Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)

2006-12-02 / 277. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 2. Szombati vendég 17 Gáti Kati: „Hollywood szívtelen hely. Itt olyan finom kell, hogy legyen a lelked, mint egy kismadárnak, de a bőröd olyan kemény, mint az orrszarvúnak..." Túl van a nehezén, bekerült a Született feleségekbe Csak egy falat husika. Tizen- valahány centi husika. Erre vágyott Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjében Nusika, a könyvkereskedő nagy étvágyú felesége, akit a kanadai születésű magyar színésznő, Kathleen Gáti, vagyis Gáti Kati formált meg finom érzékiséggel. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem ez volt az első magyar film­je. Szomjas Györggyel dolgozott (még kint, Amerikában) a Mr. Uni- verse-ben, három évvel később pe­dig (már Budapesten) Grünwalsky Ferenccel a Goldberg variációk­ban. Ez utóbbiban nyújtott alakítá­sáért a filmkritikusok díját kapta, és hat éven át szinte folyamatosan forgatott. Senkiföldje, Esti Kornél csodálatos utazása, Franciska va­sárnapjai, A napfény íze, A színész­nő és a halál, A tekerőlantos napló­ja - játékában mindig volt valami érzelmi többlet, egyfajta lelki rá­adás, különös belső ragyogás. Ma­gyarországon készült amerikai produkciókba is hívták. Bekerült A bukásba, a Veszélyes zónába, a Ha­zudós Jakabba. Ez utóbbiban - len­gyel prostiként - Robin Wüliams partnere lehetett, akivel korábban, még New Yorkban a Moszkva a Hudson partján című filmben is szerepelt. Orosz táncosnőt játszott boldogan, hiszen már kislányként balett-táncosnőnek készült. Há­roméves korában Giselle szerepé­ben látta Galina Ulanovát, a legen­dás orosz balerinát, s attól a naptól fogva ő is a Bolsoj színpadára vá­gyott. Még oroszul is megtanult. Gáti Kati végül a színészi pályán kötött ki. A Budapesten töltött hat év után Los Angelesbe költözött, ahol olyan nagyágyúk társaságá­ban állhatott kamera elé, mint Búrt Reynolds, Wesley Snipes, John Leguizano vagy Susan Sarandon. A Vejedre ütök terhes litván nőjeként Ben Stiller mellett remekelt, majd népszerű tévésorozatok szereplője lett. Bekerült a 24 órába, majd a Vészhelyzetbe, legutóbb pedig a Született feleségekbe. Nyolcadik éve már, hogy visz- szaköltözött Amerikába. New York helyett azonban Los Ange­lest választotta. Beverly Hills-i la­kása falán ott a Sose halunk meg plakátja. 1998-ban utazott el Bu­dapestről. Úgy érezte, ebben ennyi volt, most már vissza kell mennie? Az első négy évben nagyon jó szerepeket kaptam Magyarorszá­gon. Aztán amerikai színdarabokba és amerikai stílusú filmekbe hívtak, amelyek sokkal kevésbé érdekeltek. De hogy ne vesztegessem várako­zással az időt, beindítottam egy sü­teménycéget. Finom, egészséges sütiket készítettünk, én is imádtam mindegyiket. A következő lépés tíz Nusi Nasi kávézó lett volna, de rög­tön az első beindításánál úgy átvág­tak, hogy azonnal leálltam. Úgy fogtam fel ezt az egészet, műit egy üzenetet, hogy „itt a vége, fuss el véle!”. És elfutottam. Vissza Ameri­kába. 1990-ben már eltöltöttem kis időt Hollywoodban, be is kerültem egy sikeres szappanoperába. A foly­tatás igazán ígéretes volt, csak köz­ben kiderült, hogy halálos beteg az édesanyám. Csapot-papot otthagy­va repültem hozzá Kanadába, és az utolsó napig mellette voltam. Egy év elteltével azonban már hiába mentem volna vissza Hollywoodba. Senki nem emlékezett rám. De nem is volt nagy kedvem az ottani gépe­zethez, fáradt voltam, lelkileg telje­sen kimerült, hiszen elvesztettem az édesanyámat. Akkori élettár­sam, Dettre Gábor Magyarországon rendezett filmet, és rábeszélt, hogy menjek vele Budapestre. Csak két hónapra. Úgy gondoltam, az pihe­nésképp is jó lesz. A két hónapból aztán hat év lett. És abból merített erőt, hogy másodszor is szerencsét próbál­jon Hollywoodban. Három évet adtam magamnak. Azt mondtam, ha nem megy, visz- szajövök Magyarországra, igyek­szem bekerülni ismét a szakmába, ha pedig nem fogadnak vissza, folytatom a sütést. Hat év alatt ren­geteget dolgoztam Budapesten. Játszottam vagy húsz filmben, nyolc színdarabban... túl sok új ki­hívásra már nem számíthattam. És csalogatott vissza az eredeti ál­mom. Hollywood azonban senki­nek semmit nem ígér. Itt naponta újabb és újabb harcot kell vívni. Néha jól bírom, máskor kevésbé. Minden szerep, amit eddig kap­tam, egy kisebb csoda számomra, hiszen három-négymillió ameri­kai színész közül engem talált meg a feladat. Erre mindig így te­kintek. Szinte röhej, hogy ennyien vagyunk. Minden szerepre színé­szek ezrei pályáznak. A 24 óra na­gyon sok Emmy-díjat kapott, ez jól mutat a szakmai önéletrajzom­ban, a Vejedre ütőkben Ben Stiller mellett Barbra Streisand, Robert de Niro és Dustin Hoffman is sze­repet vállalt, velük együtt én is vé­gigsétálhattam a vörös szőnyegen. A Trade-ben, amely Kevin Kline főszereplésével készült, egy orosz maffiózós kemény nőt játszom. Hogy bejönnek-e a számításaim? Ha hálátlan akarok lenni, akkor azt mondom: még mindig nem, miközben élem az álmomat, végre Hollywoodban dolgozom, mint színész, isteni otthonom van, és süt a nap. Ha most kérhetne valamit Ma­gyarországról, mi lenne az? Sok minden. A kolbász, a Tokaji aszú, a mennyei fehér kenyér és persze a barátok, a családi hangu­lat. Ahogy az ország örökbe foga­dott, és én érezhettem, hogy tarto­zom valahova. A magyar nyelv! Ha Los Angelesben valaki magyarul beszél, mindig odarohanok. Az ille­tő pedig nem érti, miért vagyok olyan lelkes. Mi otthon mindig ma­gyarul beszéltünk, apukám kar­mester volt, anyukám operaénekes­nő, az ’56-os események után ván­doroltak ki Kanadába. És hiányoz­nak természetesen a magyar rende­zők is. Az amerikaiak nem igazán irányítják a színészt. Inkább techni­kásak. Azt mondják: „Kathleen, légy szíves, állj oda, abba a fénybe!” Vagy: „Erre nézz, ebbe az irányba!” De hogy milyen szívvel fogadom az orvost, aki közli velem, hogy meg­halt a fiam, azt nekem kell kitalál­nom. Én úgy gondolom, egy szí­nésznek az a feladata, hogy előhoz­zon magából mindenféle érzést, erőt, szenvedélyt, a rendező pedig, akár egy bábut, mozgatja, „megtán­coltatja” őt. Persze az sem jó, ha korlátoznak a szabadságunkban, ha annyi instrukciót kapunk, hogy közben levegővételre sincs lehető­ségünk. Meg kell találni a kettő köz­ti egyensúlyt. A Sose halunk meg Nusikája egy ilyen egyensúlynak a felejt­hetetlen eredménye. Eleve jól volt megírva. Rögtön beleszerettem a figurába. Az is fan­tasztikus érzés volt, hogy sokat tud­tam adni magamból a szerephez. Mert én is örülök, hogy lelkileg sza­bad lehetek, és imádom a finom ételeket, a fákat, a virágokat, a ze­nét, a táncot... isteni volt, hogy el tudtam engedni magam, és a lel­kemnek is jót tett a szerep, hiszen nem sokkal azelőtt halt meg az anyukám, és iszonyatosan hiány­zott. Amikor beülök a nappaliba, és ránézek a film plakátjára, mindig olyan nagy-nagy melegség tölti el a szívemet. Most, hogy a nyolcadik évét tölti Hollywoodban, gondolom, már könnyebb a helyzete, mint eleinte. Igen is, meg nem is. Nagyon ne­héz volt a visszailleszkedés. Senkit sem ismertem, a nulláról indultam. Néhány „kedves” itteni magyar szakmabeli többször is figyelmezte­tett: Hollywoodba tizenévesen kell kijönni, én már itt nem várhatok ba­bérokra. Meg hogy jobban tenném, ha azonnal visszamennék Magyar- országra, ott mégiscsak ismernek. Ültem otthon és sírtam. Több mint két év után kaptam az első jelentő­sebb szerepet, onnantól kezdve az­tán minden jóra fordult. A múlt év csodálatos volt, mert folyamatosan dolgozhattam. Természetesen ilyenkor sem képzelheti az ember, hogy megfogta az Isten lábát, mert ilyen itt nincs. Hollywoodban is egyedül csak magában bízhat. Bol­dog, aki megélhet abból, hogy szí­nész. Hogy nem kell mellette más munkát vállalnia. Hollywoodban van is erre egy találó mondás: „Egy kicsit kevesebbet dolgozom, mint néhányan, de sokkal többet, mint az ádag.” Tehát nincs okom panasz­kodni, hiszen én mégiscsak azok közé tartozom, akiket már rendsze­resen hívnak. Olyan vagyok én is, mint a ló, amelyiken ott a szemel­lenző. Nem néz se jobbra, se balra, se hátra, csak előre. A répát mindig a szemem előtt tartom. A válogatásokat, a „majd visz- szahíyjuk, ha úgy gondoljuk...” hangulatát hogyan éli meg? Mindig igyekszem a kijelölt sze­rephez hasonlóan megjelenni a castingokon. Ha az orosz elnök ele­gáns feleségét keresik, akkor én is elegánsan jelenek meg. Ha egy lompos takarítónőt akarnak, akkor nem öltözöm ki annyira. Ott, hely­ben nincs sok idő a találgatásra. „Készen” kell menni. Régen egy ki­sebb szerepre is öt-tíz embert hív­tak. Ma legalább ötvenet-hatvanat, aztán tízet-húszat visszahívnak, és a végső döntést a rendező hozza meg. Esélyed akkor van, ha nem ha­sonlítasz a volt feleségére. Igen, né­ha ezen is el lehet bukni. Ilyen „ap­róságon”. Egyszer értesítettek, hogy egy ötvenöt éves, kövér, orosz szállodatulajdonos szerepére keres­nek megfelelő színésznőt. Hát, eb­ből semmi sem voltam, de beöltöz­tem egy terhesen is trampli, sziva- ros, túlfestett asszonynak, és erős orosz akcentussal megkérdeztem, hova tegyem a fényképemet? Meg­bámultak, kifaggattak, aztán visz- szahívtak, és meg is kaptam a szere­pet. Ilyen is előfordult. Mennyit kellett változtatnia korábbi magatartásán, gondol­kodásmódján, miután visszake­rült Amerikába? Milyen hozzáál­lással tudja igazán helyzetbe hoz­ni magát? Kezdő színésznő koromban min­dent el akartam érni. Siker, hírnév, gazdagság, csillogás - jöhet! Mára sokat változtam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy magammal is meg a sorsommal is elégedett vagyok, de már tudom, hogy mindig az adott pillanatnak akarok élni. Még akkor is, ha kevesebb a munka és kevesebb a pénz. Én most abba a csoportba tartozom, akik a nagy sztárok mellett játszanak, ügynö­köm van, menedzserem és foglal­koztatnak. De továbbra sem tudom, hogy mit hoz a holnap, mikor csör- ren meg a telefon, hogy új szerepre hívnak. Ez így nagyon izgalmas tud lenni, de ha rossz napom van, telje­sen kikészít. Ma boldog vagyok, mert sztárvendég lehetek a Szüle­tett feleségek című sorozatban, amelynek az egész világon óriási si­kere van. Még sosem játszottam üyen szerepet. Egy vallásos anya, kisgyerekekkel. Isteni érzés olyan partnerekkel dolgozni, mint Feli­city Huffman és Laurie Metcalf. Ré­gen egy komoly színész itt sem vál­lalt szerepet tévésorozatban. El­múlt az az idő! Ma mindenki rohan, amilyen gyorsan csak tud, hogy munkához jusson a tévében, a rek­lámiparban vagy a szinkronban, mert vagy nincs elég dolga, vagy at­tól retteg, hogy ha valamelyik film­je nem lesz sikeres, akkor elmarad a folytatás. Mindenki visszalépett egy kicsit. Pánikba esett a szakma. Én viszont, mint örök optimista, haj­tok, amennyire csak lehet. Megítélése szerint mennyit tud adni, mutatni magából a jelenle­gi lehetőségei alapján? Csak egy cseppet a tengerből. Egyszerűen nincs rá igény. Nekem ez nagyon nagy gondot jelentett az elején. Emlékszem, két hónappal azután, hogy elhagytam Magyaror­szágot, próbafelvételre hívtak egy tévéfilmbe. Egy nő, aki már anya, és egy nap közlik vele, hogy megölték az édesapját. Tragédia! Bele is él­tem magam rendesen a szerepbe, a magamfajta színész számára ez is­teni feladat. Ritkán vagyok igazán elégedett a munkámmal, de ott és akkor tényleg mindent beleadtam, apait-anyait. A végén majdnem ki­küldtek. Nekik az sok volt. Sokkal, de sokkal kevesebbet kellett volna nyújtanom, mert a televíziós világ máshogy működik. Oda nem kelle­nek nagy érzelmek. Aki Beverly Hillsben lakik, az ugye, egészen közel van a tűz­höz. Hamarabb jut lehetőséghez. Ha tizennyolc éves vagy és léleg­zetelállítóan szép fiú vagy csinos lány, talán hamarabb észrevesz- nek, bár itt gyönyörű fiatalból is rengeteg van. Vagy ha ismertebb sztár vagy. Akkor rohannak utá­nad. Egyébként senkit sem érde­kel, ki vagy, korábban mit csinál­tál, milyen a lelked vagy az intelli­gencia-hányadosod. Hollywood szívtelen hely. Nem javaslom a gyenge idegzetűeknek. Azt mond­ják: itt olyan finom kell, hogy le­gyen a lelked, mint egy kismadár­nak, de a bőröd olyan kemény, mint az orrszarvúnak. Ki számít ma igazán érdekes, divatos szóval élve trendi sztár­nak azon a táján a világnak? Brad Pitt és Angelina Jolié, Tom Cruise és Katie Holmes a pletykák miatt izgalmasak. Johnny Deppet imádják rengetegen, nekem mégis inkább Sean Penn a kedvencem. De a legnépszerűbbek a tévés színé­szek. Az öt „született feleség”. Kö­zülük is Eva Longoria. Magyarországi tapasztalatai­ból tud valamit hasznosítani? Otthon nemcsak színész és üzlet- asszony voltam, hanem művész is. Hollywood nem nagyon engedi meg ezt a luxust. Itt csak színész va­gyok, művész az nem. Arra itt egy­szerűen nincs szükség. De az ember műidig fel tud használni valamit abból, amit korábban tanult. A leg­nehezebb pillanataimon például a Budapesten megtapasztalt tisztelet és szeretet lendít át. Az adja a leg­több lelki erőt. Ahhoz pedig, hogy tovább tudjak menni, és fent ma­radjak, ebből kell a legtöbb. Itt sem támogatást, sem tiszteletet nem várhatok senkitől. Ez itt nagyon ke­gyetlen világ. Ha most megkérdezné valaki, mivel ajánlja magát álmai szere­pére, mit válaszolna? Talán egy korabeli, kosztümös kurtizánt játszanék szívesen vagy egy apácát... a két véglet izgat eb­ben is. De ha tévésorozatot választ­hatnék, akkor az olyan lenne, hogy vagy egy meleg szívű anyukát vagy egy jóságos orvosnőt játszanék, hogy kinyithassam a szívemet, mert tele van szeretettel. Szóval egy sző­ke, nagy, kék szemű, oroszlános ér­zékenységű nő arra vár, hogy meg­mutathassa végre a lelkét.

Next

/
Thumbnails
Contents