Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)

2006-10-24 / 245. szám, kedd

10 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 24. www.ujszo.com RÖVIDEN Liszt Ferenc, a modern európai Pozsony. Zuzana Vitálová muzikológus, zeneterapeuta tart elő­adást Liszt Ferenc halálának 120. évfordulója alkalmából ma 17 órától a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének székházában. Közreműködik Holies László, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Egyetem Doktoriskolájának hallgatója. Az előadást holnap Nagyszombatban, holnapután pedig' Galántán hallhatja ugyancsak 17 órától a közönség, (ú) Francia díj a Fehér tenyérnek Hajdú Szabolcs rendező a hét végén Franciaországban átvette a Cinnesonne filmfesztivál fődíját. Filmje a Fehér tenyér már eddig is számos külföldi díjat nyert, és ezt az alkotást jelölte Magyarország a külföldi filmeknek járó Oscar-díjra is. A filmet meghívták egy New York-i és egy Los Angeles-i filmfesztiválra, az Afi Festre. Egy magyar tornászról szól az életrajzi film. A főhőst a rendező öccse, Hajdú Zol­tán alakítja, aki maga is tomászedző, és a kanadai olimpiai bajnok, Kyle Shewfelt is fontos szerepet kapott a filmben, (index) Nagy József: Hálóvető (Képarchívum) Nagy József kiállítása a pozsonyi Brámer-kúriában Vizualizált fogalmak TALLÓSl BÉLA Előbb Komáromban, a Limes Ga­lériában rendezték meg a nyolc­vanéves Nagy József jubileumi kiál­lítását, jelenleg pedig egy összeállí­tással a pozsonyi Szlovákiai Ma­gyar Kultúra Múzeuma tiszteleg a grafikusművész előtt kerek szüle­tésnapja alkalmából. Ezúttal nem retrospektív kiállítást láthatnak az érdeklődők, ám a tárlat Nagy Jó­zsef munkásságát tematikailag és formai változásaiban is jól illuszt­rálja. A kiállított anyagba bekerül­tek egyebek között jól ismert dara­bok a realista képteremtésből szü­letett gobelinek közül (Hálóvető, Szarvas és sas), az irodalmi inspirá­ció alapján készült művekből (Elő­képek Vörösmarty költeményei­hez), s ugyancsak megtalálhatók a népi, mitológiai ihletésű és az „égi” ihletésű, szakrális képek is. Ez utóbbiak közül egy nagyon érdekes összeállítást is bemutat a Szlováki­ai Magyar Kultúra Múzeumában megtekinthető kiállítás: a tizenkét képes Öröm útja sorozathoz ké­szült vázlatokat, amelyeken az al­kotás stációit, a vizuális gondolko­dás, bölcselkedés és teremtés folya­matának lenyomatait is megfigyel­hetjük. A realista képi megszólalás mellett természetesen e tárlat is prezentálja Nagy József dinamikus vonalakkal és színekkel gondolko- dó-teremtő absztrakt képi világát. Fogalmi vizuális bölcselkedés ez: fogalmakat, tehát elvont dolgokat, amelyeknek nincsen anyagi való­juk - mint barátság, közeledés, óvás, félelem, menedék, béketűrés, ellentétek vagy akár forgás, örvény, erő, növekedés - igyekszik olyan domináns absztrakt eszközökkel megjeleníteni, hogy azok ne csu­pán érzeteket keltsenek, hanem „beszédesen” mondanivalót is kö­zöljenek a látogatóval. Nagy József számára - akár rea­lista, figurális képeket alkot, akár absztrakt munkák születnek a mű­termében - fontos a közlésfunkció, a mondanivaló érthető kifejezése: nemes üzeneteket megfogalmazó képeivel ugyanis tudást szeretne átadni. Mivel azzal a hittel alkot, hogy a képzőművészet, a vásznon megteremtett látvány emberre-be- fogadóra átsugárzó erőt képes hor­dozni. Ebből a hitből született meg műtermében a Gyógyító képek so­rozat, amelynek egyes „gyógyító hatású” darabjai ugyancsak látha­tók a kiállításon. Bölcs művészet Nagy Józsefé, amelyért érdemes elmenni a Szlovákiai Magyar Kultúra Múze­umába. A modern szlovák festészet megteremtőjének műveiből válogató kiállítás a pozsonyi Mirbach-palotában < Martin Benka, a mítoszfestő „Ami előtte volt, az ünnep­lőruhás parasztok idealizált vidéke, erőltetett beállítás­sal, csak a különlegességet, az unikumot hangsúlyozta. Benka piktúrája egyszerre véget vetett ennek. [...] Ahogyan ő a Kriváň alatti nyarat, vagy az Árva vagy Jolsva vidékét festi, az a szlovák piktúra mai állás­pontjáról egyedül lehetsé­ges százszázalékos pikturális reveláció minden literális vagy etnográfiai tartalom nélkül.” NÉMETH ÁDÄM 1931-ben ezekkel a szavakkal méltatta Martin Benka festészetét Brogyányi Kálmán, a két vüághá- ború közti szlovákiai képzőművé­szet egyik legjobb szemű kritikusa. Az idézett állítást, és azt, hogy Bro- gyányihoz hasonlóan a szakma máig őt tartja a modem szlovák festészet megteremtőjének, igazol­ni látszik a pozsonyi Mirbach-palo­tában november 12-ig megtekint­hető, Benka legjelentősebb művei­ből válogatott kiállítás. A Pozsonyi Városi Galéria és a turócszentmár- toni Szlovák Nemzeti Múzeum ál­tal közösen összeállított anyag át­fogó keresztmetszetet nyújt arról a küzdelmesen felépített, hatalmas életműről, amelyet a legendásan szorgalmas és szerény festő har­mincöt éve hátrahagyott. Első látásra úgy tűnhet, hogy egy több mint fél évszázada kötelező nemzeti tananyagnak számító, notorikusan ismert művész olykor sablonosnak ható képei nem sok újat mondhatnak a 21. század kö­zönségének, és, ha csak nem aka­runk a nosztalgikus mítoszkeresés csapdájába esni, körülményes len­Martin Benka: Szénagyűjtők ne aktualitásukat feszegetni. Az ilyen alkalmak azonban mindig új lehetőséget kínálnak az alapító­atyák üzenetének felülvizsgála­tára, újraértelmezésére, esetleg megkérdőjelezésére. Benkánál a kritikai megközelítés annál is he­lyénvalóbb, mert munkássága évti­zedekig megkérdőjelezhetetlen- nek, életműve nemzeti ereklyének, élete és magatartása az igyekvő, dolgozó ember példamutatásának számított. Művei mindegyik rend­szernek megfeleltek, különböző ideológiai köntösökbe öltöztetve hivatalosan propagálva voltak, an­nak ellenére, hogy a festő a húszas évek elejétől haláláig nagyjából ugyanúgy variálta egyeden témá­ját. Az utókor számára talán a leg­nagyobb kihívás: lefejtem Benka életművéről, programjáról a politi­kai-ideológiai köntöst, demiszti- fikálni a képzőművészetben legin­kább az ő nevével fémjelzett „szlo­vák mítoszt”. Ez annál nehezebb, mert - az egymást váltó politikai kurzusoktól függetlenül - maga a festő deklaráltan eszmei tartalmat hordozó műveket alkotott, egy át­gondolt koncepciót próbált a köz­tudatban meghonosítani, tehát bi­zonyos értelemben tudatos mítosz­faragó, azaz mítoszfestő volt. Mert tény, hogy a Benka által is képviselt népiesség ma kissé pateti­kusan, anakronisztikusán hat, és esefieg félrevezető értelmezésekre késztethet. Hogy megértsük művei­nek valódi értékeit, tudatosítanunk kell a roppantul bonyolult történel­mi-társadalmi kontextust, amely­ben létrejöttek, és azt a hézagpódó funkciót, amelyet be kellett tölteni­ük egy szuverenitásában sokáig korlátozott, kollektív történelmi tu­dattal nem rendelkező nemzet ki­bontakozó művészetében. Ezek a tulajdonképpen máig feloldadan ellentmondások és a történelmi pü- lanat szülte kihívás keltette életre azt az esztétikai-eszmei konstrukci­ót, amelyet Martin Benka életműve többé-kevésbé következetesen kép­viselt, és amelyben alapító szerepe volt. Benkának valami újat kellett teremtenie, és legnagyobb érdeme éppen abban rejlik, hogy ezt az újí­tást tartalmilag és formailag egy­aránt fogta fel, amivel egy, jóllehet helyhez kötött, de ezáltal specifi­kus, tehát rendhagyó iránymutatás­sal gazdagította az egyetemes mű- ( vészetet. Műveiből így kimaradt a társadalomkritika, a szociális refle­xió, hiszen ha valaki eszményképet ' alkot, nem festheti meg, ahogy a fa­vágók keserves munkájuk közben káromkodnak, utána berúgnak, és elverik a feleségüket. Benka képei nem nélkülözik az idealizáltságot, a monumentalitást, az „erőltetett be­állításokat”, gyakran teátrális, oly­kor erősen statikus kompozíciói rendszerint bukolikus idillt vagy szenvedélyes pózokat ábrázolnak. Az ember és a természet, az erkölcs, az erény és szépség lírai harmóniá­ját hirdetik, ami által művészete klasszikus dimenziókat ölt. És < mindez a varázslatos szlovák tájba ( helyezve, ahol a festő életének kü­lönböző szakaszaiban változó lép­tékben megjelenő alakjait „a plebe- ( jus nemzed’ elemekkel küzdő héro­szaivá stilizálja. Benka a zsánersze- rű irodalmisággal, a folklórt csupán egzotikus vonásaiért dokumentáló kispolgári piktűrával szakítva a népművészetre mint autonóm ér­tékre támaszkodott, és ebből kifo­lyólag is nyilvánvaló műveinek di­daktikus, népnevelő célzata. Talán kései, de semmiképpen sem kort té­vesztett romantikusként is tekint­hetünk rá, aki Cikker, Plicka és Jur- kovič mellett a szlovák nemzeti tu­datosodás művészetének szellemi | panteonjában máig az egyik leghi­telesebb egyéniség. Berkeley zenéje nagy erővel tudja érzékeltetni a misztikus harmóniát Ruth esélyei az operaszínpadon CSEHY ZOLTÁN Úgy tűnik, ha egy modem vagy kortárs brit komponistát dicsérni akarnak, vagy legalábbis szeretnék rá felhívni a nagyérdemű figyel­mét, máris ő lesz Benjamin Britten után a másik legnagyobb. Kiérde­melte már ezt (többek közt) Wil­liam Walton, Vaughan Williams vagy épp Michael Tippett, de az 1989-ben elhunyt Sir Lennox Ber­keley is. Valóban Britten volt az, aki Purcell után nemzetközi rangra emelte az angol operairodalmat, s bebizonyította, hogy a közvéleke­déssel ellentétben nem a nyelv al­kalmatlanságában keresendő e műfaj angolszász kudarca. Berkeley különleges helyet tölt be a „másodikok” sorában: aligha­nem a legklasszicizálóbb vala­mennyi közt, már-már kifejezetten tradicionalista. Operáinak sorában találunk szellemes vígoperát (Va­csorameghívás, 1953), történeti tárgyú munkát (Nelson, 1954), de bibliai fogantatású remekművet is. Ruth című, tavaly első ízben hang­hordozókra is rögzített, amúgy már 1957-ben bemutatott operája erre kiváló példa. A közismert ószövet­ségi téma, a moabita Ruth és a bet­lehemi Boáz története, mely Dávid (s így Jézus) házának megalapozá­sa miatt is nevezetes, Eric Crozier keze nyomán dramatizálódik libret­tóvá, méghozzá (a kortárs zene­szerzői gyakorlatban ritka) míves, csengő-bongó rímelésű, ugyanak­kor archaizáló-biblikus verssorok­ban, a leginkább Victor Hugo híres EESSB u!t an on m in rmut scenes 1«*,«*. K««*. t» ICijU» • Wiit Tiviíf • Yw«k Kíoi.-v • Om< fcjrtTf • (M crO. W B«* RICHARD MK.KOX remekét, Az alvó Boázt idézve. Ber­keley mindössze három jelenetbe sűríti Ruth-könyvének főbb történé­seit: az első elmondja, miként ke­rült Ruth anyósát, Naomit követve Betlehembe („ahova te mégy, oda megyek én is”), a másik jelenet Ruth és Boáz találkozására fóku­szál, a harmadik pedig a gyümöl­csöző frigy megkötéséről szól. Berkeley az első jelenet vezérszóla­mait ragyogóan osztja el a mezzo­szoprán Ruth (Jean Rigby) és a két szoprán, Naomi (Yvonne Kenny), valamint Orpah (Claire Rutter) kö­zött. Ruth feltétlen ragaszkodása különös tiszteletteljességgel tölti be a kezdetben áradó, már-már har­sány zenei rácsodálkozást Betle­hem látványára. Az első jelenetet tartom a legsikerültebbnek. A ké­sőbbiekben Berkeley már csak erős katolicizmusa folytán is (1929-ben tért át) kérlelhetetlenül ragaszko­dik az egyértelműsítő szakralitás beáramoltatásához, képtelen a bib­liai történést önnön belső világának megfelelő zenei nyelvű történés­ként látni, ahogy például Richard Strauss tette zseniális Saloméjában vagy például Ildebrando Pizzetti (sajnos, kevésbé becsült) Debora és Jaele című operájában. Természe­tesen mindez nem feltétlenül zava­ró, legfeljebb kissé archaizáló vo­nás. A bukolikus alapkarakterű ara­tás zenei megjelenítése látványosan érzékletes, s e ponton valóban ott van Britten (és Tippett) hatása a komponálás mikéntjeit, illetve a szépséges kórusjelenetek (a Joyful Company of Singers énekel) zenei világának megteremtődését illető­en. Boaz szerepét tenor énekli (a ki­tűnő Mark Tucker), s Berkeley zene­szerzői éberségét jól mutatja, hogy a szerelmesek szokásos szoprán­tenor kontrasztja helyett a szenve­délyt határozottabban uralni tudó mezzoszoprán-tenor megoldást vá­lasztotta. Ahogy Britten művészeté­ben is, nála is jelen van az angol nyelv, a kimondott szó hangzásvilá­gának zenei kiemelése és láttatása, s a túlzó módon barokkos librettó sem akadályozza őt ebben. A bibliai eseménysorozat lerövi­dül, a hangsúly Ruth alakjára toló­dik át, kivált Ruth belső életére, il­letve a közösség és egyén egzisz­tenciális félelmeinek megjeleníté­sére. Berkeley zenéje különösen nagy erővel tudja érzékeltetni a két világ összeütközését, illetőleg azt a misztikus harmóniát, melyben az ellentétek feloldódhatnak. Ebben picit talán Poulenc, de még inkább Britten méltó párja. (Lennox Berkeley: Ruth, Chan- dos Records Ltd., 1 CD, 2005). Pozsonyi Dzsessznapok • Állótaps Anna Mariának Pozsony. A Pozsonyi Dzsesszna­pok vasárnapi programjának „csúcskoncertje” lett Anna Maria Jopek fellépése. A lengyel énekes­nőnek a világhírnevet a Pat Methenyvel való együttműködés hozta meg. Az óriási hangú Anna Mariára, aki kiváló zenekarral érke­zett Pozsonyba, már régen fenték a 1 fogukat a dzsessznapok szervezői. ( Érzelmekkel és dinamikus fordula­tokkal teli zenei koktéljukból a kö­zép-európai népzenei dallamok I sem hiányoztak. Anna Maria Jopek állótapssal jutalmazott koncertje után Matt Marchak amerikai gitá­ros és együttese lépett közönség elé. A nagyszínpad programját a popjazzt játszó brit formáció, a Matt Bianco zárta. A tíztagú csapat hibátlanul tálalta a nyolcvanas évekből ismert slágereit. (TASR) Anna Maria Jopek (ČTK-felvétel)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents