Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-20 / 16. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON Idebent már nem hallani, hacsak nem valami másfajta tücsöktől ered az a pattogás, ami a szalonból jöhet, lehet persze órakattogás is... KÖRÖSI ZOLTÁN: ORROCSKÁK 2007. január 20., szombat 1. évfolyam 2. szám Civilek a csatatéren Interjú Kulcsár Máriával a 2% esélyeiről 12. oldal 14. oldal — mit tesz isten — A Da-Vinci kód Váratlanul különös gondolatok tódulnak a fejébe. Elképzeli például, hogy mi lenne, ha mindig mindenki igazán őszinte lenne, ha egyenes út vezetne... Egy elhallgatott (t) axióma SZALONna Na, megmondta végre valaki az őszintét! Méghozzá nagy nyilvánosság előtt. Igaz, nem egy az egyben, hanem csak úgy oldalazva, közvetve, de azért akinek helyén van a füle, kihallhatta, amit egyébként, tudom, mindenki sejt, sőt: úgy sejtem, mindenki tud. A Tévétaxiban történt a dolog, ami már önmagában is nagy szó, hiszen eddig úgy tapasztaltam, hogy ha az utca embere helyet foglal benne, és az orrába dugják a kamerát, bármilyen kérdéskörben képes előbányászni emlékezetéből az arra vonatkozó összes közhelyet. A profi mód összevágott pro és kontra vélemények szépen tükrözik, ki melyik frázismanufaktúra termékeit fogyasztja, sőt, még ha az utas - különben nagyon helyesen - egyenlő súllyal kíván is sújtani mindkét irányba, és például a politikusokkal szemben en bloc szkepszisének ad hangot, valójában akkor is a médiák által alaposan megcsócsált, gondosan előrágott köz- vélekedéseket szajkózza. A szóban forgó hölgy viszont - merthogy az alkalmi igazmondóban a szebbik nem egyik képviselőjét kell tisztelnünk - lényegében olyasmit állított ország-világ füle hallatára, amiről a saját népszerűségére is gondosan ügyelő hivatásos megszólalónak, lett légyen az politológus, politikai elemző vagy akár egy mélyebben szántó médiafilozófus, nemigen ajánlatos beszélnie. Mert ha ugyebár romlik a népszerűségi indexe - és ha a tisztelt publikum értelmi képességeire vonatkozó, helyteleníthető megállapításokat tesz, bizony, nagy valószínűséggel romlani fog - legközelebb lehetséges, hogy nem kérik fel a soros elemzés megírására, nem hívják stúdióbeszélgetésre etc. Aztán közgondolkodhat a szerencsétlen a sarki csellóban, az egyetemeken vagy a hatos villamoson. A fiatal hölgy azonban láthatólag magasról le... se bagózza a társadalmi megítélését. Azt kérdezi tőle az alkalmi sofőrnő, hogy lenne-e politikus. Nem vágja rá azonnal a választ, hanem a távolba réved, mérlegel, megrágja a szavakat, és ezzel a médiaidegen reakcióval máris kivívja szimpátiámat. így, habozással körítve valahogy hitelesebbnek tűnik. Egyébként latabáros fizimiskájú Viktorunk gyors, néha kissé arrogánsnak tűnő reakcióit kiemelendő és ellensúlyozandó a marabu alkatú Fletó is ltisérletezik ilyesmivel. Megjegyzem, általában sokkal kevesebb sikerrel teszi ezt, mint a taxi hátsó ülésén hezitáló sötétszőke. Nem, nem szeretnék, mondja. Miért, kérdi tettetett kíváncsisággal a hölgyvezető. Túdja, én olyan természet vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, nem szeretek köntörfalazni... és hazudni se tudnék. Hazudni! Ez az elmúlt hónapok kulcsszava. A kérdező szeme felcsillan, jó hogy négyesből rükverc- re nem kapcsol. És muszáj hazudniuk a politikusoknak, csap le költőinek szánt kérdésével a kelendő közhelyre, persze a szokványos válaszra számítva. A bamásszőke azonban nem veszi a lapot, a jó magasra helyezett labda, amit, ugye, illene üstöllést lecsapni, elidőzik a levegőben. A csend szinte már kínos. Kínos lenne, csakhogy ebben a médiaidegen csendben az embernek váratlanul különös gondolatok tódulnak a fejébe. Elképzeli például, hogy mi lenne, ha mindig mindenki igazán őszülte lenne, ha egyenes út vezetne a szívtől a szájig. Furcsa, de a megfontolt választ megelőző, egyre nyugtalanítóbb csendben úgy tűnik számára, hogy egy brutálisan őszülte világban a lélektől lélekig vezető út még a jelenleginél is göröngyösebb volna, pedig Tóth Árpád örökérvényű meglátása szerint ember és ember között már így is a „roppant, jeges űr lakik”. Ennél talán már csak az járna katasztrofálisabb következményekkel - csévéli tovább a gondolat fonalát a tévénéző -, ha a politikusok is mindig az igazat mondanák. Vagyis ha egyenrangú partnernek tekintenék a társadalmat, igényelnék az építő jellegű kritikát, és napi rendszerességgel kikérnék az emberek véleményét. Ha egyszeriben kitörne a médiában igét hirdető értelmiségiek által is a minden jóságnak legjobbikaként számon tartott közveden demokrácia. Ha a mi viktoriánusi erkölcsű Győzőnk például alkotmánytörvényt fogadtatna el arról, hogy a kormány minden lépése népszavazás tárgyát képezhesse, és a Pista bácsik meg a Mariska nénik hoznának döntéseket egyebek mellett az államháztartással, a nyugdíjreformmal, az adórendszerrel kapcsolatban. Meg persze a monetáris tanács feladatkörét is átvennék. Mert hát ők a nép, az istenadta. A bölcs választópolgárok, akik a sztárgondolkodók publikus vélekedése szerint eredendően tévedhe- tedenek. Nem úgy, mint az általuk választott kormányok... Aztán a Tévétaxi utasa felemeli végre a fejét, és még műidig töprengve a kamerába néz. A snitt előtti katartikus zárómondat így hangzik: Hazudniuk, a politikusoknak?... Azt hiszem, muszáj... Amivel végeredményben azt a széles körben elfogadott, de mélyen elhallgatott axiómát mondta lti a hölgy, hogy külön-külön még csak-csak, de együttesen komplett hülyék vagyunk, minden kollektív megnyilvánulásunk esztelen, és jobb, ha bele sem látunk a lapokba. Más kérdés - teszem hozzá már én hogy az ország számára néha egy nyilvánvaló baromság is előnyösebb lehet, mint egy elvtelen politikai döntés. És a Tévétaxi robog tovább, hogy kezelhetőbb utasokat fogjon. Nem kell sokat keringenie.
