Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-23 / 295. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 23. Kultúra 9 Mándy Iván életműsorozata az utolsó kötethez közeledik, amely a jövő évi könyvhétre jelenik meg Csak a karácsonyt ünnepelte „Mutasd meg, mit olvasol, s megmondom, ki vagy.” Ha igaz e megállapítás, akkor Tanidzaki Dzsunicsirónak, a múlt századi japán irodalom egyik legnagyobb írójának, az elmélyült lélekelemzés kiváló mesterének legjelentősebb öregkori alkotása, az Egy hibbant vénember naplója Mándy Ivánhoz visz közelebb bennünket. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez az 1961-ben született kisregény, amelynek hőse Ucugi Toku- szuke, a kacér menyébe szerelmes, dúsgazdag, makacs, zsarnok és rigolyás tokiói öreg Mándy Ivánnak, a lépcsőházak, a kapualjak, a rejtett kis udvarok néma lovagjának egyik nagy kedvence, féltve őrzött, többször újraolvasott regénye volt. Valósággal lenyűgözte őt a szeszélyes vénember groteszk szerelme, akárcsak az író remek komponáló készsége, dús fantáziája, káprázatos stílusa. Élete utolsó éveiben, találkozásaink során gyakran szóba hozta a könyvet, kiragadva belőle egy-egy megmosolyogtató részletet. Özvegye, dr. Simon Judit pillanatok alatt megtalálja a regényt Mándy Iván egykori dolgozószobájának könyvespolcán. „Nem tudom, hogy került el hozzá, talán jó barátja, Káló Flórián ajánlotta neki, vagy Iván fedezte fel az írók boltjában, ahová rendszeresen bejárt, ott szeretett ugyanis böngészni. Egyvalamire viszont emlékszem: Iván és Flórián nagyon sokat nevetgéltek a történeten, egymást szórakoztatva idézgettek belőle. Mivel a könyv napló formájában íródott, a napló pedig nagyon őszinte műfaj, a főhős öniróniája is nagyon jól kijött. Titkolt érzelmeit, apró-cseprő egészségügyi problémáit vallja be az oldalakon, mindazt, ami egy hetvenen túli férfiembernél már természetesen adódik. Valószínű, hogy ez az önironikus hangvétel ragadta meg Ivánt, ezért szerette a könyvet. Egy remek író kitűnő regénye, Göncz Árpád kiváló fordításában. Én is többször elolvastam már. Iván lehet, hogy azért is érzett olyan mélységes rokonszen- vet a hős iránt, mert ismerősnek találta az érzelmeit, gondolatait. Ő is szerette megnézni, megcsodálni a fiatal nőket. Nyilván nem azonos módon, mint a könyv főszereplője, az érzelmi világuk, az érdeklődésük azonban hasonló lehetett. Bár erkölcsileg és társadalmilag nem egy elfogadott szerep, hogy egy idős férfi beleszeret a fiatal, szép menyébe, az író valahogy mégis úgy tálalja a történetet, hogy az ember nem érzi, hogy el kell őt marasztalnia azokért a cselekedeteiért, amelyeket a menyével elkövet. Ivánnal ilyesmi biztosan nem történhetett volna meg, abból viszont soha nem csinált titkot, hogy tetszettek neki a fiatal nők. Szívesen szóba elegyedett velük. Ha úgy hozta kedve, a Lukács cukrászdában keresett alkalmas helyet az írásra. Délutánonként ott írta a novelláit, és szinte családias viszony alakult ki közte és a felszolgáló lányok között, akik mindig nagy bizalommal és ro- konszenwel fordultak hozzá. A legbelsőbb magánügyeikről is beszámoltak neki, olykor tanácsot kértek tőle, történeteikkel pedig rengeteg jó anyagot, témát adtak a novelláihoz. Vele mindenki őszinte lehetett. Nem mondta el senkinek, amit ott hallott, legfeljebb megírta, a neveket megváltoztatva.” Tanidzaki Dzsunicsiro mellett természetesen voltak más kedvencei is. Sylvia Plath, Márquez, Hra- bal, Kundera, az orosz irodalomból Turgenyev, Csehov, Dosztojevszkij, az amerikaiból Hemingway és Faulkner, a magyarok közül Krúdy, Móricz, Hunyady Sándor. Elég szabályos időrend szerint élte a napjait. „írni délelőtt szokott, utána elment ebédelni, utána aludt egy kicsit, s míg nem jöttem haza a kórházi ügyeletből, olvasott - mondja dr. Simon Judit. - Amikor beköltöztünk ide, az Aulich utcai lakásba, még nem voltunk rendesen berendezkedve, ott volt két fotel meg egy állólámpa, kint szépen hullott a hó, mi pedig, emlékszem, a Korda testvérek amerikai térhódítását olvastuk, egy dokumentumszerű életrajzot. Iván Sylvia Plath-ért is rajongott. Nagyon közel érezte magához érzékeny, neurotikus, kicsit pszichopata lelki alkatát, sérülékenységét. Iván is nagyon érzékeny ember volt. Sok mindent kivetített a testi-lelki panaszai közül. Gyakorlatilag egészséges ember volt, elkerülték a betegségek, csak imádott panaszkodni.” Az ünnepekhez nem ragaszkodott. A névnap, a születésnap egy(Olóh Csaba felvétele) .... Lilian Gish volt az egyik nagy kedvence (Képarchívum) általán nem volt fontos számára. Bár december 23-án született, karácsony táján még ezt sem hozta szóba. „Mivel mindig volt benne egyfajta belső rend, soha nem igényelte, hogy kilépjen a hétköznapokból. Őt nem kellett felköszön- teni, neki nem kellett vendégeket hívni, egyedül a karácsony volt fontos számára. Azok megkülönböztetett napok voltak az életében. Összejött a család, ami az én családomat jelentette, neki nem voltak testvérei, a szülei pedig már meghaltak, amikor összekerültünk, és jól érezte magát velünk. Szenteste a húgom családjával voltunk, ahol gyerekek növekedtek, a szüleim is odajöttek, karácsony második napján pedig a közös barátainknál vendégeskedtünk. Karácsonyfánk természetesen nekünk is volt, ahhoz ragaszkodott, de hogy például mi lesz az ebéd, azt mindig rám hagyta. Ezekben a napokban nem szokott írni, valahogy nem volt rá ideje, de ez volt a maximum, a háromnapos kihagyás. Ha elmentünk nyaralni két hétre, a negyedik-ötödik nap után már papírt és ceruzát kellett kérnem valaldtől, vagy mentem és vettem neki, mert az írás fokozatosan visszakúszott az életébe. Két hetet nem bírt ki anélkül. Az utazásokkal is ez lehetett az egyeden problémája. Azért nem szeretett külföldre menni, mert nem tudta megteremteni magának az íráshoz szükséges helyzetet. Kellett neki a lakályos környezet. Élete utolsó szakaszában már sem a Művészben, sem a Lukácsban nem dolgozott, kávézni járt oda, az írást itthon folytatta.” Rossz szokásai, negatív szenvedélyei nem voltak. Öntörvényű ember benyomását keltette, és az is volt. Az életvitelével kapcsolatban sok mindenhez ragaszkodott. Legfőképpen a délutáni alváshoz. Ebéd után vagy vacsorához megivott egy pohár vörösbort. Külön soha. Órát nem hordott. Sem zsebórát, sem karórát. Pontosságáról azonban így is híres volt. Inkább öt perccel korábban érkezett, mint egy perccel később. A jegygyűrűjét sem hordta. Nem tűrt meg magán semmit. Borotválkozni csak zsilettel volt hajlandó, villanyborotvával nem. Imádott ugyanis pamacsolni. Gondolkozhatott közben. Ahogy levetette a cipőjét, máris kisámfázta. A szép holmikat nagyon szerette. Egy nyakkendőnek, egy szép ingnek, sálnak, pulóvernek nagyon tudott örülni. Ä kalapjait, a ballonkabátját mindig maga vásárolta. Regényeiből, novelláiból filmek, színpadi darabok készültek. A film, a mozi amúgy is közel állt hozzá. Buster Keaton és Lilian Gish volt a nagy kedvence. A némafilm két nagy csillaga. Forgató- könyvet ritkán írt, filmnovellát annál szívesebben. Tóth Zsuzsa dramaturgiai munkájával így született meg Sándor Pál két Mándy- filmje, a Régi idők focija és a Szabadíts meg a gonosztól. Ha novellát írt, először folyóirat közölte, s ha összegyűlt egy kötetre való, átadta egy kiadónak. Kézirat csak egy volt, az indigót nem szerette. „A rádiójátékok nagyon fontos részét alkotják az életművének. Először úgy kellett rábeszélni őt erre a műfajra, aztán annyira megszerette, hogy ha . felkérés jött, szívesen vállalta. A német rádió, a Westdeutsche Rundfunk majdnem minden írását átvette. Műsorfüzetében Iván minden újabb hangjátékáról hírt adott. Regényei, novellái, elbeszélései és kisregényei után most épp a hangjátékai következnek abban a szép kivitelű sorozatban, amelyet a Palatínus kiadó jelentet meg várhatóan a jövő évi könyvhétre.” PENGE Borbély Szilárd: Míg alszik szívünk Jézuskája Kalligram, Pozsony, 2005 Borbély Szilárd Míg alszik szívünk Jézuskája című kötete az én olvasatomban hangsúlyozottan és tudatosan az ide- genség problémájának színre- vitelét kísérli meg. Erre utal a szöveg témája, amely Jézus születésének misztériumát, vagyis a kétezer év távolságában lejátszódó események ma is érvényes nyelvi megfogalmazását kísérli meg. Erre utal a szöveg nyelve, mely egymástól teljesen eltérő nyelvi regisztereket, nyelvi rétegeket helyez egymás (idegensége) mellé: a zsidó népélet, a haszid példázatok, a középkori kódexek, a népi betlehemes játékok, a népdalok, a misztikus irodalom, a mai szleng stb. egyes nyelvi elemei keverednek egybe, s alkotnak izgalmas, sokszínű nyelvi világot: „MÁRIA. / Egy az Isten: Adonáj! / REB JÓZSEF. / Egyetlenegy! - Téged komái? / MIHÁLYKA. / Amen! Úgy van! Fenn az űrben / együtt játszottunk a fűben. / Onnan jövök nagy sietve.”. De idegen lehet a kortárs irodalmat ismerő olvasó számára a szöveg műfaja is, hiszen a „betlehemes misztériumjáték” (a szerző szerint nem létező műfaj, lásd a kötethez fűzött Jegyzeteket) meglehetősen ritka az utóbbi évek magyar irodalmában... Borbély Szilárd a meglehetősen kötött szabályrendszerrel rendelkező betlehemes játékok és misztériumjátékok felhasználásával egyedi, originális művet alkotott. Nyelvi finomság, érzékenység, a hagyomány tiszteletteljes és egyúttal rendkívül merész fel- használása jellemzi. A Míg alszik szívünk Jézuskája olvasása során folyton azt éreztem, hogy a költészeti hagyományt rendkívül magas szinten elsajátító szerző nemcsak ujjgyakorlatnak szánta ezt a darabot, hanem valami többnek is: a megkapó, naiv, ártatlan nyelv a halálnak való szembeszegülés és a szeretet esélyére figyelmeztet. Ráadásul azon is elgondolkodhatunk, hogy a kortárs ironikus-parodiszti- kus-nyelvjátékos irodalmi kontextusban nem ez a naivártatlan, de egyúttal a költészeti hagyományt mesteri és rendkívül merészen egymásba forgató nyelv az egyetlen lehetőség arra, hogy a metafizikus és misztikus tartalmak érvényes módon jelenhessenek meg. Borbély szövegében nincs semmiféle elhasznált vagy éppen hamis pátosz, nincs merev hagyománykövetés, gondoljunk csak Jehúda Cví rabbi jóslatára a könyv első oldalán: „Ma születik József fia, a Messiás Magyarországon, és egyike lesz a titkos cadikoknak. És ha Isten élni enged addig, oda fogok utazni, hogy lássam őt.” A kötet öntörvényű, a lineáris időrendet néha felrúgó kanyarulatai talán néhány olvasót nehézség elé állítanak. A Míg alszik szívünk Jézuskája esetében azonban nem a sztori, a mindenki által jól ismert és elhasznált történet a lényeges, hanem a nyelv teljesítőképessége egy ilyen merev terepen. Kedvenc részletem éppen ezért nem is jelenetező vagy drámai párbeszédes szakasz, hanem a könyv aranymetszése táján található Villon-át- irat, Az akasztott ember szekvenciája címet viselő lírai darab, amely a születés, a halál, a bűn és a megváltás misztériumába avat be, sokszor megfordítva a rögzült értelemkonstrukciókat: „Ó Szívem! titkos Mária, / mint véres hús laksz bennem, / ki vagy a testnek gyámola, / te szülsz még egyszer engem. (...) Minden nap öljük Máriát, / ki mégis eljön hozzánk. / Botokkal verjük Kisfiát, és köpködjük arcát. (...) Mert aki egy embert megöl, / az Krisztust is megölte. / De aki benne üdvö- zül, / az e világra szülte.” Borbély Szilárd kötetének valódi főszereplője talán a kisfiú, pontosabban a kisgyermek, pontosabban a gyermeki ártatlanság: a szeretet naivsága, a naiv, gyermeki szeretet. Innét értelmezi a szöveg saját címét is: „Míg alszik szívünk Messiása, / addig várjuk őt imádva / a világban rejlő Istent, / aki köztünk lakik itt lent, / minden kicsi csecsemőbe’ / alszik a világ jövője. / Halkan járjunk, nagy vigyázva: / alszik szívünk Jézuskája...” Értékelés: Ha kedd, agytorna és testedzés REJTVÉNYSZIGET és FOCITIPP
