Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-03 / 253. szám, péntek
„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) IZVILAG „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. - Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2006. november 3., péntek 6. évfolyam 22. szám A legjobbak közé tartozó toszkán konyha remekei Ismerkedjünk meg a kiadós bélszínnel, a firenzei pacallal, a minestronéval! 13. oldal Az éyjzak zöldsége a sütőtök Készítsünk töklevest, töklekvárt, tökpürét, tökrétest, tökös tésztát és mázzal sült tököt! 13. oldal Meghívó egy kis késő őszi szüreti nosztalgiázásra... Főzzünk forralt bort, és melengessük az édes-pikáns finomsággal a lehűlt testünket! 14. oldal Albert Györgyi: „Ha már egyszer rászedem magam, hogy ebédet készítek, akkor még csak véletlenül sem marhapörköltet, hanem valami nagyon különlegeset..." Hét év alatt már háromszor főzött a férjének Bár nagyon tud főzni, nem sok időt tölt a konyhájában Albert Györgyi. Étterembe jár, ahol megítélése szerint ő a tökéletes vendég. Gyorsan dönt, nem raplizik, a pincérekkel kellemesen elbeszélget, s bőkezű, ha borravalót ad. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kávéházak, vendéglők, kiskocsmák vissza-visszatérő vendége. Törzshelyei vannak Budapesten, ahol újságíróként és televíziósként dolgozik, de Martonvásárhelyen is, ahol a férjével lakik. Szocializál - fogalmaz tömören, ami az ő szótárában azt jelenti: cseveg, társalog, meghallgat, megvitat, míg ebédel. Van olyan étel, amit soha, semmilyen körülmények között? Van. A pacal. Azt nem. Bár hozzá kell tegyem: egyetlenegyszer, a Du- na-kanyarban egy kiskocsmában rávettek, és nem volt annyira szörnyű. Csak volt egy rossz élményem. Vendégségben voltunk valahol, pacallal vártak... és nem volt jól kimosva. Nem folytatom. Különben tényleg nem vagyok válogatós. Mint ahogy leveses sem. Soha nem rendelnék. A családi ebéd az más, de étteremben soha nem kérek. S édességet sem. Ezt a két részt ugróm. Sajnos nem látszik rajtam, de viszonylag kis étkű vagyok. Előfordul, hogy a főételt sem tudom megenni. A húst salátával szeretem, de még inkább krumplipürével. Az visszahozza a gyerekkoromat. Ezért azt a húst szoktam rendelni az étteremben, amihez krumplipü- rét adnak. A főzelékeket is nagyon szeretem. Azon életem végéig ellennék. Még sárgarépa főzelék is lehet, sőt paradicsomos káposzta is, pedig ég a gyomrom tőle. Csak az zavar, hogy sok helyen nem lehet fél adagot kérni. Még tésztából vagy pizzából is kicsit kérek. Mert ami a nemzetközi specialitásokat illeti... ... igen, az olasz konyhát nagyon szeretem. Náluk nem tocsog a tészta a hizlaló szószban, csak egy kanállal tesznek a közepére. Az olasz konyhában az a fantasztikus, hogy a maga egyszerűségében nagyon finom. Nagyon nem szeretem, ha az étel alapkarakterét különböző fűszerkombinációk nyomják el. Mintha a fűszert enné az ember a hússal, és nem fordítva. A nagy hókuszpókuszt sem szeretem, amikor nagy tányéron szolgálják fel az ekkorka kis semmit - feldíszítve. Az olasz mellett a kínai konyhát kedvelem még nagyon és az indiait. Ha az egyszerű ételek híve: paprikás krumplit mikor főzött legutóbb? Soha. Pedig szeretem. A helyzet az, hogy a féljem nagyon jól főz és gyorsan is, én meg olyan pepecse- lős vagyok. A dolog lényege: tizennyolc évesen mentem először férjhez egy olyan konzervatív emberhez, akinek minden este főzni kellett. Annyira csömört kaptam tőle! De merem állítani: tudok főzni. Pedig soha nem álltam az anyám mellett. Genetikai dolog lehet ez is. Mind a két nagymamám remek szakácsnő volt, mindkét nagynéném és az anyám is kitűnően főz! Igaz, ők a hagyományos konyha hívei. Én, ha már egyszer rászedem magam, hogy főzni fogok, akkor még csak véletlenül sem marhapörköltet, hanem valami nagyon különlegeset. Egyébként az igazi magyaros kajákat a férfiak tudják igazán ízletesen elkészíteni. Ez a tapasztalatom. Mostani házasságában hányszor szedte már rá magát, hogy odaálljon a tűzhely mellé? Háromszor. Legelőször egy isteni olasz tésztát csináltam. Semmi különös nincs benne: megfőzöm a tésztát, megmelegítem az olívaolajat, megforgatom benne az apróra vágott fokhagymát, megpárolom a friss paradicsomot, s a tetejére szórok egy kis parmezánt. A második alkalommal finom saláta volt az előétel, fejes saláta, amelyre cukros ecet helyett citromot, olívaolajat és kaprot tettem. Hozzá csőben sült spenótos tészta, rá lapsajt, megolvad - őrület! A harmadik az én találmányom. Bizarrul fog hangzani, de tényleg elképesztően finom. Széttépkedem a nyersspenót leveleit, pici olívaolaj, és kezdem tálba rakni. Két sor spenót, egy sor félbevágott eper, megint spenót, megint eper, és tíz-húsz deka nem túl apróra vágott dió a tetejére. És hagyom, míg összeérik. Fantasztikus! Szóval ezt a három ételt bírtam produkálni hét év alatt. Mi ugyanis két városban élünk a férjemmel, s pénteken, amikor hazajön, két napunk van arra, hogy mindent megbeszéljünk, lebonyolítsunk, színház, mozi, barátok, s picit sajnáljuk az időt a főzésre. Viszont volt már olyan, hogy András vállalta... ... s akkor kuktaként ott sürög- forog mellette? Isten őrizz! Nekem a főzés intim dolog. Ha András főz, én mosogatok. Illetve rámolom be a mosogatógépbe az edényeket. Közben dumálunk. El tudom mondani egyébként azt is, miben vagyok a legjobb. Elsősorban húsételekben, s bár nem vagyok leveses, állítólag a húslevesem világhírű. Igaz, sáfránnyal csalok, hogy sárgább legyen. Édességekben viszont nem vagyok jó. Egyszer sütöttem piskótát... nagyon laposra sikeredett! A krumplipüré mellett van még valami nagy kedvence? Spenótmániás vagyok. Ja és a lecsó! Az éjjel-nappal jöhet. Főleg tojásosán. Imádom a csípősét. Szeretem, ha mindennek megadják a maga ízét. Azzal például ki lehet kergetni a világból, ha valaki a töltött káposztát pulykahúsból csinálja, mert úgy egészségesebb. Vagy a szójafasírttal! Akkor miért eszik fa- sírtot? Martonvásáron van egy nagyon jó vendéglő, a Postakocsi. Ha egyedül vagyok otthon, általában ott szoktam enni. Amivel engem ott meg lehet fogni, az az óriásira ki- klopfolt, iszonyatosan fokhagymás, paprikás sertésszelet juhtúrós csuszával. Utána persze jöhet a két Büagit, és másnap egyáltalán nem eszem. S mivel a korgó gyomrú embernél nincs türelmetlenebb, Budapesten is azokat az éttermeket szeretem, ahol még mielőtt felszolgálnák a főételt, kihoznak két-három szelet kenyeret fűszervajjal, hogy enyhítsd az éhségedet. Utána minden könnyebb. Én szeretek normálisan enni, nemcsak a fogások között szünetet tartani, hanem egy fogáson belül is többször leteszem a kést, a villát, és beszélgetek. Szerintem az egyik legnagyobb hülyeség, amit mellesleg gyerekkoromban sem értettem, hogy a magyar ember evés közben nem beszél. De miért nem? A közös étkezésnek a többi között ez is a szépsége. Utálom, ha valaki habzsol, vagy minél előbb ledönti. Mindennek megvan a maga módja. Az evésnek is. Csúfos kudarc? A konyhában? Ez is az első házasságomban volt, de csak félig tehetek róla. A férjem lánya jött ebédelni, s mivel az egybesült csirke volt a kedvence, azzal vártam őt. De már amikor előkészítettem a csirkét, éreztem, hogy van valami stichje, csak elbizonytalanodtam. Megsütöttem, leültünk enni, beleharaptunk, és mind a hárman egyszerre kiköptük. Romlott volt a hús. Nézzünk körül a világban! Azokban az országokban, ahol 1971-től a szüleivel élt. India. Az indiai konyha nagyon intenzív. Más illatok, más fűszerek. Túlzás nélkül mondhatom: egész Indiát a curry szaga lengi be. Én nagyon szeretem, van, aki rosszul van tőle. Öt évig éltünk Indiában, hatéves voltam, amikor kiköltöztünk. Apám a nagykövetségen dolgozott. Szakácsunk volt, aki kiválóan megtanulta a magyar konyhát, én mégis azt szerettem, amit náluk ettem. Anyám soha nem értette, miért nem ebédelek, mitől nincs étvágyam. Természetesen nem az étvágyammal volt baj. Én mindig a szakácsunk családjához jártam birkapörköltre vagy mangócsatnira. Az mi? Lekvár. Mangólekvár. Imádtam. Ha anyám tudta volna, megöl. Mindig azzal riogattak bennünket, hogy így a higiénia, úgy a higiénia! Soha semmi bajom nem volt. Az indiai konyha sajátosságát egyébként abban látom, hogy a világon a legmerészebben keverik a fűszert az édessel. Sárgadinnyét is ott ettem először megborsozva. Fantasztikus. India után Líbiába, majd La- gosba költöztek. Tripoliban amerikai iskolába jártam, ahol a kantárban azt ettem, amit a többiek. Pita, humusz és mindenféle kencék, otthon pedig várt anyám főztje. A lagosi konyha más egy kicsit. Nekem nincsenek előítéleteim, de ott, ahol a sült sáska a csemege... én még a patkányt sem tudom kizárni, komolyan mondom. Lagosban egy évig jártam egyetemre, az ottani menzán a sült banán mellett jó kis szaftos húsokat adtak, és nem lehetett tudni, milyeneket, de az hiszem, jobb is. Irakban az első férjemmel éltünk egy ideig. Az ottani konyha ugyanolyan pepitában, mint a líbiai. Izraelben is gyakran megfordulok. Mondok egy meglepőt: nem a sólet hazája. Azt ott nagyítóval kell keresni. A csirke- és a libamájat nagyon szeretik, és rengeteg jó olasz, francia és görög éttermük van. Hozzáteszem: a görög konyha a másik kedvenc mediterrán konyhám. Én ott egy napot úgy végig tudok csinálni, hogy délelőtt iszom egy frissen facsart narancslevet az utcán, délután kettőig-négyig semmi, utána görög saláta és elég! Vagy egy szuflaki. Ráhúzzák a húst egy hurkapálcikára, megfűszerezik, megforgatják a nyűt tűzön, egy kis citromlé a végén és isteni! Van olyan ország, ahol nem tud igazán jól enni? Nincs. Én gyorsan akklimatizáló- dom. Meg érdekel is műiden helyi specialitás. Azt nem állítom, hogy mindent megkóstolok, de ha az eszkimók között élnék, nem riadnék vissza a fókahústól sem. Reggelizni mit szokott? Nálam a reggeli szállodai műfaj. Ha otthon vagyok, bepasszírozok egy joghurtot. Ha többet reggeliznék, később punnyadt lennék, és hamarabb megéheznék. Dolgozni üres gyomorral tudok. Akkor élesebben jár az agyam. Általában egyszer eszem naponta. Délután kettő vagy négy körül. Hol tart több kaját: a hűtőben vagy a kamrában? Ä kamrában csak ásványvíz van és citromlé, a fridzsiderben pedig pár joghurt, sajt vagy felvágott, de igazából azért vettük, mert ez olyan különleges monstrum. Hazajön a féljem péntek este, csinál magának egy mojitót, benyomja a poharat, és dől a jég. Na, ehhez kellett ez a hatalmas dög. Hozzáteszem: gyönyörű, formatervezett. A roséval akkor kötött házasságot, amikor borász főijének kimondta a boldogító igent? Már csak azért sem, mert ő tokaji borokkal foglalkozik. Azok pedig fehérborok. Vörösbor ugyanis szóba sem jöhet nála. Én mindig rosét iszom. Ő is szokott néha, de nem az a kedvence. Amikor megismerkedtünk, és első alkalommal feljött hozzám, a konyhában meglátta a kannás bort. „Olasz rizling kannában? - majd elájult. - Rakd el, ne is lássam!” - mondta, s olyan képet vágott, mintha kést döftek volna a szívébe. Azóta mindig megkérdezem, mit ajánl, a végén mégis rosét rendelek. Vörösbort amúgy sem ihatok, mert előhozza a migrénemet. Mint a csokoládé. A száraz muskotályt szeretem. De a rosé a legjobb. Az olyan társalgóbor. Amellett nagyon jól lehet szocializálni.
