Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-22 / 294. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 22. www.ujszo.com Kő-, bronz- és közpénzpocsékolás szlovákiai magyar módra - a köztéri szobrászatunkban uralkodó áldatlan állapotokról és a még lesújtóbb minőségről Szlovákiai magyar agórafóbia embereknek kötelességünk RákóKitalált hagyomány, mítosz és kultusz (Nagy János: Diktatúrák áldozatainak emlékműve - '56-os emlékmű, 2006, Dunaszerdahely) Igencsak ambivalens érzése támad az embernek, ha végigsétál városaink és falva- ink utcáin, terein, és megtekinti az új -1990 óta készült - magyar köztéri szobrokat és emlékműveket. HUSHEGY1 GÁBOR Egyrészt érezni véli az ember azt az erőt, amelyből ezek az alkotások születtek: a korábbi évtizedek, a hatalom tiltásait, a nemzet, a nemzet történelme, a helyi hagyományok iránti őszinte elkötelezettséget. Ezek mind nélkülözhetetlen elemei azoknak az emlékműveknek, emlékhelyeknek, amelyek a helyi lakosok akaratából, támogatásával és pénzéből születtek, hiszen a rendszerváltozás előtti évtizedekben nem emlékezhettek meg sem ünnepeikről, sem tragédiáikról, de a győzelmeikről és vereségeikről, a hőseikről és a halottaikról sem. Másrészt érezni véli az ember, hogy az egyéni és a szűkebb közösségi emlékezetet meghaladó nagy emlékművekkel valami gond van mind művészeti, mind gondolati síkon. Igaz, hogy ezek az alkotások a régebbi vagy a közelebbi múltból választanak témát, anyaguk is maradandó - bronz vagy márvány -, sőt megformálásuk is a múltat idézi, hol a 19. századi akadémizmust, hol az eklektikát. Mégis egy nem is olyan régen letűnt világ jelenik meg előttünk új és régi-új témák által, régi eszközökkel. Képtelenek voltunk lemondani a művészet agi- tatív eszközként való felhasználásáról ugyanúgy, mint a mindenható Párt a kommunista hatalom idején. Mi a demokráciában értelmeztük a művészetet a területfoglalás eszközeként, hogy ország-világgal tudassuk: ki van birtokon belül - és kívül - egy-egy területen. Ez a szándék, ez az ideológiától és politikai akarattól vezérelt cselekvés nem is eredményezhetett mást, mint az agórafóbiát, a köztér csakazértis hatalomba kerítését. Ezért aztán ezek a művek kevesebbet mondanak az adott jeles személyiségről vagy történelmi eseményről, ezeknek a mával való kapcsolatáról, mint rólunk, a mai kis és nagy hatalmasságokról, azok művészetszemléletéről. Mi mást is lehetne mondani például Kassák Lajos új, az érsekújvári bevásárló utcában álló köztéri szobra láttán, mint azt, hogy nem méltó a képarchitektúra elméleti megfogalmazójához és e teória gyakorlatban történő megvalósítójához? Az avantgárd Kassák szerint a művészet „teremtés, és a teremtés minden”, elveti a „ceruzarágók” és a „pemzlikulik” munkáját, a naturalizmusnak nevezett másoló piktúrát, helyette a másolható natúraként fellépő, tehát teremtő képarchitektúrát ajánlja. Hiába lázadt Kassák, hiába vállalta a maga jussát és sorsát, szülővárosa azok szintjére degradálta, akiket nem is jegyez a műtörténet, akik ellenében új művészeti ideálját megfogalmazta, amiért neve mind a mai napig olvasható az egyetemes művészettörténetben. Egy ilyen szobor szólhat Kassákról, tisztelet- adás ez a művészeti hagyatéka előtt? Semmiképpen sem, a szobrász mellett elsősorban a megrendelőket és a támogatókat minősíti, mert elsősorban önmaguknak és nem Kassáknak állítottak ilykép- pen emléket. És hasonlóan mostohán bánunk régebbi történelmünk jeles személyiségeivel is, ennek bizonyítéka a Kassán elhelyezett II. Rákóczi Fe- renc-szobor. Szegény Lyka Károly, nemzedékek műtörténésze, a művészetre nevelés egyik nagy tekintélye ma is a száz évvel ezelőtt megfogalmazottakat ismételhetné el a régi formák utánzására törekvő „stílszerű szobrászat” mai híveinek: „Azt hiszik, hogy mert Rákóczi Ferenc idejében a barokk stílus járta, nekünk, huszadik századbeli czi hamvai fölé azon korbeli stílust mímelő emlékművet állítani. Művészeti szempontból ez a felfogás tarthatatlan, mert magában foglalja azt, hogy épp Rákóczi hamvai fölé kerüljön művészieden emlékmű.” (Művészet, 1905/2) A száz éve megfogalmazott bírálatot bizonyára kevesen ismerik, mert a 21. században is faképnél hagytuk Rákóczit, de ez is rólunk vall: „Csak a maradandó emlékmű hazudjon tehát?” Ezzel megtaláltuk a köztéri szobrászat egyik kulcsfogalmát - a hazugságot. Erre találunk példát bőven környezetünkben (a hitelességre csak elvétve), mert a mű nem csak stílusában és kivitelezésében hazudhat, hanem a hagyomány-, kultusz- és mítoszteremtésben, a témaválasztásban is. Ennek példája a dunaszerdahelyi Diktatúrák áldozatainak emlékműve, népiesen az ’56-os emlékmű. Hagyományt kívánunk ugyanis teremteni abból, Mit olvashatnak ki utódaink ezekből a művekből, milyennek látnak bennünket e szobrok, emléktáblák, kopjafák láttán? ami nem létezett, olyan hősöket akarunk évről évre ünnepelni, akik nem léteztek - hagyományt és mítoszt hazudunk össze. Érdekel egyáltalán bennünket, mit olvashatnak ki utódaink ezekből az alkotásokból, milyennek lámák majd bennünket e szobrok, emléktáblát, kopjafák láttán két-három vagy öthat évtized múlva? Netán illeüen és ünneprontó kérdések ezek? Ne bolygassuk ezt a témát, nem mindegy, hogy milyen az a szobor, az a fontos hogy egyáltalán létezik? Igen, ez is megoldás, ám ezek az emlékhelyek, emlékművek a mi művészetről vallott nézeteink leta- gadhatadan bizonyítékai, és főképpen hazai vagy magyarországi közpénzekből, kisebb részben magán- személyek adományaiból születtek, s így a szembesülés nem csak illendő, hanem kötelességünk is. Az elmúlt három esztendőben, éppen e témát vizsgálva, több mint 400 magyarlakta települést volt szerencsém bejárni munkahelyem, A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma kiemelt jelentőségű kutatási terve jóvoltából, s ez az empirikus tapasztalat mondatja velem, hogy egy-két kivételtől eltekintve elszomorító, lehangoló és egyben elképesztő alkotásokkal jelöltük és jelöljük ki az általunk (is) lakott területet Szlovákiában. Gyakran hangzik el ellenvéleményként, hogy nem baj, hogy ezek az alkotások csak elvétve nevezhetők művészinek, mert a köztéri szobrászat csupán alkalmazott művészet, s az adott településen lakó egyszerű embereknek ezek megfelelnek és tetszenek is. Ám e kérdést más szemszögből is megközelíthetjük: miként viszonyul a velünk egy országban élő többség a köztéri alkotásokhoz (a magyarországi nézőponttól az ország drámai megosztottsága miatt most eltekintek)? Nem találni mérvadó szakembert, aki csak azért változtatta volna meg véleményét a létezett szocializmus udvari szobrászainak (pl. Ján Kulich, Tibor Bártfay, Ladislav Berák vagy Árpád Racko) művészetéről, mert a korábbi Gottwald-, Népi müicista-, Lenin-szobrok helyett most Jánosíkot, Cirillt és Metódot, Andrej Hlinkát, Eudovít Stúrt, angyalok által oltalmazott Kassa-címert vagy éppen Ander- sen-szobrot mintáznak - vagy mert feszületeket készítenek a római katolikus egyház vezetői számára. A Nymához közeli, cakajovcei Szlovákszemélyiségek panteonja (1991) sem vált nemzeti zarándokhellyé, pedig Hlinka és Tiso képmása megteremtette erre a lehetőséget. Kordokumentummá vált, az 1990-es évek elejének nacionalista korrek- vizituma lett belőle, és mára az aktuális politikát szolgáló naiv-düet- táns művészet elrettentő példájává vált. Közvetlen magyar párhuzama a csicsói szoborpark, ahol fafaragók alkotásai hirdetik az ősmagyar múltat. Ez a szoborpark - a szlovák pandanjával ellentétben - a nemzeti radikalizmus színterévé, a magyarországi jobboldali és a hazai magyar parlamenti politikusok és pártok találkozóhelyévé vált. Ennek kapcsán két dolgot lehet megállapítani. Először is, hogy a szlovákiai magyar közeg, elsősorban a fogalmak tudatos vagy tudattalan helytelen használata miatt következetesen összemossa a szob- rászatot a fafaragással és a műkedvelő tevékenységgel, s ezzel deho- nesztálja a képzőművészetet. Pedig mind a három szintnek van létjogosultsága, ám e fogalmak szinonimaként való használata olyan káoszt eredményez, amely nevetség tárgyává válik, főképpen akkor, ha ezt újságírók, pályázati bizottságok tagjai, közéleti személyiségek is magukénak vallják. A végeredmény tragikomédia: szobrászművésznek tituláljuk azokat, akik más kategóriába tartoznak, és ezek átveszik a művészet művelőinek pozícióját egy közösségben. E torzulás magukra a fafaragókra is negatív hatással lehet, amikor ugyanis elhagyják jól ismert és szaktudással megművelt nyersanyagukat - a fát - és szobrászati babérokra törnek, ez többnyire nívón aluli eredménnyel jár (Dobó István, Balassi Bálint és Egressy Béni szobra Nagykaposon és Szepsiben). A másik figyelemre méltó tény, hogy a rendszerváltozás után a szlovákiai országos közegből kiszorult magyar származású szobrászok - főképpen a Kulich-iskola tagjai (Gáspár Péter, Szabó László) - sikerrel épültek be a szlovákiai magyar társadalmi és kulturális elit struktúráiba, és marginalizálták azokat a magyar művészeket, akik 1989-et megelőzően a nemzetiségi szobrászok szűk csapatát alkották. Azok a szobrászok, akik országos szinten nincsenek jelen, az elmúlt másfél évtizedben a szlovákiai magyar közösség hivatalos szobrászaivá váltak. Nem vitatom el azt a jogot ezektől az alkotóktól, hogy köztéri megrendeléseknek tegyenek eleget, ám Márai Sándor, Janics Kálmán, Esterházy János, Szenczi Molnár Albert, Szent István szobrának vagy a Zsitvatoroki béke emlékművének megmintázása egyéb követelményeket is támaszt. Ám azt sem lehet elhallgatni, hogy ebben az erkölcsi mélyrepülésben a felelősség nem egyedül az érintett művészekre, hanem főképpen a megrendelőkre, a pályázati bizottságban helyet foglaló szlovákiai magyar társadalmi elitre hárul. Az olvasó joggal teheti fel a kérdést, hogy miért nem a pályázati bizottságokat kárhoztatom a szakmai szempontok mellőzése és a fentebb említett mélyrepülés miatt. Szívesen tenném, szívesen vállalnám a szakmai vitát, ám a szlovákiai magyar közeg számára szokatlan és zavaró tényező a köztéri szobrok esetében mindenütt érvényesített pályázati rendszer. Szobrok tömege készül - a rájuk költött magyarországi és szlovákiai közpénzek felhasználása ellenére: szoborpályázat nélkül, s ha már véletlenül létrejön valahol egy meghívásos pályázat, akkor a bíráló testület összetétele nem a szakmai szempontok, hanem a helyi érdekek érvényesülését kezeli prioritásként (pl. a kassai Márai Sándor-szobor pályázata). Ám léteznek szoborbizottságok is, amelyek a kivitelezendő emlékmű megfogalmazóiból, ötletgazdáiból állnak, ezekben sem kap teret a szakma, még akkor sem, ha díszpintyként feltüntetnek egy-két nevet, mert a döntés az ő tudtuk nélkül születik meg (pl. Tálamon Alfonz diószegi szobrának esete). Ezen a helyzeten nem változtatott a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma 2006-os, a kisebbségi kultúrák támogatására kiírt pályázatának Szobrok és emléktáblák alprogramja sem, hiszen a leosztott kb. 3,8 millió korona és a megítélt összegek (akár 250 000 korona egy-egy alkotásra) ellenére sem szerepelt pályázati feltételként a szakmai kontroll érvényesítése a szobor kezdeményezői részéről. Ezt részben ellentételezhette volna a szóban forgó alprogram minisztériumi pályázati bizottsága (Fehér Csaba, Szabó Ottó, Lipcsey György), ám abba sem művészet- történész, sem felsőfokú végzettségű szobrász nem kapott meghívást! Nemzeti közösségünk szoborállítási kultúráját nagymértékben formálhatta volna a nyolc évig kormányalelnöki posztot betöltött Csáky Pál, aki jelentős kerettel rendelkezve számos emlékmű létrejöttét támogatta. Ám ebben az esetben sem szakmai szempontok voltak a döntőek, hiszen a nyolcadik tisztségben töltött év vége felé a kormány második emberének hivatala - a létező info-törvény ellenére - nem tudott teljes válasszal szolgáim arra a kérdésemre, hogy a két választási ciklusban mely szoborhoz mennyi támogatással járultak hozzá. Sőt az utolsó 2-3 évben támogatott szobrok és emléktáblák listájáról is hiányzott az alkotások anyaga és mérete, ami nem elhanyagolható tényező egy-egy támogatás odaítélésekor. Több mozaikkockából áll össze tehát a köztéri szobrászatban nap mint nap tetten érhető elszomorító és lehangoló kép. Talán vehetnénk a bátorságot, hogy a kialakult helyzetről szólva ne csak a szakma tudatos ignorálásáról, kulturálatlan- ságról, hanem a közpénzek hatékonynak semmiképpen sem mondható felhasználásáról is beszéljünk. Amíg eljutunk eddig, olvassuk el a fiatal szlovák képzőművészek és műkritikusok júliusi, Stop a „kultúrpolitikának” városainkban! című felhívását. Tanulhatunk tőlük, ha van még ízlésünk és lelkiismeretünk. „Csak a maradandó emlékmű hazudjon tehát?" (Győrfi Sándor: II. Rákóczi Ferenc, 2006, Kassa) Börtönidill a búcsi Esterházy-emlékparkban (Gáspár Péter: Esterházy János emlékműve, 2005.) GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
