Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)

2006-12-08 / 282. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 8. Gondolat 13 A fotográfiát a valóság minden művészeti ágazatnál jobban köti - hiszen elsősorban az adott pillanat egy törtrészének megörökítéséről szól Európai Fotóhónap - kezdetben vala a sötétség... A napokban Pozsonyhoz hasonlóan Berlinben, Moszkvában, Párizsban, Rómában, Luxemburgban és Bécsben is véget ért a fo­tográfia egy hónapig tartó ünnepe. Sikerességét egye­bek közt a vüághálón kerin­gő kósza hírek, elemzések és a látogatók milliókban kifejezhető száma is alátá­masztja. Mi ez, ha nem a fo­tográfia reneszánsza...? LŐR1NCZ ADRIÁN Az egyre ismertebbé váló feno- mén, a Fotóhónap gyökereit kutat­va a tények halmazából előtűnik egy szerény, ámde számunkra an­nál fontosabb adat - az, hogy 1990-ben Pozsonyban rendezték az elsőt. Úgy két évvel ezelőtt bizonyos Václav Macek urat - aki civilben fo­tóművész és a képzőművészeti főis­kola oktatója - arról faggattam, mi késztette őt, illetve néhány meg­szállott társát arra, hogy gyakorla­tilag egyik napról a másikra euró­pai szintű rendezvényt varázsolja­nak a világnak ebbe a szegletébe, mely az európaiságtól másfél évti­zeddel a vasfüggöny felszámolása után is elég messze van? „Hát éppen ez az - válaszolta -, a határokat lassan felszámoljuk, s ezért itt az ideje, hogy megmutas­sunk magunkból valamit, kifelé...” Ez sikerült is; olyannyira, hogy a művelt világ 1990-től cseh és szlo­vák fotográfusok sorát fedezte fel magának. Ez persze megfordítva is érvényes - a külhoni kiállítók képei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy világnézetünk horizontja másfél évtized alatt fényévekkel tá­guljon, s a jó példán felbuzdulva Európa több metropolisza is csatla- kozott a kezdeményezéshez. így vált a Fotóhónap európaivá, s bár sablonosán hangzik, a fotó az euró­pai népek közös nyelvévé. Eszmefuttatásom végén lehetet­len kihagyni a kínálkozó poént, hogy a Fotóhónap - miként a Világ­mindenség is - a kezdeti sötétség­ből keletkezett; fennmaradni pedig azért tudott, mert látta az Úr, hogy jó... Közös célok felé Az Európai Fotóhónap első kö­zös projektje a Mutációk címet vi­seli. Előzményéről tudni kell, hogy a kiállítás-sorozat kizárólag olyan fotóművészek alkotásait mutatta be, akik fotográfiai szemlélet és technológia terén is az újat, a szo- katiant kutatják, s munkásságuk akár mérföldkőnek is tekinthető. A Bécsben 2006. májusában ülése­zett szakbizottság döntése értelmé­ben Németországot Beate Güts- chow, Luxemburgot Elizabeth és Carine Krecké, Franciaországot Philippe Ramette, Olaszországot Éva Frapiccini, Oroszországot az AES+F csoport, Ausztriát Nina Dick, Szlovákiát pedig Marek Kvetán képvisel­hette. Mivel egymástól teljesen függeüenül alkotó, más-más irányvonalat kép­viselő fotósokról van szó, a tisztelt nagyérdemű Eu­rópa hét nagy­városában átfo­gó képet kapha­tott mindarról, ami az ezredelő fotóművészeit foglalkoztatja, mozgatja. A vég­eredmény a XIX. század festészetének forradalmát idézi, ami­kor is a művelt világ rá­döbbent arra, hogy a látot­tak élethű megörökítése még nem feltéúenül vezet el a hiteles­séghez. Mivel a fotográfiát a való­ság műiden művészeti ágazatnál jobban köti - hiszen elsősorban az adott pillanat egy törtrészének megörökítéséről szól a művészek a digitális technikát, illetve a szá­mítógépes képfeldolgozást hívják segítségül, hogy hitelessé tegyék a soha meg nem történt dolgokat, így eshet meg, hogy Beate Gütschow képeiről olyan tájak - el­sősorban városok - köszönnek visz- sza ránk, melyek a XVII. századi festők törekvéseit idézve a tökéle­tesség, a harmónia érzetét keltik, ám a valóságban nem léteznek. Az orosz AES+F csoport kommersz reklámfotókból összevágott képei arra a „lélekrablásra” figyelmeztet­nek bennünket, melynek a fogyasz­tói társadalmak lakói nap mint nap ki vannak téve. Nina Dick és Marek Kvetán digitális képmontázsai egy valóságot tárnak fel, melyről érez­zük, hogy akár létezhetne is, de mégsem, míg a luxemburgi Krecké nővérek Hollywood álomvilágát festik még álomszerűbbre. A legna­Az orosz AES+F csoport Utolsó felkelés című alkotása. Reklám­fotó - vagy valóság? gyobb átverést mégis a francia Philippe Ramette követi el a szem­lélővel - olyan momentumokat örökít meg, melyek nem történhet­tek meg, hiszen képein minden el­lentmond a józan ész és a fizika tör­vényeinek. A számítógépes grafika csodákra képes - állapítja meg a szemlélő, s meg is marad ebben a hitében mindaddig, míg ki nem de­rül: mindegyik fotó egy-egy gondo­san előkészített, rendhagyó fizikai kísérletet örökít meg. A lehetetlen és a realitás határai tehát koránt­sem annyira biztosak, mint azt hisszük. Végezetül szót kell ejtsek Éva Frapiccini felvételeiről, melyek olyan helyszínekre - olasz városok­ba - kalauzolnak el bennünket, melyekben úgy húsz évvel ezelőtt gyilkosságok történtek. A technika adta lehetőségeket mesterien ki­használva, a fókuszpontok eltolá­sával arra az üres térre irányítja a szemlélő figyelmét, melyben az ál­dozatot meggyilkolták. Egye­dülálló próbálkozás az idő­síkok megidézésére, me­lyekről tudjuk, hogy az ember számára átjárhatatlanok - egyelőre. A Mutations 1 ki­állítás a tökéle­teshez közelítő keresztmetszet­ét adja a kor­társ fotográfiá­nak, mégpedig Moszkvától Pá­rizsig, ami azért jelentős földda­rab. Érdemes lesz odafigyelni, mi újat fog tudni felhozni az elkövetkező években. Vihar előtti csend Visszatérve a Pozsonyban látha­tó kiállításokhoz, ezen a helyen szeretném kiemelni Pedro Alvarez spanyol fotográfus kiállítását, mely a szívemhez egy, oly közel álló té­mát mutatott be - a Csendet. „A képeknek, hogy hatásuk le­gyen, a csend lenyűgöző erejével kell hatniuk; olyan ez, mint a ten­ger vihar előtt..- idézte Luc Túy- mans gondolatait a kiállítás kurá­tora, s szavakkal jobban ki sem fe­jezhette azt az érzést, melyet e ké­pek keltenek a szemlélőben. Vala­mennyi a tenger partján vagy a tengeren készült, mégpedig abban a pillanatban, amikor a Nap le- nyugszik, a színek és a kontrasztok utoljára fellobbannak, s a valós és a valótlan egybeolvad. Különös di­alektika ez, mely az imagináció és a valóság, a nyugalom és a feszült­ség határára viszi a szemlélőt; az elemek és az ember viszonyának feltárása során a fotós eljut ahhoz a felismeréshez, hogy az egész éle­tet meghatározó dialektikából egyetlen kiút van - a tökéletes kül­ső és belső Csend egyidejű megva­lósítása. A művészi szabadság nem szok­ványos megélésének jegyében szü­letett a francia Nathalie Latham há­romperces videója, melyet Vízbe beszélni címmel vetítettek az SZNP téri kiállítóközpontban. A képkoc­kákon különböző arcok jelentek meg, melyek egy vízzel teli üveg­edényre hajolva mondták el gond­jaikat. Kínaiak, akik a rendszer ke­gyetlenségéről, embertelenségéről vallottak ekképp - de szavaikat a víz elnyelte. A „nagy szellemi utazóknál” ma­radva emelném még ki a kiállítások sokaságából Hannes Wallrafen hol­land fotográfust, aki a XX. század hetvenes éveiben még a szociálisan angazsált fotográfia elkötelezett hí­ve volt, majd a kilencvenes évek elején megteremtette a „beállított csoportos portré” műfaját. 1992- ben adta ki híres könyvét Egynapos kirándulás Macondóba címmel, melyben a Száz év magány álomvi­lágát igyekezett megörökíteni; a könyvhöz maga Marquez írt elő­szót. Ma Wallrafen a fénnyel írt tör­ténetek egyik legnagyobb mesélő- je, képeivel a társadalmi különbsé­gekre és szociális igazságtalansá­gokra igyekszik felhívni a figyelmet - eléggé sajátos módon. Az Európai Fotóhónap „felhoza­talát” mindezzel persze korántsem merítettem ki; színvonalát jelzi az is, hogy már a prágai és budapesti fotográfusok is kezdték fontolgatni csatlakozásukat. Ez csak azért is jót tenne a rendezvény-sorozatnak, mivel Magyarország és Csehország egyaránt sokat adott az egyetemes fotóművészetnek, s meglátásaim szerint mindkét nemzetnek jelen­tős tartalékai vannak. Ideje lesz hát kilépniük a sötétségből. Tenger Pedro Alvarez módra „Menedzser" típusú építész volt, a korszak legnagyobb létszámú irodáját vezette, s az egész történelmi Magyarország területén emeltek épületeket a tervei alapján Alpár, a monumentális B. MÁNYA ÁGNES Alpár Ignác építész 1855-ben született Pesten Stöckl Ignác néven (1880-ban magyarosította nevét), stájer eredetű iparoscsaládban. Mi­vel nem volt jó tanuló, szülei kőművesinasnak adták. 1873-ban építőmesteri oklevelet szerzett. Ez­után kezdte meg tanulmányait a berlini Bauakadémián (építészeti akadémián), majd egykori tanára, Richard Lucáé irodájában dolgo­zott. Összesen hat évig működött Berlinben és Németország más vá­rosaiban. 1880-ban elnyerte a Schinkel-érmet, a Berlini Építészeti Egylet díját, valamint egy olaszor­szági tanulmányutat. Itáliából ha­zatérve hat éven át, egészen 1888- ig Hauszmann Alajos tanársegédje volt a budapesti Műegyetem Dísz- építéstan Tanszékén. Később saját építészeti irodát nyitott. „Menedzser” típusú építész volt, a korszak egyik legnagyobb létszámú irodáját vezette (munka­társai közé tartozott pl. Hajós Alfréd, az olimpiai bajnok úszó és tehetséges építész is), ahol rendkí­vül sok díjnyertes pályaterv szüle­tett. Előfordult, hogy ugyanazon a pályázaton az első és másodüt he­lyet is Alpár szerezte meg (pl. a bu­dapesti Tőzsdepalota tervezésére kiírt pályázaton). Számos jelentős középület tervezését sikerült meg­szereznie (35 pályázatból 22-t nyert), és - mivel megbízások terén állítólag nem volt különösebben válogatós - többféle épületet terve­zett, tervezői skálája igen széles: megyeházák, középiskolák, temp­lomok, fürdők, bérházak, villák, kastélyok, katonai épületek, pos­ták, színházak és szállodák épültek Alpár tervei alapján az egész törté­nelmi Magyarország területén. Alpár a pénzügyi intézmények tervezésének specialistája lett, a banképítészet nemzetközüeg elis­mert szaktekintélye. Tekintélyesek maguk az üyen típusú épületei is, erőt, hatalmat, megbízhatóságot sugároznak, a bennük működő és működött pénzintézetek monu­mentális „reklámjai” ezek. A kora­beli kritikusok egyszerűen csak „le- behemótozták” a méreteikkel való­ban imponáló épületeket. Buda­pesten például Alpár jegyzi a mai Belügyminisztérium és Pénzügy­minisztérium épületét (mindkettő bank volt korábban), a Váci utca és a Deák Ferenc utca sarkán épült Pesti Hazai Első Takarékpénztárt (ma Budapesti Értéktőzsde és Bu­dapest Bank), valamint a Szabad­ság téri egykori Tőzsdepalotát, amelyben a Magyar Televízió szé­kel (korábban a Batthyány Lajos gróf kivégzésének színhelyéül szol­gáló Újépület állt ott), továbbá a tő- szomszédságában álló egykori Osztrák-Magyar Bank, a mai Nem­zeti Bank épületét. Alpár Ignác legismertebb buda­pesti alkotása a Városligetben álló, Vajdahunyad-vár néven közismert történelmi épületegyüttes, amely a Magyar Mezőgazdasági Múzeum­nak ad otthont. A Hősök terén álló Mülenniumi Emlékmű „mögött”, Anonymus szobrának szomszédsá­gában magasodó épületegyüttes eredetileg az Ezredéves Kiállítás történelmi csarnokának épült fel 1896-ra, ideiglenes anyagokból. Alpár igyekezett minél több régi magyar épületrészt közös tető alá hozni. „Összeépíteni gótikát, sze- pességi reneszánszot, szász stílust, copfot és minden egyebet, amit az ország architektúrái géniusza va­laha megalkotott, olyan mozaik, amelyhez foghatót nem zagyváit még egybe fantázia” - dohogott A Hét c. napüap hasábjain Tóth Béla. A pestiek viszont annyira megked­velték ezt a stüuskavalkádot, hogy a kiállítás többi épületének lebon­tásakor megkegyelmeztek neki, sőt időtálló anyagból kisebb vál­toztatásokkal újra megépíttették Alpárral. A Mester azóta is szem­mel tartja leghíresebb épületét: Alpár Ignác szobrát, amely Teles Ede munkája, 1930-ban állították fel a Vajdahunyad-várba vezető út mellett (azért nevezik így az épü­letegyüttest, mert az egyik leglát­ványosabb része éppen az erdélyi Vajdahunyad várának, pontosab­ban a vár „Nye bojsza” tornyának másolata). Alpár épületei közül nem egy a mai Szlovákia területén található. Ilyen a rózsahegyi (ma Ruzom- berok) egykori felsőbb gimnázium épülete 1887-ből, színházat terve­zett Kassának (Györgyi Gézával 1892-ben), 1894-ben az ő tervei alapján épült meg a pöstyéni ún. Kursalon, 1897-ben megbízást ka­pott a lőcsei állami főreáliskola ter­veinek elkészítésére, 1912-ben pe­dig Zsolnán épült fel egy iskola (ma a közlekedési főiskolának ad ott­hont). Pozsonyban, az egykori Tor­na utcában (ma Zochova) található az utcát uraló egykori reáliskola, amelyet az egykori ún. Pálffy-kert helyén emeltek 1893-94-ben (a vá­rosban tanuló mai egyetemisták épp az előtte álló förtelmes busz­megállóban töltik idejük jelentős részét, a kollégiumhoz közlekedő buszra várva - érdemes tehát a dol­gok, esetükben a koszos üveg mögé nézni). Az épületben korábban a Csehszlovák Rádió székelt, most újra iskola van benne, a zeneművé­szeti főiskola egyik kara. 1895-96- ban épült fel az evangélikus líceum Védcölöp úti (ma Palisády) sarok­épülete (ez az intézmény működik benne ma is). A kétemeletes épít­ményt (amelynek érdekességei a Alpár Ignác síremléke a budapesti Kerepesi temetőben (Képarchívum) változatos ablakkeretezések) a helybéli Kittler és Gratzl cég kivite­lezte, ők építették fel (és részben tervezték is) a korabeli szépen gya­rapodó Pozsony „sugárútjának”, a Stefánia útnak (ma Stefánikova ulica) legtöbb palotáját, de a város más helyein is építkeztek. Az építész 1928. április 27-én halt meg. A Vajdahunyad-várban ravatalozták fel, a Kerepesi temető­ben nyugszik. Alpár Ignác az elmúlt nyáron „visszatért” Pozsonyba: a Szlovákia Építészeinek Egyesülete (Spolok architektov Slovenska) Balassa- palotában lévő kiállítótermében volt látható az az Alpár Ignác-em- lékkiálh'tás, amelynek társszerve­zője (az említett egyesület mellett) a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete és a Képzőművészeti Alap (Fond vytvarnych umení) volt. A kiállításon bemutatásra kerültek a Mester levéltárakban, gyűjtemé­nyekben fellelhető tervrajzai és az általa tervezett épületekről készült fotók, dokumentumok.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents