Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-25 / 271. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 25. Kultúra 9 Afrikai szeretők. Bestseller lett egy szerelmi drámából, amelyben két világ találkozna - ha tudna Maszáj isten fájó naplementében V AFRIKAI SZERETŐK ULPIUS-HAZ Meglátni és megszerezni. Ezzel az érzéssel indítja életre szóló szerelmi történetét Corinne Hofmann, aki magyarul az idén (német nyelvterületen 1998-ban) megjelent önéletrajzi regényével gyűjt babérokat szerte a világon. SZABÓ G. LÁSZLÓ Huszonhét éves a nő, amikor ügyeletes kedvesével kenyai nyaralását élvezi. Mombasa közelében, a likoni kompon azonban feltűnik egy maszáj. Nem is a nő, hanem a párja, Marco figyel fel rá, Corinne-t pedig, amint a megadott irányba néz, villámcsapásként éri a látvány. „... a komp korlátján egy magas, sötét bőrű, gyönyörű, egzotikus férfi ül hanyag tartásban... Istenem, fut át rajtam... még sosem láttam ilyen szépet. Ruházata mindössze egy rövid, piros ágyékkötőből áll, ezzel szemben tele van ékszerekkel. Homlokát egy színes gyöngysorra erősített, ragyogó gyöngyház gomb díszíti. Hosszú, vörös haját finom copfocskákba fonta, arcára és a mellére jeleket festett. Nyakában két hosszú, színes gyöngysor lóg, csuklóján több karperec. Az arca olyan szabályosan szép, hogy azt hihetné az ember, nőt lát. A tartása, a büszke pillantása és inas izomzata azonban elárulja, hogy férfi a javából. Nem tudom levenni róla a szemem. Műit egy ifjú isten, úgy ül ott a naplemente fényében.” A leírás filmbe ülő, a folytatás akár szappanoperába. Kiköt a komp, leengedik a raktér kijárópallóját, a tömeg a part felé indul, megtelnek az ott várakozó buszok, s eltűnik a „lélegzetelállítóan szép” maszáj. De ahogy elnyelte, vissza is adja a kenyai éjszaka. Még egy óra a közelében egy döcögő járgányon, az „álom” megérkezik, a fekete csoda meg utazik tovább, Afrika sűrűjébe. A jómódú svájci üzletasszony ettől a perctől fogva már nem a nyaralásra gondol. Csak a maszáj foglalkoztatja. Ott van az agyában, a szívében, belakja az egész testét. Nem tud enni, másra gondolni, őt keresi a strandon, a sivatagban, a luxusszálloda környékén, mindenütt. A fejébe vette ugyanis, hogy megkeresi őt, mert úgy érzi, valami történni fog vele, velük, Kenya felforgatja az életét, a maszáj férfi pedig az új szerelmet jelenti majd számára. Corinne Hofmann ezt megelőzően sosem próbálkozott az írással. Az Afrikai szeretők az első regénye. Nem úgy veszi kézbe az ember, hogy irodalmi remekműbe merül, túl sokat nem is vár tőle. Ha reklám nélkül kerül a boltokba a könyv, megkockáztatom: talán észre sem veszi. De ha kíváncsi a maszájok életére, ha érdekli őt ez a különös, Európában még mindig alig-alig ismert afrikai törzs, akkor bizonyára nem hagyja figyelmen kívül. Árról nem is szólva, hogy van a történetnek egy meglehetősen izgalmas momentuma: egy tejben-vajban fürdő, fiatal svájci üzletasszony képtelen ellenáüni a csábításnak, s első látásra beleszeret egy varázsos küllemű, afrikai vadászba, akinek sem a nyelvét, sem a kultúráját nem ismeri, hirtelen fellobbanás- ból szakít addigi szerelmével, felszámolja teljes biztonságot nyújtó anyagi életét, svájci egzisztenciáját, és fütyülve a józan észre, Kenyában kezd új életet. „A szerelem dalával elindul Emmanueüe...” Cukormázas történetbe oltott fülledt erotika, romantikus lányregény könnyes fejezetekkel - gondolná az ember. De nem! Corinne Hofmann azt úja le, amit megélt. Egy sorral sem többet. Ezt a regényt nem az írói fantázia működteti, hanem maga a valóság. Egy égető, sodró erejű, hirtelen feltámadt érzés. Csak az tudja, mi ez, aki már megélt valami hasonlót. A „meglátni és azonnal vele menni” kíváncsisággal, félelemmel és leküzdhetetlen vággyal teli negyvenfokos lázát. Aki gondolkodás nélkül képes követni valakit, akiben meglátja a maga földi istenségét. Izgalmas olvasmány az Afrikai szeretők. Corinne Hofmann ugyanis letér a kenyai turistaútról, s kezdeti naivitását elhagyva, a szerelem mámorából fokozatosan kijózanodva igyekszik a lehető legtisztább képet adni arról, müyen is egy maszáj harcos feleségének lenni, bozótban, primitív körülmények között, állandó féltékenységben élni. Az európai nő az évek során fehér maszájjá válik, gyermeket szül, maláriát kap, boltot nyit, csődbe megy, újabb és újabb üzleti vállalkozásba kezd, kínlódik-gyötrődik, míg el nem múlik a szerelem. „Úgy éltem meg azt az időszakot, mintha hipnózis alatt lettem volna - nyilatkozta Hofmann. - Az ember sokszor emberfeletti erőt tud meríteni egy üyen szerelemből. Másrészt azt is tudja, hogy neki magának kell megoldania mindent, mert senki nincs, akire számíthatna.” Félje szokásain, gondolkodásán bizonyos fokig sikerült változtatnia. Nem egy esetben, csak hogy a kedvébe járjon, vétett is a férfi a bozótbeli szabályok ellen. Közös lányuk, Napirai kétéves volt, amikor elváltak útjaik. A két vüágból igazából sosem lett egy, Corinne Hofmann valósággal elmenekült Kenyából, s visszatért Svájcba. Napirai már elmúlt tizenhat éves, de csak tizennyolc éves kora után látogathatja meg édesapja családját. Ha korábban teszi, nagy valószínűséggel ő is csak szökve hagyhatná el Kenyát. Első lánygyerekként, maszáj szokás szerint, a nagymama mellett lenne a helye, egyedül az ő fennhatósága alá tartozna. A nagy találkozás tehát még várat magára. A könyv alapján, ahogy az egy bestseller esetében lenni szokott, játékfilm készült. Német romantikus dráma, eredeti kenyai képsorokkal, maszáj szereplőkkel. Aki többet akar tudni a témáról, annak mégis azt ajánlom, vegye meg Lóránt Attila Kelet-Afrika, több mint szafari című. színes riportkönyvét, amelynek harmadik fejezete több mint 50 oldalon a maszájok életét, kultúráját taglalja páratlan szépségű képekkel illusztrálva. S ha még ezt is kevésnek találja, akkor keresse Pascal Plisson dokumentumjel- legű játékfilmjét, a Maszájokat, amely különleges képi érzékenységgel és valós szereplőkkel mutatja be e csodás törzs hétköznapjait, hiedelemvilágát, társadalmi és rituális szokásait. És ha már itt tart, biztosra veheti: Corinne Hofmann regénye egy életre megfertőzte. Elhunyt Philippe Noiret francia színész TALLÓSl BÉLA Hosszas betegség után csütörtökön hetvenhat éves korában elhunyt Phüippe Noiret francia színész. Joviális művésznek ismerte a világ, aki az érzelmi örömök haj- hászásával fűszerezte az életét. Említsük első helyen a legendás gasztronómiai élvezeteket, az 1973-as Nagy zabálás című francia-olasz filmszatírát, amely az emberi lealacsonyodásról, bomlásról és önpusztításról szól. Természetesen érték más hatások is: A nő hétszer Shirley McLaine- nel, a Justine Anouk Aimée-vel, a Lady L Sophia Lorennel, a Találkozó Annie Girardot-val, a Menekülés Görögországból Romy Schneiderrel, a Huhogok Sophie Marceau-val, és folytathatnánk a sort. Nem véletlen, hogy üyen partnernők mellett az élvezetek mezején kötött ki ez a némi cinizmussal élő és játszó, örökké szivarozó, kifinomult arisztokrata művész. Ám nemcsak a filmművészet legendás darabjait meghatározó dívákkal hozta össze a sors, Vera Cais Franciaországban élő cseh rendezőnő jóvoltából nagy írókedvencével, Bohumü Hraballal is találkozhatott. A rendezőnő a cseh író Túlságosan zajos magány című könyve alapján forgatott filmet, s mivel tudta, hogy Noiret imádja (most már csak múlt időben beszélhetünk erről) Hrabalt, rávette, hogy játssza el a film főszerepét. Cais egy különös helyzetet is teremtett a két nagyság számára: egy epizódban összehozta őket a kamera előtt. És még egy irodalmi találkozás, Pablo Neru- dával. Valószínűleg hozzá is közel került azután, hogy Massimo Troisi rendező Neruda postása című filmjében életre keltette a száműzött, olaszországi emigrációban élő nagy chüei költőt. A szívéhez legközelebb állónak nevezte ezt a mozgóképet.Vehetnénk sorra a címeket és történeteket, hiszen Phüippe Nőhet összesen százhuszonöt filmet forgatott. Ehhez ötven évre volt szükség a pályán. Még megérhette karrierjének fél évszázados jubüeumát. Ebből az alkalomból egy csodálatos gesztussal tisztelegtek előtte. Firenzében egy francia mozgóképeket bemutató szemlén kereken ötven filmjét vetítették le. Mi eggyel, az egyik legátütőb- bel búcsúzunk tőle. A Giuseppe Tornatore rendezte Cinema Pa- radisóval. Bizonyára sokan vagyunk, akikben Phüippe Nonet elsősorban Alfrédéként maradt meg ebből a finom romantikával átszőtt, fájdalmas drámából. Az életvidám, középkorú mozigépésztől, aki apai érzelmekkel ne- velgeti, pátyolgatja a kis árva Salvatorét, sokat megtanultunk az élet nagy dolgairól, kitartásról, hűségről, odaadásról, szerelemről és a mozi iránti rajongás (AFP-felvétel) érzelmi hátteréről. Arra biztatta Salvatorét - és ezt üzente nekünk is -, hogy nem szabad leragadni a helyi lehetőségeknél, el keü indulni a nagy álmok megvalósításáért, akár a vüág végére is. És még valamit nagyon szeretett volna tőlünk: hogy szeressük a mozit. Phüippe Noiret mindhalálig szerette. Ézért is nem játszott soha tévésorozatban. Mert féltette Salvatore jelképes moziját a tévétől. RÖVIDEN Az Európai Filmdíjak varsói átadása Berlin/Varsó. Rangos filmes esemény színhelye lesz a lengyel főváros: december 2-án Varsóban adják át az idén az Európai Filmdíjakat. Az ünnepség vendégei között lesz két jelölt rendező: Pedro Almodovar és Ken Loach, továbbá Wim Wenders, az Európai Fümaka- démia elnöke, két díjvárományos színésznő: Pénelopé Cruz és Martina Gedeck, valamint két kiemelkedő európai színész, Mads Mikkelsen és Ulrich Mühe. Az est csúcspontjának ígérkezik az a pü- lanat, amikor Roman Polanski átveszi az Európai Filmakadémia életműdíját, illetve Jeremy Thomas brit producer Prix Screen International díjának átadása, amelyet a vüág filmgyártásához való jelentős hozzájárulásával érdemelt ki. (MTI) PENGE Podmaniczky Szilárd: Idegpályáim emlékezete Podmaniczky Művészeti Alapítvány, Szeged, 2006 Podmaniczky Szüárd Idegpályáim emlékezete című kötete a „Novellák falusi gyerekkorról” alcímet viseli. Az alcím és a cím között izgalmas feszültséget észlelhet az olvasó, hiszen míg a címbe foglalt „idegpályák” a zaklatottságra utal, addig a „falusi gyermekkor” valamiféle idilli állapotra, melynek nem sok köze van az „idegpályák”-hoz. Cím és alcím feszültsége a novellák olvasása során sem mérséklődik, hiszen a nyugodt, tempós, sok esetben szándékoltan „flegma” humorral dolgozó nyelv és a különös érzékenységgel megfigyelt falusi vüág végig ébren tartja az előbb említett feszült viszonyt. Ez a falu azonban nem az a falu, nem a népies írók faluja, hiszen humoros, abszurd, groteszk, nosztalgikus, idilli, szentimentális elemekből áü össze, nincs benne a túléléshez szükséges elszánt akarat, nincs benne görcsös ragaszkodás a földhöz, nincs benne ösztönös harc, és nem dicsőül meg benne a falusi ember. Podmaniczky szövegeinek vüága kb. a hatvanas-hetvenes évek polgárosult alföldi magyar faluja, de még így sem igaz: ezekben a noveüákban a falu inkább csak háttér és keret, történeteinek központja pedig a kisgyerek, aki - ha nem lenne eleve gyanús Podmaniczky nyelve - akár maga az író is lehetne, és ekként önéletrajzként is olvashatnánk az Idegpályáim emlékezete szövegeit. Másrészt azonban arról sem szabad elfeledkezni, hogy ezeket a történeteket nemcsak az emlékezés és önvaüomás irányítja, hanem a különféle szóviccek, a szavak jelentéseinek a történetmesélő részéről tapasztalható szándékos félreértései, az anagrammatikus szövegalkotás és olvasás. Néhány példa: „láttam rajta, hogy bár szomjas, mégis diadalittas”, „kiviszik a kertbe és elültetik, ahogy azt az egy szem unokájuktól, Jakubtól tanulták”, „dühödten nyalogat a tehén, rettenetes recés nyelvével. És tán még el is bőgi magát a fülembe. Én majdnem elbőgtem magam a fán.”, „Egyszer azért én is vezettem autót. Meg lett engedve, mint a vízcsap.” Ezekből jól látható, hogy a „szomjas” - „diadalittas”, „szem”, „bőg”, „megenged” szavak többértelműsége nyomán vesz kanyarulatot a történet, vagyis a nyelvre, a nyelv elvétéseire, játékos lehetőségeire helyezett hangsúly is fontos. Podmaniczky noveüáinak több rétegük van: az előbb említett nyelvkritikus szint, jeüemző még a naiv gyermeki nézőpont megjelenése, a parodisztikus jelentésképzés, és egyfajta egzisztencialista, száraz, monologikus, fűrészporszerű humor, faviccek beleírása szövegbe - a történetek kisfiú főszereplője néha Mr. Beanre emlékeztet, hogy filmes példát hozzak. Podmaniczky láthatóan nem hisz a történetek el- mondhatóságában, ezt az is erősíti, hogy a gyermekkorra visszatekintő felnőtt néha a gyermeki naivitás felől, máskor a felnőtt számára megjelenő gyermeki naivitás felől, megint máskor a felnőtt naivitása felől meséli el a történeteket. Ha tehát a „Ki beszél ebben a szövegben?” kérdésére akarunk választ kapni, egy meglehetősen sokszínű, időben mozgó történetmesélői identitásra láthatunk rá. Podmaniczky legjobb szövegei humorosak, szórakoztatóak, szavalóversenyek hálás darabjai lehetnek (Görgő dinnyék, Fűzfapoéta, Jakub és a 107 nagypapa, Rettentő Mikulás, a Test, edzés első része): ezek főleg a könyv első részében találhatók. A második részben az író véleményem szerint szándékosan mélyít, ebben már füozofikusabb, szenti- mentálisabb noveüák is találhatók - itt gyakran moralizálgatás- ba, lapos filozofálgatásba, túl hosszúra nyúlt, unalmas leírásokba fut néhány szöveg. Ezeken a buktatókon egy-egy jól elhelyezett nyelvi poén segíti túl a kötet írásait. Ebben Podmaniczky ma a legjobbak között van a magyar irodalomban, az egyik legjobb, legegyénibb, legélvezetesebb humorú kortárs magyar író. Értékelés: • ••••••••€)
