Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-11 / 260. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 11. Kultúra 9 Marlon Brando életének regényét Robert Lindsey, a The New York Times egykori tudósítója írta meg Fájdalmas dalt adott tovább Marlon Brando E dalra tanított J anyám s Pontosan tíz évvel Los Angelesben bekövetkezett halála előtt magnószalagra mesélte életét Marion Brando, a XX. század egyik legnagyobb hatású, kétszeres Oscar-díjas színésze. SZABÓ G. LÁSZLÓ Először ő maga akarta megírni, könyvbe zárni mindazt, amiben nyolcvan éve alatt része volt. Meggyőzte magát, hogy „hasznos oldala is van annak, ha rögzíti az ember az élete tényeit”. Két év elteltével azonban rájött: nincs benne elég érzelmi tartalék ahhoz, hogy az elképzelt könyvet megírja. De mivel azt sem akarta, hogy majd halála után hordjanak össze róla hetet-havat, segítséget kért. Robert Lindsey személyében pedig, aki az idő tájt a The New York Times tudósítója volt, meg is kapta. Neki beszélt lefegyverző nyíltsággal legszemélyesebb gondolatairól, tapasztalatairól, érzékeny pontjairól, magán- és szakmai életének korábban nem kiteregetett részleteiről. Egyvalamit kötött csak ki. Azt, hogy a gyerekeiről s korábbi feleségeiről nem beszél. Valahol mégiscsak határt kell húzni, vélekedett. Több hétig tartó beszélgetéseik anyagából azonban nem vett vissza semmit. Amit elmondott, az be is került e vaskos, 550 oldalas könyvbe. Akárcsak azok az írások és papírra vetett foszlányok, amelyeket maga Brando bocsátott a segítőtárs rendelkezésére. A végeredmény: lebilincselően izgalmas olvasmány. Mondhatnám: egy le- tehetetlen Brando-biblia, amelyet ha alkalmanként mégis lerak az ember, akkor csak azért, hogy másnapra is maradjon belőle. Marlon Brando a múlt század egyik legnagyobb filmlegendája. A1 Pacino büszkén állítja: halála napjáig őt utánozza, de Jack Nicholson is őt tekinti példaképének. „Ő volt a legjobb, akire mindannyian felnéztünk. Amióta elment, mindnyájan egy helyi értékkel feljebb kerültünk a ranglistán.” Bizonyára meglepő, de még Barbra Streisand is őt bálványozta. „A valaha élt legkifinomultabb színész - nyilatkozta. - Két emberöltőre elég munkát végzett.” Ahogy a könyv első fejezetében Brando megfogalmazza: életének emléktöredékeitől mindenféle fájdalom és szégyenérzet jótékonyan távol marad. Tehát semmi sem gátolja hetven év felidézésében. Rögtön az elején ki is mondja: „Anyám egyre nehezebben kendőzhette a nyilvánvaló tényt, hogy szimpla alkoholista. Amiben az volt a fájdalmas, hogy idővel már fontosabb volt neki az ital, mint hogy velünk törődjön.” De elárulja azt is: „Amikor anyám ivott, a leheletéből olyan édes illat áradt. Furcsa párosítás volt ez: a leírha- tadanul édes lehelet és a viszolygásom attól, hogy iszik... Ahogy idősödtem, néhanapján összekerültem olyan nőkkel, akiknek leheletéből ugyanez a minden leírást megszégyenítő édesség áradt. Ez a szag mindig szexuális izgalmat keltett bennem. Bármennyire utáltam is, tagadhatatlan csáberőt gyakorolt rám.” Igazán regénybe illő élet. Egy holdkóros gyerekből a filmvilág egyik legfényesebb csillaga lesz. Féktelenség és kíméledenség, romboló szenvedély, szép szerelmek és csúf szakítások, sok dráma, kevés boldogság. Anyakomplexus. Négy feleség, küenc gyerek, ötnek „az anyja ismeretien”. De ugyanilyen izgalmas fordulatok színesítik szakmai életét is. Miután fegyel- mezedensége és kezelhetetíensége miatt kidobják a katonai akadémiáról, ahová mezőgazdasági szerszámokkal kereskedő apja íratta be, elszegődik kőművesnek, majd liftesfiúként gyűjt tapasztalatokat, s csak ezt követően lesz Stella Adler színüskolájának növendéke, majd a Broadway színésze. Stanley Kowalski szerepét A vágy. villamosában előbb színpadon játszotta el (több mint ötszázszor!), aztán Elia Kazan rendezésében egy világsikerű fűmben is. Kazan két legendás színészt adott a vüágnak. Az egyik Brando volt, a másik James Dean. A megszelídítheteden vad és az érzékeny lelkű lázadó. A hollywoodi berkekben néhányként emlegetett Brando, aki fütyült a külső megjelenésére, nyitott nyakú ingjeivel mégis divatot teremtett, s az önmagára nagyon adó Dean, aki piros bőrdzsekijében fiatalok millióit hódította meg a vüágon. Sosem voltak kebelbarátok, de harag sem volt köztük. „Azt hiszem, ő aféle bátynak vagy mentornak tekintett, én meg biztos úgy viselkedtem, mintha az volnék - így „a vad”. - Közösséget éreztem vele, és sajnáltam... Csak találgathatunk, milyen színész válhatott volna belőle Az óriást követő húsz évben. Nagy lehetett volna, azt hiszem. De meghalt, és örökre magába temette az őt körülvevő mítosz.” A mítosz természetesen Brando estében is megtette a magáét. „Hollywoodban valami íratían törvény alapján sötét jellemű gazembernek tekintik mindazokat, akik legbensőbb magánügyeiket nem teregetik ki a nyüvánosság előtt. Túl sok itt a pletyka, sok a ta- pintadan ember. A rólam terjesztett történeteik nagy része merő koholmány. Egyszer talán mindez megváltozik, és megváltozik az emberek véleménye is: az ugyanis, hogy mocskos csirkefogó vagyok” - nyilatkozta még évtizedekkel azelőtt, hogy Robert Lindsey könyve megszületett volna. Brando akkor már túl volt A rakparton Oscar-díján, de A keresztapa Don Corleonéja (s az azért kapott második Oscar) még a távolabbi jövő volt. A kettő között olyan filmek főszerepét játszotta el, mint a Desiree, a Teaház az augusztusi holdhoz, az Orfeusz alászáll, a Lázadás a Bountyn, A hongkongi grófnő, a Coppola- szimfónia után pedig jött Az utolsó tangó Párizsban, az Apokalipszis most, a Dr. Moreau szigete, majd az utolsó, A szajré 2001-ben. Nem mindegyikről esik szó a könyvben, mint ahogy életének azt a mozzanatát is megtartja magának, amely a híres-neves íróhoz, Tennessee Wűliamshez kötötte. Pedig tudvalevő: akárcsak Kazánhoz, Wűliamshez is erős szálak kötötték. Tahitin töltött éveiről a könyv utolsó két fejezetében beszél. „A lelkem mindig kisimul, ha elképzelem magam, amint ott ülök déltengeri szigetemen a lágy esd szélben, egészen hátravetett fejjel, nézem azokat a pislákoló fénypontokat, és várom, hogy az a titokzatos, néma fénycsík végigszaladjon a sötét égen, és újra elkápráztasson. A kezemet már nem nyújtom előre, de ezt az egyet soha nem fogom megunni: várni a következő csodát.” Ezek az utolsó sorok a könyvben. Marlon Brando tíz évet élt még ezt követően. Nem egészen egy évvel a halála előtt hangfelvételt készített utolsó kívánságáról. A búcsúbeszédre Jack Nicholsont kérte fel, hamvait Polinézia egyik szigetén, Tetiaroán szóratta szét egy pálmafa tövében. Minden úgy történt, ahogy akarta. E dalra tanított anyám. Ez a könyv címe. Egy önmaga számára is megfejtheteden, őszinte ember dala szól benne. Mélyre vési magát az olvasó emlékezetében. Komoly műhelymunka folyik a vajdasági magyar színházakban, a napokban drámaantológiát is kiadtak Ahol van és fontos is a kortárs dráma GÖNCZI IVOR Nálunk hosszú évek óta panaszkodnak a színháziak, hogy csak nem akar megszületni a szlovákiai magyar dráma. Ne keressük most ennek az okait, csak nézzük meg, hogy hogyan találtak maguknak drámaírókat a Vajdaságban. Igaz, ott eddig is akadtak, gondoljunk csak Tolnai Ottóra, Deák Ferencre vagy Verebes Ernőre. Az idén Kisvárdán a szakmai zsűri és a közönség berkeiben is az egyik legnagyobb sikert a szabadkaiak Záróra című előadása aratta, amelyet Brestyánszki Boros Rozália dramaturg és a társulat írt. Immár hatodüt alkalommal rendezték meg az Újvidéki Színházban a Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyt a hasonló budapesti rendezvény mintájára. Az idén Szabó Palócz Attila, Brestyánszki Boros Rozália és Szakmány György kapott lehetőséget arra, hogy a rendelkezésre áüó nyolc óra alatt az aznapi Magyar Szóból kiválasztott cikk alapján drámát írjon. A megalkotott szöveget három neves (Uros Jovanovié belgrádi, Anca Bradu romániai, Tóth András budapesti) rendező vezetésével zsúfolásig telt ház előtt másnap be is mutatta az újvidéki társulat. Az első díjat az a Brestyánszki Boros Rozália érdemelte ki, akinek Érintetlen című színművét a napokban vitték színre Szabadkán. Az előadás előtt Franyó Zsuzsanna dramaturg bemutatta a zEtna Kiadó gondozásában megjelent A feledés emlékezete című kötetet, mely az eddigi öt drámaíróverseny szövegeit tartalmazza. Franyó beszélt a hagyományossá váló drámaversenyük jelentőségéről, melynek megszervezéséért az Újvidéki Színház az idén veheti át a Szenteleky Kornél-díjat. Az az Újvidéki Színház, amely az idén három kortárs drámát is színre visz, köztük Virág Gábor Hamlet halott című ősbemutatóját, de láthatják Hamvai Kornél Hóhérok éneke című darabját és Alekszandr Golin darabjának ősbemutatóját is Spiró György fordításában. Október végén a Délvidéki Magyar Színjátszás Napját ünnepelték Szabadkán és Újvidéken. A rendezvénysorozat keretében mutatták be Beszédes István Rozsda- szín című, meséket tartalmazó drámakötetét. A mesék a szabadkai Gyermekszínház felkérésére íródtak. Az ezt követő felolvasószínházon Forgó Zoltán A vüág leghülyébb látványossága című darabját mutatták be Verebes István értelmezésében. A felolvasószínház másnap Kovács Frigyes rendezésében B. Foky István Ki- száűás Tokióban avagy Ahogy lesz úgy lesz című kamaradarabját mutatta be. A rendezvénysorozat részeként hirdették ki az elmúlt évad legjobb színészi alakításáért odaítélt Pataki-gyűrű díjazottját. A gyűrűt Kovács Frigyes vehette át. Mezei Zoltán szabadkai igazgató elmondta, fontos, hogy a délvidéki magyarságnak legyenek ünnepei, fontos, hogy a színjátszásnak is legyenek örömnapjai. A zentai amatőr színtársulat Peter Weiss Mockinpott úr kínjai és meggyó- gyíttatása című előadásával (amelyet a szabadkai társulat egyik tagja rendezett) ért véget a délvidéki magyar színjátszás tiszteletére szervezett rendezvénysorozat. RÖVIDEN A SZEVASZ előadása Pozsonyban Pozsony. Egressy Zoltán Sóska, sült krumplival című darabjával szerepel a fővárosban a SZEVASZ Vándorszínház. Az Őszi Diákfesztivál keretében megvalósuló előadást november 13-án 19 órai kezdettel nézhetik meg a Csemadok nagytermében. (Május 1. tér 1.). Az előadás rendezője Gágyor Péter, szereplői Benkő Géza, Olasz István és Gál Tamás. (jdj) PENGE Bozsik Péter: Az attentátor Kalligram, Pozsony, 2005. Bozsik Péter regénye címével, alcímével, témájával, valamint saját magának adott műfaj-meghatározásával is felhívja magára a figyelmet. Az attentátor a merénylő, terrorista régies megnevezése, az alcím szerint pedig a könyv a legismertebb, leghírhed- tebb magyar terrorista, „Matus- ka Szüveszter regénye”. A kötet második alcíme műfaj-meghatározás, Bozsik „képtelen krónikának” nevezi szövegét, a Bevezetőben pedig elmondja, hogy úrás közben „a mágikus dokumenta- rizmus formaelvét” alkalmazta. Ez a talányos meghatározás arra utal, hogy a regény egyrészt dokumentumok gyűjteményeként is olvasható, másrészt arra, hogy Bozsik egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel ezekkel a dokumentumokkal, ha keű, belenyúl, átír, belehr, hogy a regény nyelvének megfelelő anyag kerekedjen ki belőle. Vagyis minden pillanatban elbizonytalanítja olvasóját, vajon folyton fikcióról vagy általában dokumentumgyűjteményről van-e szó. Ez az elbizonytalanítás a Ma- tuska Szüveszter-féle merényletbe már eleve beleírta magát. Egy beszélgetésben Bozsik elmondta, széles körű filológiai munkát végzett, dokumentumokat gyűjtött össze, s arra jutott, hogy az egész ügy megjelenése után azonnal legendává vált: vagyis aki megnyilatkozott róla, az rögtön hazudni kezdett, pontosabban nem mondott igazat, Ma- tuska éppúgy, mint a kihaügatói, ismerősei stb. A „biatorbágyi rém” a Budapest - Bécs expresszi robbantotta fel 1931. szeptember 12-13-a éjjelén, tárgyalását óriási érdeklődés kísérte, a kortársak közül többek között Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor tudósítottak a „zseniális őrült” ügyéről, aki a börtönben aztán ír, fest, rajzol - egyes kései vélemények szerint a biatorbágyi robbantás az első magyar performance lenne... Bozsik mesterien bánüt az elbizonytalanítás eszközeivel. A regény feleleveníti, de titokban hagyja a titokzatos Leó szerepét, aki állítólag a merényletet sugaü- ta Matuskának. Felveti, hogy többen készítették elő az akciót, de nem foglal nyfltan állást ebben a kérdésben sem. Megnevezi Habli Júliát, a „némiképp terhelt” prostituáltat, aki elmondása szerint Matuskával és két, németül beszélő férfivel töltötte a merénylet éjszakáját egy csőszkunyhóban, de ennek részletei is rejtélyben maradnak. Utal arra a véleményre, amely szerint Gömbös Gyula áll az „attentát” hátterében, de nem teszi le a voksát ebben a kérdésben sem. Legalább üyen izgalmas kérdés Matuska későbbi sorsa is: a vád fegyházból több évi raboskodás után a szovjet megszáüás idején szabadul, s egyes források szerint azonnal szülőfalujába, a ma Szerbiában található Csanta- vérre igyekezett, ahol egyes vélemények szerint szovjet katonák, más források szerint jugoszláv partizánok ölték meg, de holttestét sosem találták meg - vannak olyan szemtanúk, akik Kínában látták... Bozsik ebben az esetben is több szálon futtatja az eseményeket, nem nyüvámt véleményt, dokumentumokat és áldokumentumokat (?) sorakoztat fel, amelyekből folyton emberi érdeklődésünk és tudásunk esendősége derül ki: azt tartjuk ténynek, amit ténynek hiszünk. Űletve: minden tény emberi beszámolókon és szemtanúkon, azaz emberi közvetítőn keresztül jelenik meg, vagyis már eleve egy érdekek szövevényébe burkolózó nézőpont felől olvasható. Az attentátor jó érzékkel sorakoztatja fel dokumentumait. A párhuzamos szerkesztésű regényben eseményleírások, Matuska Szüveszter bizarr álomleírásai, egyes szám második személyben leírt különös önéletrajza, jegyzőkönyvek anyagai, ta- núvaüomások sorakoznak egymás meüett. Egy idő után kissé bemerevedik ez a szerkezet, statikussá válik, a végtelenségig folytatható lenne a benne foglalt anyag. Ez az iránytalanság nem bír el hosszabb epikus anyagot, Bozsik erre kb. százötven oldal után rá is jön, s a Függelékkel gyorsan le is zárja a témát. A regény különös, visszafojtott, a két vüágháború közötti „terhelt” nyelvhasználat elemeiből építkező nyelve azonban kárpótol a cselekményesség, a kaland hiányáért. Értékelés:
