élvezetes volt számomra, hogy különféle személyek bőrébe kellett bújnom, úgy, hogy egyszersmind hiteles legyen a szöveg. Önt közéleti költőként is szokták emlegetni, olyan értelemben, hogy szoros kapcsolat van a költészete és a publicisztikai munkássága közt. Mi erről a véleménye? Elképzelhető, hogy van átjárás a publicisztikám és a lírám között, de ez az én személyes költői megítélésem tekintetében prekoncepció is lehet. Amit helytelennek is tartok. Annak idején valamelyik ítész kitalálta velem kapcsolatban a közéleti költő címkét, aztán folyamatosan használták egészen a Retúr a pokolba megjelenéséig. Ekkor többen is megértették azt, hogy korántsem közéleti költészetről van szó, hanem költészetről, amely modorát, irányultságát tekintve természetesen mindenféle skatulyákba helyezhető, ám korrekt módon ildomos. A közéletiséget egyébként szívesen vállalom, amíg az nem prekoncepció, és nem negatív bélyegként használják azzal kapcsolatban, amit csinálok. Hiszen a közéleti íráskényszeremet tökéletesen ki tudom élni a napi publicisztikámban. Ám abban a pillanatban, amint verset írok, legalábbis az utóbbi tizenöt évben, evidensen külön tudom választani a közéletiséget a lírától. Annál is inkább, mert már nem jellemzően szükséges az, hogy az ember a közéleti ítéleteit versben, a sorok között fogalmazza meg. Szintén a közelmúltban jelent meg publicisztikai írásainak válogatása Ne dudálj, küzdj! címmel. Mit jelent az életében a publicisztika? Olyan pletykák terjengnek velem kapcsolatban, hogy én valamiféle Che Guevara-szerű pozíciót akarok magamnak kiépíteni, hogy valami publicisztikai forradalmár lennék. Holott a legkevésbé sem erről van szó. Van egy egészséges íráskényszerem, ami persze nem egyenlő a grafomániával. Az írás az életem. Mióta az eszemet tudom, ezzel foglalkozom, ezzel keresem a kenyeremet is. Publicistaként napi feladatokat vállalok, és azokat nagyon szívesen végrehajtom. A publicisztikai pályafutásomban csak akkor szoktak hosz- szabb-rövidebb szünetek beállni, amikor valamilyen sajtóorgánum vezetése cenzúrázni vagy irányítani akatja a véleményemet. Ezt nem nagyon tűröm. írásai nem hagyják hidegen az embereket. Nincs azonban középút: vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem szeretik őket. Ezt hogyan könyveli el magában? Grendel Lajos barátom ezt úgy fogalmazta meg a kötethez írott előszavában, hogy évtizedek óta gyűjtöm a parazsat a fejemre, és minden egyes írásommal újabb ellenségeket szerzek. Ez a látszólagos definíció talán részben igaz. Hozzátenném azonban: persze hogy gyűjtöm a parazsat, de úgy gondolom, valószínűleg csak olyan körökből és olyan személyektől, akiknek a háza ég, és ezért kiabálnak. Bennem soha nincs előítélet senkivel szemben. Aki ismer, jól tudja, hogy az ellenfeleimmel is tisztességesen szoktam viselkedni, mert alapvetően azt gondolom, hogy velem is tisztességesen kell mindenkinek viselkednie. És hogyha az ember nem viselkedik másokkal tisztességesen, akkor hogyan várja el, hogy vele szemben tisztességesen viselkedjenek? Ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok őszinte. Az írásaim talán azért váltanak ki polémiákat, mert kendőzetlen őszinteségre törekszem. Csak így van értelme publicisztikát írni. Mit tart még szem előtt írás közben? Nagyon fontosnak tartom, hogy az olvasónak nem szabad elaludnia olvasás közben. Mint ahogy azt is, hogy sem érdekből, sem más szempontok alapján nem változtatom a nézeteimet. Ez az új válogatáskötet - hasonló jellegű legutóbb 1998- ban jelent meg - az utóbbi öt év írásaiból ad ízelítőt időrendben felsorakoztatva, és konkrétan nyomon követhető bennük, hogy X. Y.-ról vagy egy jelenségről többé-kevésbé ugyanúgy gondolkodtam 2001ben, mint 2006-ban. Nemigen szoktam tévedni a prognózisaimban sem. Azzal nem törődöm, hogy valakik esetleg gyűlölnek vagy utálkozni szoktak az írásaim miatt. Én csak a buta embereken szoktam utálkozni, gyűlölni még azokat sem gyűlölöm. Nagyon szívesen vitatkozom, írásban is, de azokat a vitákat szeretem, amikor valaki a szerzőnek az adott témával kapcsolatban kifejtett véleményével szemben fogalmaz meg egy más véleményt. De amikor az ember személyét kezdik el piszkálni, azt ostobaságnak tartom. Mennyire lehetséges a publicisztikában a függetlenség? Hiszen az újságíró mégsem függetlenítheti magát teljesen a saját politikai nézeteitől. Ez a kérdés sokszor felmerült a szerkesztői gyakorlatom során. Főként a rendszerváltás után volt egy divatos szlogen, hogy „micsoda függetlenség az, hogy X sajtó- orgánum vagy X. Y. publicista ilyen és ilyen véleményt fogalmaz meg, mert ő mondjuk liberális, vagy kereszténydemokrata, vagy éppen baloldali“. Erre azt szoktam mondani, hogy természetesen az újságírónak függetlenségre kell törekednie. Volt egy időszak az életemben, amikor az MKP Országos Választmányának is tagja voltam. Előtte, még forradalmi helyzetben, a pártalapítások idején is fontosnak tartottam a politikai jelenlétet. Amikor viszont a helyzet jó értelemben konszolidálódott, és a demokratikus intézményrendszer elkezdett működni, rendkívül nagy ballasztnak tartottam, főként a hitelességem tekintetében a párttagságomat. Nem okozott ez problémákat? Hogyne okozott volna problémákat. Ezért nagyon komolyan gondolkodtam, hogy önként kellene kilépnem a pártból. Hiba volt, hogy ezt nem tettem meg. Igaz, annak ellenére, hogy ezt nem tettem meg, én a párt képviselőivel szemben ugyanolyan radikális voltam helyenként, mintha nem lettem volna közülük való. Ennek lett aztán a következménye, hogy kirúgtak. Nagyon okosan tették egyébként, én voltam a buta, hogy nem előztem meg őket. Visszatérve a függetlenséghez: egyedenegy dologtól az ember mégsem lehet függeden. Önmagától, azaz saját személyiségétől. Ha valaki ennek az ellenkezőjét állítja, az hazudik, vagy pedig rossz publicista. Nyilvánvaló, hogy ha valaki például nemzed irányultságú ember, akkor képmutatás, sőt bértollnokság lenne, ha mondjuk baloldali nézőpontból nyomná a sódert. Ezt hülyeségnek tartom. Ha az embernek van egy letisztult, konstans értékrendje, az természetesen cizellálódhat az idők során, ám fundamentumaiban nem változik. Vannak kedvenc publicistái? A klasszikusok közül Ady Endrét kiváló publicistának tartom. Magyarországon jelenleg is számos remek publicista van. A kortársak közül rendkívül nagyra becsülöm az Élet és Irodalom triászát, Med- gyesy Gusztávot, Váncsa Istvánt és Kovács Zoltánt, és nagyon szeretem az Index hírportálon publikáló Tóta W. Árpádot is. Ma ünnepli hetvenötödik születésnapját Umberto Eco olasz író, esztéta, irodalomtörténész, a XX. századi modem olasz irodalom egyik nagy alakja. 1932-ben született Alessandriában. A helyi középiskola elvégzése után a filozófia iránti vonzódása a torinói egyetemre vitte. Az ötvenes évek végén a neoavantgárd irányzat teoretikusaként szerzett hímevet a Gmppo 63 köreiben. Számos irodalmi folyóirat és a milánói L’Espresso című hetilap munkatársaként dolgozott, majd 1971-től a Versus című nemzetközi szemiotikái folyóiratot szerkesztette. A hetvenes évektől megadatott számára, hogy két meglehetősen különböző réteg, a nagyközönség és a szellemi elit is elismert tekintélyként tekintsen rá. Számos esszét és tanulmányt írt a tömegtájékoztatásról és a modern kultúráról; 1967-ben megjelent A nyitott mű című alkotásában és az 1968-ban napvüágot látott A hiányzó struktúra című alkotásaiban a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatát, valamint a műalkotás többértelműségét boncolgatta, magas színvonalon és esztétikai előtanulmányok nélkül alig követhetően. Irodalomtudósként kutatási területe rendkívül széles. Újabban az avantgárd művészet kérdései - például James Joyce poétikájának formabontó sajátosságai -, valamint a tömegkultúra problémái foglalkoztatják, így tanulmányt írt a Super- man-mítoszról és James Bondról is. Első regénye, az 1980-ban megjelent A rózsa neve a nyolcvanas évek legnagyobb regényszenzációja lett. A mű keletkezésének indítékairól Eco egy interjúban szarkasztikusán így nyüatkozott: „Meg akartam ölni egy szerzetest.” A humor és a játékosság elemeit sem nélkülöző, többrétegű mű középkori köntösbe bújtatott krimi, amely kosztümös bűnügyi regényként és filozófiai alkotásként egyaránt olvasható. A „sötét középkorban” új filozófiát kereső emberi ész kalandját írja meg, sorai között irodalmi-filozófiai és politikai igényesség és közönségesség egyszerre kap helyet. A mű dolgot adott Eco kollégáinak is, akik azóta is elemzések és újabb könyvek sorában boncolgatják mélyrétegeit. A rózsa neve nem kerülhette el a megfilmesítést, 1987-ben Jean- Jacques Annaud vitte filmre Sean Connery és Christian Slater főszereplésével, s óriási sikert aratott. Az első regény bravúiját az 1988-ban megjelent második regény, A Foucault-inga már nem tudta megismételni. Talányos és nehezen értelmezhető az 1994-ben megjelent harmadik regénye, A tegnap szigete, amely már több egymást átjáró és átjárva értelmező kaland, egymásba épülő regények kontinuuma. E két igencsak fajsúlyos mű után könnyedebb hangvételű, fordulatosabb a 2000- ben megjelent Baudolino. Tanulmányíróként Eco az akadémikus stílus és a személyes hangvétel között csapong, a felsőbbrendű kulturális elitet szembeállítja a tömegkultúra által befolyásolt szélesebb rétegekkel. Úgy véli, a korszerű tömegtájékoztatási eszközök alapjaiban változtathatják meg az emberi kultúrát. Véleménye szerint a modern művészetek bizonytalan, meghatározhatadan üzeneteket hordoznak, éppen ezért az olvasó, vagy a zenehallgató aktívan részt vehet, s részt is kell, hogy vegyen a mondanivaló megfejtésében. A világszerte népszerű íróval a magyar közönség is találkozhat a 2007-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, amelynek ő lesz a díszvendége. (MTI) (TASR/AFP-felvétel) sealéíl a«»** M'WOť« CSÜTÖRTÖKÖM INGYEN HmofTHEl'I'lH UUm Magyarázd Csütörtökön regionális melléklet és adás-vétel a BÖRZÉBEN
