Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-02 / 252. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 2. Vélemény és háttér 5 TALLÓZÓ FOREIGN AFFAIRS Washingtonnak nagyobb figyelmet kell fordítania Kelet- Európára, ahol a nacionalista, populista erők térnyerése miatt megtorpanhat a reformfolyamat, aminek káros hatása lehet az amerikai biztonsági érdekekre is - figyelmeztetett a rangos külpolitika folyóirat. Ha a térségben újra a nacionalista érvek lesznek meghatározóak, akkor hiábavalónak bizonyulhatnak Washington erőfeszítései. A cikk elsősorban az aggasztó lengyel, szlovák és litván átalakulást elemzi. Külön foglalkozik azzal, hogy Oroszország ismét meghatározó regionális hatalmi szerepkörre tart igényt. Putyin elnök következetesen dolgozik az orosz befolyás visszaállításán, csak nem katonai, hanem gazdasági eszközökkel, mindenekelőtt az energiaexport révén. Az egyik legfontosabb lépés, amelyet az amerikai kormánynak meg kellene lépni, a vízumkorlátozások enyhítése. Kelet-Európa emiatt ugyanis neheztele miatt. (Gyenes Gábor karikatúrája) Putyin azzal a célkitűzéssel lépett a porondra, hogy a Kremlnek visszaszerezze régi jogait - a médiában is Sajtószabadság orosz földön Oroszországban szinte naponta ölnek meg ismert személyiségeket: 1991 óta üzletemberek, bankárok, politikusok mellett 261 újságíró halt meg erőszakos halállal. A tettesek közül csak elenyészően keveset sikerült bíróság elé állítani. MTl-ELEMZÉS Anna Politkovszkaja, a kíméletlenül bíráló újságírónő meggyilkolása után azonban Vlagyimir Putyin elnök nyomban rátalált az elkövetőkhöz vezető nyomra, ami nem sok jót ígér az orosz ellenzéknek - írta elemzésében a Der Spiegel. Politkovszkaja nem volt sem bal-, sem jobboldali újságíró. Ő maga volt az élő figyelmeztető jel, olyan valaki orosz földön, mint Seymour Hersh (a vietnami háború alatt My Laiban elkövetett tömeggyükosság, majd 35 évvel később az Abu Graib iraki börtönben történt kínzások leleplezője) Amerikában: megvesztegethetetlen, megszállott, időnként fanatikus, néha még tendenciózus is. Azzal próbálkozott, hogy erkölcsi normákat kényszerítsen rá a posztszovjet Óroszországra - ezért életével fizetett. Egyesek a sajtószabadság halálának nevezték meggyilkolását, ám ez kissé túlzó. Politkovszkaja már jóval az október 7-i merénylet előtt háttérbe szorult: száműzték az állami ellenőrzés alatt álló televízióból. Cikkeit már csak a viszonylag jelentéktelen Novaja gazetának írta, amely heti két alkalommal jelenik meg, eladott példányszáma alig haladja meg a 100 ezret a 140 milliós országban. Oligarchák után a Kreml keze a sajtón A diplomata szülők gyermekeként New Yorkban született újságírónő tényfeltáró munkája nélkülözte a széles körű nyüvánosság rezonanciáját. „Mivel az állam rátette a kezét a médiára, az oroszok túlnyomó többsége valóságos információs blokád alatt él” - állítja Vlagyimir Rizskov, a kevés ellenzéki képviselő egyike. Ennél keserűbb aligha lehetne a 15 éves oroszországi sajtószabadság mérlege. Jelcin elnökségének első éveiben az orosz média izgalmas, szemtelen és makacs volt. Ám idővel a privatizáció során komplett iparágakat megkaparintó oligarchák „bevásárolták” magukat a tv-adókba és újságokba, hogy a gazdasági után a politikai hatalmat is megszerezzék. Putyin viszont azzal a célkitűzéssel lépett a porondra, hogy a Kremlnek visszaszerezze régi jogait. Öt hónappal elnökké választása után letartóztatták Vlagyimir Guszinszkijt, az ország legjelentősebb médiavállalkozóját. Holdingja (az NTV televízióállomással) az állami ellenőrzés alatt álló Gazprom konszern tulajdonába került. Az elnök 2000-ben így fogalmazta meg médiastratégiáját: „Nekünk magunknak kell tájékoztatási politikát folytatnunk. Ehhez pedig jó szakemberekre és pénzre van szükség.” A kormányhoz közel álló cégeken keresztül a Kreml felvásároltatta a lapkiadókat, elsőként a nagy példányszámú és a kormányt legerősebb hangon bíráló Kommerszant-cso- portot. Az új tulajdonos Aliser Uszmanov lett: az egykori Kom- szomol-funkcionárius „amúgy” a Gazprom egyik leányvállalatát vezeti, és az ország nem kevés milliárdosa közé tartozik. A médiaholding megszerzése után bejelentette: nem kíván beavatkozni a szerkesztéspolitikába. Ennek látványos cáfolataként napokon belül kinevezett főszerkesztővé egy Pu- tyinhoz közel álló újságírót, majd kijelentette: „az államhatalomhoz abszolút lojális vagyok”. Hatósági macerával a tényfeltárás ellen A kisebb, akadékoskodó újságokat váratlan és abszurd hatósági fellépésekkel (tűzvédelmi ellenőrzés, egészségügyi vizsgálat) zaklatják - mondja Valerij Jakov, a Novije Izvesztyija főszerkesztője. így aztán a kitartó munkával járó tényfeltáró újságírás ma már ritkaságszámba megy Putyin Oroszországában. „Aki Politkovszkaja örökébe kíván lépni, az öngyilkos küldetésre vállalkozik” - állítja Jelena Tregubova. Az újságírónő leleplező könyvet írt arról a több évet felölelő időszakról, amikor Kreml-tudósító volt. Nem sokkal a kötet megjelenése után pokolgép robbant lakása előtt. A Szovjetunió felbomlása óta 261 újságírót öltek meg, mindössze 21-et sikerült felderíteni - holott hatalomra kerülésekor Putyin „a törvény diktatúráját” helyezte kilátásba. A hírlapírók azonban ma inkább a diktatúrát, semmint az őket védő törvényt érzik. Könyörtelen gyilkosok, korrupt ügyészség A maffiaklánoktól hemzsegő autóvárosban, Togliattiban nyolc év alatt hat újságíró lett gyilkosság áldozata. 2002 tavaszán lelőtték Valerij Ivanovot, a helyi újság főszerkesztőjét. Másfél évvel később bérgyilkosok leszúrták utódát, Alekszej Szidorovot. 2003 júliusában valószínűleg mérgezés áldozata lett Jurij Scsekocsihin publicista és képviselő. 2004 nyarán a nyüt utcán, egy robogó gépkocsiból leadott lövések oltották ki Paul Klebnikovnak, a Forbes gazdasági magazin orosz kiadása főszerkesztőjének az életét. Miként Anna Politkovszkaja, ő is azoknak a híreszteléseknek járt utána, amelyek szerint a Csecsen- föld újjáépítésére szánt moszkvai pénzek nagy részét „lenyúlták”. Az október 7-i gyilkosság óta Moszkva csak úgy visszhangzik a ■ különböző összeesküvési elméletektől. A gyanú árnyéka vetődik olyan katonatisztekre, akiket Politkovszkaja írásainak következtében állítottak bíróság elé. Gyanúsítottként került szóba Igor Sze- csin, a Kreml „szürke eminenciása” és az elnöki hivatal helyettes vezetője éppúgy, mint Ramzan Kadirov csecsen kormányfő, akit az újságírónő „állig fölfegyverzett gyáva alaknak” nevezett. Jurij Csajka főügyész főnöki hatáskörbe vonta a gyükos(ok) elfogását - ám az orosz ügyészi szervek cseppet sem arról híresek, hogy vizsgálati tevékenységük mentes volna a korrupciótól. Nyina Hruscso- va, az egykori pártfőtitkár dédunokája szerint Csajka bejelentése Jószerével garanciát jelent arra, hogy a gyilkosokat soha nem fogják kézre keríteni”. Putyin baljós gyanúsítgatása Az orosz elnök - aki kénytelen volt meghallgatni Merkel kancellár szemrehányásait Politkovszkaja meggyilkolása miatt - azt állította: akadnak olyanok, akik kivonják magukat az orosz igazságszolgáltatás hatálya alól, és azzal a gondolattal játszanak, hogy „feláldozzanak valakit, ha ezáltal oroszellenes hangulatot kelthetnek a világban”. A célzás a német hírmagazin szerint egyértelműen Borisz Berezovszkijra, a Londonban élő oligarchára vonatkozott, aki egykor támogatta Putyint, majd szembefordult vele. Putyin félreérthetetlen célzása nem sok jót ígér a hamarosan kezdődő parlamenti és elnökválasztási hadjárat szempontjából. Arra az ürügyre hivatkozva, hogy az ellenzéket Berezovszkijhoz hasonló alakok finanszírozzák külföldről, a Kreml tovább csavarhatja a hü- velykszorítót az oppozíció kezén. Ezáltal pedig biztosíthatná, hogy két év múlva Putyinnak tetsző utód kerüljön az államfői székbe. Az elnök logikája azt sugallja, hogy a megdöbbentő gyilkosság célja nem egy kellemetlen újságíró eltávolítása volt, hanem az ő (Putyin) hírnevének rontása. Vagyis nem érdemes vizsgálat alá vetni azt a rendszert, amelyben napirenden vannak ilyen gyilkosságok. Érdekes, hogy még Mihail Gorbacsov is így látja a dolgot. Az utolsó szovjet államfő, aki pedig korábban inkább távolság- tartó hangon nyüatkozott Putyin- ról, és mellesleg június óta társtulajdonosa a Novaja gazetának, elítélte lapja tudósítójának meggyilkolását. Egyúttal azonban re- lativizálta is a bűntettet. Mint Drezdában nyilatkozta, más országokban is történnek hasonló bűnügyek. Amúgy pedig a Novaja gazetának „nem minden riportja volt kellően megalapozott”. Es különben is: Oroszország „rendíthetetlenül halad a demokrácia felé vezető úton”.- KOMMENTÁR Baklövések GRENDEL GÁBOR Marian Záhumensky bakot lőtt. Egy 300 ezer koronát érő rénszarvast. A bulvársajtó szerint ingyen. Pontosabban, neki egy fillérjébe sem került a trófea. A számlát az állam állta. Szegény állat. Az életével fizetett. Az államtitkár még aznap, amikor nyilvánosságra került a hír, lemondott. Nem a jószágról. Nem is a négymilliós dohánydotációról, amelyet saját cégének kérvényezett. Tisztségétől vett érzékeny búcsút. Önreflexió? Dehogyis. Személyes okokra hivatkozott. Nem derült ki, müyenekre. Se a kormányfő, se a földművelésügyi miniszter nem részletezte. Marian Záhumensky esete több szempontból tanulságos. Először is ékes bizonyítéka annak, hogy a politikai kultúra nálunk még mindig gyerekcipőben jár - függetlenül attól, hogy két hét vajúdás után végül is lemondott. Másról sem papolt a Smer az előző választási ciklusban, az ellenzéki padsorból, mint arról, hiányzik a politikai erkölcs a kormánykoalícióban. Mielőtt Robert Fico hatalomra került, azt állította: ha az ő kabinetjében felmerül az összeférhetetlenség leghalványabb gyanúja, azonnal kiteszi az érintett kormánytag szűrét. Ä miniszterelnök elvhűtlenségének illusztrálására szükségtelen további idézeteket felsorakoztatni. Kapitális baklövés. Néhány nappal ezelőtt az államtitkárral még minden rendben volt. Fico a dohánybotrányt az MKP disznóságá- nak nevezte, buborékokról beszélt, ennek bizonyítására az Európai Bizottságot is riadóztatta. Hallgatott a HZDS, az SNS, minden jel arra utalt, hogy a koalíció szőnyeg alá söpri az ügyet. Nehéz elhinni, hogy a vadászkalanddal telt volna be a pohár. Történt még valami, amiről a közvélemény még nem tud (de Simon Zsolt már igen)? Ha igen, előbb-utóbb úgyis kiderül és még kínosabb lesz a koalíció számára, hogy személyes okokkal magyarázta Záhumensky távozását. Ha egyáltalán búcsúnak lehet nevezni, hogy a minisztériumból egyenesen a parlamentbe tér vissza. Hol vannak a régi szép idők, amikor a Smer hasonló esetekben a képviselői mandátum visszaszolgáltatását követelte... Bár az is igaz, így legalább Simon Zsolt trófeája a legméltóbb helyen fog díszelegni. Balkáni praktikák MAL1NÁK ISTVÁN Egyetlen nagy előnye van a szerbek által megnépszavaztatott új alkotmánynak, amelyre a belgrádi parlament holnap vélhetően ünnepélyesen áldását adja. Amilyen nehéz volt az 1990-es mi- losevicsi alaptörvényt felszámolni, az újat olyan könnyű lesz megváltoztatni. Az elsőhöz a szavazásra jogosult állampolgárok 50 százalékának és egy főnek az urnákhoz kellett járulnia, ami most éppen csak sikerült, az új alkotmány pedig már a parlamentben is módosítható lesz, kétharmados többséggel. Rengeteg szerb politikus is elismerte: sok pontban nagyon gyorsan változtatni kell rajta, hogy európaibbá tegyék. Ami nem lesz könnyű folyamat. Nagy hibája a kapkodásból ered, mutyiban, minden társadalmi-politikai egyeztetés nélkül dolgozták ki, ezért is lóghat ki belőle ha nem is a lóláb, a milosevicsi Jugo- szlávia-eszme mindenképpen. Mindenki tudja, elsősorban Koszovóról szólt az egész, ezért kapkodott ennyire a szerb vezetés. A Bécsben, az ENSZ égisze alatt folyó koszovói státustárgyalásokat az eredeti tervek szerint az év végéig be kellene fejezni, s ezekre akart nyomást gyakorolni a belgrádi kormányzat az új alkotmánnyal, amely Szerbia elidegeníthetetlen részének nyilvánítja Koszovót. A világ- szervezet is, mások is figyelmeztették Belgrádot: nem a szerb kormány és nem az új alkotmány fog dönteni Koszovó sorsáról. A koszovói (albán) kormányfő azt mondta, a szerb referendum számukra kommentálásra sem érdemes jelentéktelen ügy volt, amely semmilyen hatással sincs az ő függetlenségi törekvéseikre. Az Európai Bizottság megint óvatos duhaj volt. Egyrészt üdvözölte a népszavazás eredményét, amellyel eltörölték a milosevicsi alaptörvényt, másrészt megállapította: Koszovó ügyében „ellentmondásos” volt a referendum, mivel e tartomány lakosságának döntő része - vagyis kétmillió albán - nem szerepelt a választási listákon. Akkor mi az, hogy „ellentmondásos”? Ki kellett volna mondani: antidemokratikus, törvénytelen, még ha az új alkotmány sok tekintetben tényleg haladóbb a milose- vicsinél. Ugyanis ha Szerbia magáénak tekinti Koszovót, és minden állampolgárát urnákhoz szólította, akkor minden koszovóival ezt kellett volna tennie, nemcsak az ottani szerbekkel, akiknek több mint a 90 százaléka elment népszavazni és természetesen igent mondott az alkotmányra. De Belgrád azzal, hogy lemondott a koszovói albánokról, mintha Koszovóról mondott volna le, ez esetben pedig az ottani szerbeket sem lett volna joga urnákhoz szólítani. Igazi balkáni húzás volt ez az unióba törekvő szerb atyafiak részéről, hiszen nyilvánvaló: ha a kétmillió albánt is felveszik a választási listákra, soha nem jön össze a referendum érvényességéhez szükséges 50 százalék. Az mellékes, hogy az albánok amúgy is ignorálták volna a referendumot (ez mindenkinek állampolgári joga), a szerb vezetés nemzetiségi alapon zárt ki egy népcsoportot a mindenkit megillető jog gyakorlásából, s ha ezt a világ elfogadja, akkor legközelebb a vajdasági horvátokkal vagy magyarokkal is tehetnek valami hasonlót. Nos, ez az a túlhaladott milosevicsi Jugoszlávia-eszme, amely visszaköszön a belgrádi gondolkodásban és gyakorlatban. A hatalom erős centralizálásának vágya érvényesül az új alkotmányban a Vajdasággal szemben is, anélkül, hogy őket megkérdezték volna. Ami ellen nemcsak a Vajdaságban élő nemzetiségek, hanem az ottani szerbek is tiltakoznak.
