Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-19 / 15. szám, péntek
6 Fókuszban: a hejcei tragédia első évfordulója ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 19. www.ujszo.com A hejcei tragédia egyetlen túlélője, Martin Farkas eddig kétszer járt a baleset helyszínén, a Borsó hegyen Hegek a testemen, seb a telkemen Az egy éve lezuhant katonai repülőgép 43 utasa közül egyedül a jelenleg a lévai a- lakulatnál szolgáló Martin Farkas maradt életben. A csodával határos módon megmenekült 28 éves főhadnagy kerüli a nyilvánosságot, és nem szívesen beszél a tragédiáról. tudott. Neki mondtam, hogy lezuhantunk, nézzenek szét, él-e még valaki. Aztán jött a mentő és csak három nap múlva, a kórházban tudtam meg, amikor felébredtem az altatásból, hogy rajtam kívül mindenki halott. A Borsó hegyen, ott, ahol lezuhant a gép, járt már azóta? Eddig kétszer jártam ott. Nyáron a feleségemmel és az édesanyámmal meglátogattuk a hejcei polgármestert is, és köszönetét mondtunk neki a mentési munkálatok megszervezéséért. Ősszel pedig azokkal a bajtársaimmal mentem vissza, akik szintén Koszovóban szolgáltak, de hamarabb, vagy később jöttek haza. Nagyon szomorú látvány volt, ami ott fogadott. a sérüléseimet és ennek megfelelően fizették ki a kártérítést, úgy, mint minden szolgálat közben bekövetkezett balesetnél. Ha Ön dönthetne róla, részt venne még külföldi misszióban? A tragédiát nem kapcsolom össze a misszióval, de ettől függetlenül is sok volt az a fél év távol a feleségemtől és a szeretteimtől. Egyelőre nem gondolok ilyesmire, de ha parancsot kapnék, mennem kellene. A sajtóban találgatások megjelentek arról, minek köszönheti ezt a szerencsét. A vizsgálat eredményeiből ez kiderült? Nem, a vizsgálat jegyzőkönyvéből semmit nem tudtam meg erre vonatkozóan. Kérdeztem az orvosoktól és a vizsgálatot végző szakemberektől is, hogy szerintük mi a magyarázat, de nem tudtak válaszolni. A gép hátsó részében ültem, bekötve, úgy, mint a többiek, nem tudok mást gondolni, mint hogy ez volt az Isten akarata. VRABEC MARIA Martin Farkas újságírói kérdésekre is csak ritkán válaszol, akkor is csupán e-mailben. Megkeresésünkre azonban rögtön igent mondott. A honvédelmi tárca szeptember 15-én megemlékezést szervezett a helyszínen a hozzátartozóknak és sokan közülük azt remélték, hogy Önnel is találkozhatnak. Miért nem ment el? Mert tudtam, hogy én lennék az összes kamera és fényképezőgép első számú célpontja. Inkább egyedül megyek oda emlékezni, amikor senki nem lát. A baleset körülményeit vizsgáló szakértők szerint a repülőgép zuhanásáért emberi mulasztás, nagy valószínűséggel a pilóta a felelős. Mit gondol, nem lett volna jobb, ha nem hozzák nyilvánosságra az eredményt? Már csak kegyeletből is, hiszen a pilóta már nem védekezhet. Tüdja, akárhogy is döntenek, mindig lettek volna elégedetlenek, mert ez nagyon komoly dolog. Ha nem hozzák nyilvánosságra az eredményt, azzal vádolták volna őket, hogy valamit elhallgatnak. Nekem nem marad más hátra, mint elfogadni, amire a szakértők jutottak, azt hiszem, megtettek mindent, amit tehettek. Nehéz utólag keresni az okokat, még ha követett is el hibát a pilóta, nem szándékosan tette. Egy év elég hosszú arra, hogy a látható sebek begyógyuljanak, de lelkileg sikerült már feldolgoznia a történteket? Teljesen nem, és talán soha nem is fogom. Ha legalább ket- ten-hárman megmaradtunk volna, biztosan könnyebb lenne, de így magam vagyok az emlékeimmel és a megválaszolatlan kérdéseimmel. A felkínált pszichológusi segítséget még a kórházban elutasítottam, mert tudtam, hogy ezt a küzdelmet nekem kell megvívnom saját magammal. Nagyon sokat segített a feleségem, a családom, a barátaink, a kollégáim és a kiskutyám, Gina is. Egy ilyen játékos, hálás kis jószág igazi balzsam a léleknek. Megváltoztatták Önt a történtek, átértékelte az életét? Soha nem voltam bölcselkedő alkat, most sem elemezgettem magamban, min kellene változtatnom, ha már ilyen esélyt kaptam az élettől. Már nem nyugtalankodom jelentéktelenebb dolgok miatt. Ha fel is idegesít valami, egy pülanat múlva lehiggadok, mert tudom, hogy vannak az életben fontosabb dolgok is. Mostanra teljesen felgyógyult a sérüléseiből? Csak néhány heg maradt utánuk, ezek néha sajognak vagy viszketnek, de ez a legkevesebb, ami ilyen baleset után maradhatott. Már a baleset után hat héttel, márciusban munkába álltam, nem akartam otthon őrlődni. Eleinte a gyakorlatok alól felmentést kaptam, de ma már ezeken is részt veszek. A kollégáim közé is gyorsan sikerült beilleszkednem, nagyon tapintatosak voltak, nem kérdezősködtek a baleset körülményeiről. A zuhanás után rögtön a feleségét és a 158-as segélyhívó számot hívta. Ennyire meg tudta őrizni a lélekjelenlétét, vagy ilyen stresszhelyzetekre is kapnak kiképzést? Nem, ilyen szituációkra nincs külön kiképzés. Azt hiszem, nem is a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy rögtön a telefonért nyúltam, egyszerűen ez jutott eszembe. Sokkos állapotban voltam és tenni akartam valamit, hogy enyhítsem a borzasztó következményeket. Sajnos, senkit nem tudtam már megmenteni. Az elhunytak hozzátartozóinak azt ajánlotta a katonai pszichológus, hogy beszéljenek a tragédiáról, elevenítsék fel a meghalt fiuk, férjük emlékét. Ön is ehhez tartja magát? Nagyon nem szívesen beszélek a tragédiáról. Nem akarom elfelejteni, de a fájó részleteket nem szeretem boncolgatni. Arról is sokat lehetett hallani, hogy a hazatérés örömére ittak a fedélzeten... Ezek rosszmájú, hazug feltételezések. Senki nem ivott, és ezt az utólag végzett tesztek is igazolták. A fedélzeten velünk voltak a központi katonai rendőrség tisztjei is, előttük senki nem mert volna kinyitni egy üveget Az idő múltával halványulnak annak a szörnyű estének az emlékei, vagy egyre erősebbek? Bizonyos dolgokra már a kórházban is emlékeztem, más részletek pedig csak később idéződ- tek fel bennem. Azt biztosan tudom, hogy a fedélzeten semmi rendkívülit nem észleltünk, a gép lassan ereszkedett lefelé, aztán egyszer csak erősen rázkódni kezdett. Akkor már tudtuk, hogy nagy baj van, de ez az egész csak két-három másodpercig tartott. Mintegy három órája feküdhettem a roncsok között, amikor arra eszméltem, hogy körülöttem ég az erdő és egy ember elemlámpával világít a szemembe. Magyarul beszélt hozzám. Nem értettem, de jött még valaki, aki angolul is Az alakulatnál ugyanazt a munkát végzi, mint a koszovói szolgálat előtt? Igen, a pénzügyi szolgálat parancsnoka vagyok a 13. műszaki zászlóaljnál. En felelek a katonák fizetéséért és az alakulat gazdálkodásáért, de nem ülök állandóan egy irodában, hanem lőgyakorlat- okra és fizikai felkészítésre is járok. A tragédia helyszínén felállítandó emlékmű körül is sok a kérdőjel és a vita. Ön szerint nem méltatlan ez a huzavona az elhunytak emlékéhez? Ezt a kérdést nem nekem kell megválaszolnom. Szerintem az emlékmű nem is olyan fontos, mint az, hogy azoknak a csodálatos embereknek az emlékét, akik 2006. január 19-én a Borsó hegyen haltak meg, a szívünkben őrizzük. A történtek után nem emelték a rangját, kapott kártérítést? Nem, mert erre a törvények értelmében csak akkor kerülhet sor, ha a mostani rangomban leszolgálom a kötelező időt és kiválasztanak. A fegyveres erőktől fájdalomdíjat kaptam. Pontokkal értékelték (TASR, ČTK és Reuters-felvételek)
