Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-27 / 22. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 27. www.ujszo.com A kételkedők számos bizonyítékot kaphatnak, hogy kételyük fokozódjon, a hívők ellenreakciója pedig azt eredményezheti, hogy hitük még inkább megszilárdul Árulás, nemzetrontás? A kitalált hagyomány Hushegyi Gábor, esztéta, művészettörténész Terítéken: Kovács Ákos A kitalált hagyomány (Pozsony, Kalligram, 2006, 448 oldal) című kötete. Véleményalkotásra felkért négy ítészünk a maga szakterülete felől olvasta a könyvet. KERÉKASZTAL Tudományosság vagy konjunktúra? A napjainkban tájainkon megvalósuló különféle kulturális és társadalmi rendezvények (emlékmű- és kopjafaavatások, koszorúzások...) ünnepi szónoklatainak szinte minden alkalommal része a dicső múlt, a dicső hagyományok s a gyökerek emlegetése. A múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő közhely kötelező érvényűvé vált, s egy magára valamit adó politikus vagy közéleti személyiség nem nagyon hagyja ki. Ugyanabban a szellemiségben fogalmazzák meg mondanivalójukat, mint a nemzeti romantika idején, a 19. században létrejött új diszciplína, a néprajz művelői, akik az ősi múlt, az ősi nemzeti kultúra rekonstruálását, az eredet, a „tiszta forrás” kutatását tűzték ki célul. Az archaikus vagy annak vélt „ősi” kultúra értékként jelenik meg a köztudatban; minél régebbi, annál ma- gyarabbnak tartják. Amióta a néprajz mint tudományos diszciplína létrejött, a politika mindig igyekezett céljaira felhasználni. A kommunista párt is hangoztatta a „haladó hagyományok” ápolásának fontosságát! Nyugat- Németországban a második világháború után a néprajzi szakma önkritikát gyakorolt, s egyértelműen elhatárolódott a náci rendszert kiszolgáló kollégáktól, és attól az irányvonaltól is, amelyet képviseltek. Közelebbi példát is hozhatok. Példaértékűnek tekinthetjük azt a kötetet, amelyet szlovák néprajzkutatók más társadalomtudományi diszciplínák (szociológia, történelem, régészet stb.) jeles képviselőivel együttesen a közelmúltban jelentettek meg Mýty naše slovenské címmel (Bratislava, AEPress, 2005). Az ebben szereplő tanulmányok a szlovák nemzeti mítoszokról rántják le a leplet. Eduard Krekovič, a szóban forgó kötet egyik szerkesztője a tudomány felelősségét hangsúlyozva a következőket úja a bevezetőben: „Minden nemzetnek saját magának kell elszámolnia valós és kitalált »múltjával«, egyébként nem történhet meg a megtisztító katarzis. Egy nemzet nagysága abban is rejlik, hogy képes-e kritikusan és tárgyilagosan szemlélni a nemzeti lét néhány szentnek tartott »valóságát«”. Magyarországon a múlttal, s a mítoszokkal való szembenézés csak részben valósult meg, elsősorban a Romsics Ignác történész által szerkesztett kötetnek köszönhetően (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, Osiris, 2003), ez a szembenézés azonban a néprajztudományban tulajdonképpen még mindig várat magára. Nagyon sok kutató ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar politika elit is kihasználta céljaira a néprajzkutatás eredményeit, s ehhez néhány kutató is - közvetve vagy közvetlenül - segédkezett. Pedig ahogyan más nemzetek, a magyar társadalom is mitológiákat épített, .hagyományokat” kreált, amelyek különböző politikai rendszereket és célokat szolgáltak. Erről a mítoszteremtésről, „hagyományteremtésről”, és a néprajzkutatás szerepéről is szól többek között Kovács Ákos A kitalált hagyomány című kötete. Az itt olvasható öt tanulmányban a szerző öt átpolitizált „tradíciód’ mutat be (Árpád-ünnep Szent Istvánkor [Egy kultikus emlékhely genealógiája], Az új kenyér ünnepe, Liturgia vagy néphagyomány? [A magyar- országi Szent Kristóf-kultuszról], Musica Pannonica [Nemzeti hangszerünk: a tárogató], Vitéz méhek [A Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe]) nagyon sok korabeli dokumentum és újságcikk felhasználásával. Egy-egy „hagyomány” teljesen részletekbe menő bemutatásával egyféle tükröt tart a magyar társadalom elé, leleplezve a politika által is támogatott mitológiaépítés módszereit. A legtöbb kárt azonban mindig a lelkes amatőrök okozták; az egyik legkirívóbb példája ennek Paulini Béla újságíró, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője, akinek óriási szerepe volt - a sajtó és a propaganda hathatós segítségével - abban, hogy a népi kultúráról egy teljesen elferdült kép rögzült a köztudatban. A néprajzkutatás eredményeit egy veszélyes eszme szolgálatába áhította, lejáratva ezzel a tudományszakot. Sajnos nem Paulini volt az egyetlen - nem is az első, s nem is az utolsó - ilyen lelkes amatőr, napjainkban is több hasonló „szakember” tevékenykedik. A tájékozatlan újságírók számos ilyen amatőrt neveztek már néprajzosnak, néprajzkutatónak, sőt a közelmúltban az egyik rádióriportban egy pedagógust a néprajztudós szóval illette a riporter. Kovács Ákos kötetét útmutatásnak is tekinthetjük, arra vonatkozóan, hogy a „hagyományos” néprajzkutatás módszereit milyen új szempontokkal lehet gyarapítani; például mennyire fontos a sajtó beemelése a kutatásokba, hiszen amellett, hogy nagyon fontos információforrás, közvélekedés kifejezése és/vagy alakításának eszköze is egyben. A tanulmányok függelékeként közölt dokumentumok a kutatók számára valódi kincsesbányát jelentenek! Kovács Ákos kötete egyben azt is bizonyítja, hogy a néprajzban nem létezik az az oly sokat emlegetett tizenkettedik óra, a parasztság eltűnése egyáltalán nem jelenti a tudományszak végét. Rengeteg izgalmas téma vár még feldolgozásra, éppen ezért ideje már szakítani azzal az elavult gyakorlattal, hogy néhány idős adatközlő elmondása alapján próbáljunk meg rekonstruálni (vagy inkább konstruálni) bizonyos szokásokat, jelenségeket, s délibábokat kergetve még mindig nem létező bizonyítékokat keresgéljünk annak alátámasztására, Bizonyos olvasói réteg Kovács Ákos kötetét valószínűleg szentséggyalá- zásként s nemzetárulásként értelmezi majd... hogy mi magyarok „ősibb” gyökerekkel, „ősibb” kultúrával rendelkezünk, s különbek (vagy felsőbbren- dűek) vagyunk szomszédainknál. Bizonyos olvasói réteg Kovács Ákos kötetét valószínűleg szentség- gyalázásként s nemzetárulásként értelmezi majd, hiszen mítoszokat rombol, több „ősi” hagyományról deríti ki, hogy nem régiek, hanem egyszerűen kitaláltak. A kutató azonban nem erősíthet hamis mítoszelméleteket, főleg ő maga nem konstruálhat ilyeneket, hiszen akkor nem a tudományt, hanem a politikát szolgálja. Bár nem szokásos kötetben szereplő idézet idézésével zárni egy könyv bemutatását, a Bán Zoltán Andrásnak a jelen kötethez írt előszavában idézett Széchenyi-gondo- latok azonban nagyon ide kívánkoznak: „Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengíteni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbűi cselekszem: mert sohasem hihe- tem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének és boldogságának. ” Kovács Ákos eszerint cselekedett, s nagy szolgálatot tett ezzel nem csupán a tudománynak, hanem a Nemzetnek is. L. Juhász Ilona Könyv a haszonélvezőkről és bábukról Mindenki, aki kezébe veszi Kovács Ákos A kitalált hagyomány című könyvét, a maga meggyőződése és nemzeti elkötelezettsége szerint értékeli. Míg egyesek fantasztikusnak, kalandosnak, lenyűgözőnek minősítik ezt a nem mindennapos teljesítményt, mások felháborítónak, árulónak, nemzetrontónak és nemzetgyalázónak fogják vélni e tanulságos és elsősorban úttörő kezdeményezésnek számító könyvet. A korábban Magyarországon folyóiratokban megjelent tanulmányokat a pozsonyi Kalligram jelentette meg egy kötetben, ezzel további - a szerző eredeti szándékától független - kontextust is teremteve, mégpedig a magyarságünnepeink, -rítusaink és -kultuszaink határon túli kiszolgáltatottságával és kisajátításával összefüggésben. Többen bátornak nevezik a szerző kutatói módszerét, meglátásait, konklúzióit, jómagam is kedvvel írnám ide: radikális szemlélet érvényesül a tanulmányok mindegyikében. De helytálló-e, ha Kovács Ákos szemléletét, kutatói módszerét a radikális jelzővel illetjük? Attól tartok, hogy Budapesten értik, mire gondolnak, amikor Kovács munkáját radikálisnak nevezik, ám több évtizedes határon túli tapasztalat birtokában állíthatom, hogy mifelénk ez az egyik legveszélyesebb és végeredményben kirekesztést eredményező fogalom. A radikális jelzővel ugyanis teret adunk egy olyan értelmezésnek, amely leszűkítésként, mandinerként definiálja ezt a kultúrantropológiai megközelítést, s ennek következtében mindenki számára inkább kerülendő túlkapásként tematizálja majd a közbeszéd. S mindez azért, mert Kovács Ákos tudósként, nem egy ideológia vagy politikai párt kiszolgálójaként kutat, nem elsősorban magyarként (ahogy ezt gyakran számon kérik kutatókon), hanem szakemberként olvassa a forrásokat, a korabeli sajtót, az ünnepek alkalmából elhangzott beszédeket, az ezeket éltető vagy éppen búáló cikkeket. így leplezi le szó szerint lépésről lépésre az ünnepek ideológiai és politikai indítékait, s eddig elhallgatott, nem bevallott kontextusokat kelt életre olyan események és emlékhelyek, emléknapok kapcsán, amelyek a magyar nemzeti hagyományról szóló közbeszéd szimbolikus tartományát képezik. A magyar nemzeti hagyomány a szerző olvasatában konstrukció; mint minden nemzetállam hagyománya, ez valóban az értelmezések konfliktusforrása lehet, hiszen a konzervatív gondolkodás szerint kikezdhetetlen axiómáról van szó, kritikai megközelítése elfogadhatatlan. Ám ha lemondunk a kul- túrantropológia eszköztáráról, akkor a mindenkori hatalom szánalmas bábuivá válunk, mert cseppet sem mellékes, hogy pl. Darányi Ignác földművelődés-ügyi miniszter az aratóünnepséget politikai megfontolásból, a hatalmi elit pozíciójának erősítése érdekében keltette életre az 1890-es években, s lett belőle később az Új Kenyér ünnepe. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy miért Árpád vezér szobránál ünnepelték és ünnepük Szent Istvánt, miért Szent Istvánkor ünnepelték Árpádot, miként szakraüzá- lódhatott a pogány Árpád emlékműve, egyáltalán milyen a létjogosultsága az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparknak? Kovács Ákos jóvoltából felfigyelhetünk arra, hogy az egymás ellen küzdő diktatúrák a tömeg magukhoz édesgetésében milyen azonos eszközökhöz nyúlnak; ennek legjobb magyar példája a 20. század történetében az Új Kenyér ünnepe. Erdei Ferenc az MTA főtitkáraként ugyanis egy olyan hagyomány poü- tikai konstrukciója meUett szorgoskodott napi poütikai célokat követve, amelynek toposza a Horthy-kor- szakból származott, így kúszott át a Gyöngyösbokréta mozgalomhoz fűződő Új Kenyér ünnepe a szocia- Uzmus érájába. Valóban, a hatalom gyakorlása szempontjából semmi sem drága, mindennek pragmatikus jelentősége van, mert akié a múlt, azé a jövő! A győztesek kóija, hogy elhiszik: csak altkor tarthatják meg a nehezen megszerzett hatalmat, ha a közel- és a régmúltat saját prekoncepciójuk szerint forgatják fel és fogadtatják el a széles tömeggel. Ez a korábbi ünnepek kisajátításának formájában történhet, mindegy, hogy azon már rajta van a szombatosok, az árpádosok, a turáni egyistenhívők, a kommunisták, a szittyák stb. rétege. Kovács Ákosnak az Ópusztaszerről, az Új Kenyér ünnepéről, a tárogatóról, a Szent Kristóf-kultuszról, a Magyar Anyák Nemzeti Ünnepéről szóló tanulmányai szemléletesen vezetik le egy-egy ünnep, rítus, kultusz genealógiáját, mitohostoriográfiáját. A kötet egyaránt izgalmas része a Függelék, amely Az Árpád-ünnep Szent Istvánkor, Az Új Kenyér ünnepe és A Musica Pannonica tanulmányokhoz szorosan kötődő levéltári és sajtóból származó szemelvényeket tartalmazza. Kegyetlen tükörkép e könyv, mítoszrombolásnak is A pogány és szakrális, az antifasiszta és akár antiszemita elemek együtt jelennek meg bármikor és bárhol. lehetne nevezni," ám a tudós tárgyilagossága és a kutatott téma természetének ismerete nem engedi, hogy szerzője elragadtassa magát, s egyszemélyes tévedhetetlen igazságot akarjon statuálni. Kovács Ákos elfogultság nélkül kutat, elemez, mérlegel, értékel, nem veti el a téma egyik megközelítését sem, a miértek magyarázatát keresi. És hogy milyen a Kovács-könyv határon túü új kontextusa: a helyi magyar poütikai eüt a magyarországi erőviszonyok alakulása függvényeként módosítja ciklusról ciklusra az éppen aktuáüs szimbolikus nemzeti diskurzust. A feje tetejére álütott anomáüákból még több található, a pogány és szakrális, az antifasiszta és akár antiszemita elemek együtt jelennek meg bármikor és bárhol. S az ünnepek poütika ál- taü kisajátításán túl talán még erősebben tapasztaljuk, hogy a köztéri szobrok és kopjafák formájában történő kisajátításának is elsőszámú haszonélvező a poütikai eüt képviselői - őéitük és miattuk történik mindez. Éppen Kovács Ákos könyve bizonyítja, hogy egy-egy ünnep többet árul el az ünnepet létrehozóról, az ott megszólalókról, mint magáról az ünnepekről, s ez így van a köztéri alkotások esetében is, legyen az Szent István, vagy éppen Árpád vezér szobra. Hushegyi Gábor Kultuszok és ellenkultuszok örök harca A kitalált hagyomány három terjedelmes és két rövidebb tanulmánya imponáló érvrendszerrel és okos, mert sehol túlzásba nem vitt interdiszciplináris megközelítéssel világít rá a tárgyul választott tradí- ciókjeüegére. Nagy erénye a könyvnek, hogy a kutatás kiterjedt nemcsak a korabeü sajtóra, hanem számos levéltári anyagra is, emeüett fénykép- és dokumentumgyűjteményt is közöl a függelékben. Különösen a szerintem legsikerültebb, A múltban gyökerező jövő című alfeje- zetben (de korántsem csak ott) magyaráz meg olyan jelenségeket a magyar kultúrtörténet 19. században gyökerező folyamataiból, amelyekről ritkán teszünk említést, mint pl. a mai magyar kultuszok összefüggései a német ún. völkisch mozgalommal vagy a modern sajtóval. Amint kiderül, múld az öt esetben olyan esemény (országgyűlés), személy (Árpád, Szent István, Szent Kristóf), hangszer (tárogató) vagy jelenség (új kenyér, a szimbolikus magyar anya) köré szerveződő kultuszokkal van dolgunk, amelyek nemcsak hogy célzatos kultúr- kreációk, hanem mai formájukban jelentésveszett konstrukciók is, amelyeket mégis elfogad és követ a közvélemény jelentős része. Érdemes megismételni, hogy Kovács Ákos nem tör pálcát az inkább vélt, múlt valós hagyományok fölött, nagyon kiegyensúlyozottan fogalmaz: ,A történetileg teljességgel alaptalan pusztaszeri Árpád-kultusznak természetesen az lett az eredménye, hogy a honalapító úánt érzett hála és kegyelet ébrentartására (és »fokozására«) rendezett ünnepségek is ellentmondásosak voltak” (34. - kiemelés tőlem: V. B.). Az viszont szerintem nem igaz, amit bevezetőjében Bán Zoltán András álüt, hogy „Kovács Ákos írásaiból folyton kiderül [t], hogy szinte minden magyar hagyomány kitaláld’ (10.), legfeljebb az derül ki, hogy ezek a kultuszok azok. A kultuszteremtésben és -fenntartásban egyébként sem mi magyarok vagyunk a legrosszabbak. A parttalan Shakespeare-kultuszhoz, Írországban Joyce totális kommercionaüzá- lásához képest pl. a tárogató múlt L. Juhász Ilona, etnológus
