Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-23 / 244. szám, hétfő
16 Ötvenhat ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 23. www.ujszo.com Magyarország nemzetközi megítélésének nem igazán tesz jót, hogy a nemzet még történelmét illetően sem egységes, a jövőjéről már nem is beszélve Több igazság közül az üldözött igazság az igazabb A magyar országgyűlés - tekintettel a kereken fél évszázaddal ezelőtt lejátszódott történésekre - emlékévvé nyilvánította az ideit. Ám, az ötvenhatos forradalom - vagy ha úgy tetszik, szabadságharc - megítélése, öröksége dolgában ma sincs egyetértés. Az igazsághoz talán Göncz Árpád jár legközelebb, aki Sarusok című írásában megfogalmazta: több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb... LŐR1NCZ ADRIÁN „Azt fájlalom a legjobban - mondja Dr. Horváth Miklós hadtörténész, egyetemi tanár, a Terror Háza Múzeum munkatársa -, hogy az ötvenedik évfordulót nem egységesen, hanem feszült légkörben fogjuk ünnepelni.” Szó mi szó, Magyarország nemzetközi megítélésnek - vagy ha úgy tetszik: az országimázsnak - nem igazán tesz jót, hogy a nemzet még történelmét illetően sem egységes, a jövőjéről már nem is beszélve. De nem volt ez másképp ’56-ban sem, hiszen a végső cél akkor sem a rendszer megdöntése, hanem a megszállók „kitoloncolása” volt. Reménytelen volt ez a küzdelem? „Nem volt reménytelen a magyar nép harca, hiszen a szovjet vezetés 1956. október 29-30-án komolyan fontolgatta, lemond Magyarországról. Ennek egyik oka a Szuezi-válság volt - a Szovjetunió ugyanis szerette volna elkerülni, hogy Izraelhez, Francia- országhoz vagy Angliához hasonlóan, az agresszor szerepében tűnjön fel. Egy nappal később, október 31-én viszont a Szuezi-válság úgy jelenik meg a szovjet érvrendszerben, hogy Egyiptom után nem adhatják oda Magyarországot is. Ekkor már Kína, később pedig Tito is sürgette a forradalom vérbefojtását, Románia pedig katonai segítséget ajánlott fel a Szovjetuniónak. A Nyugatnak semmilyen lehetősége nem volt arra, hogy beavatkozzon; egyetlen módon tehette volna: ha atomcsapást mér a Szovjetunió egyes részeire, vagy Magyarországra. Az pedig nem lett volna túl nagy segítség... A Nyugat tudta, hogy katonaüag nem avatkozhat be, ám a Szabad Európa Rádión keresztül sokáig hitegette az ország népét, míg ki nem derült: Anglia és Franciaország jelezte Moszkva felé, nem óhajtanak közbeavatkozni, Washington pedig leszögezte, sem Magyarországot, sem Lengyelországot nem tekinti katonai partnerének. Magyarán: a szovjet vezetés kezdhet velünk, amit akar...!” A forradalom leverését követően a megtorlást a KGB magyarországi „leányvállalatai” vállalták fel; 1961-ig több mint húszezer embert ítéltek börtönbüntetésre, közülük 229-et kivégeztek. Az 1989-es rendszerváltást követően természetesen sor került a volt ÁVH-sok, a fegyvertelen nép közé lövető parancsnokok, illetve az erőszakszervezetekkel együttműködő személyek elleni eljárások lefolytatására. Horváth doktor kirendelt igazságügyi szakértőként vett részt az úgynevezett sortűz- perekben, melyek során 35-40 esetet vizsgáltak ki. „Körülbelül hét ügy jutott bírósági szakaszba - emlékszik vissza a hadtörténész -, és elmarasztaló ítéletek is születtek. A Nyugatipályaudvarnál 1956. december 6án leadott sortűz kivizsgálása során például Biszku Béla, az akkori belügyminiszter bevallotta, ő adott parancsot a sortűzre, majd kisétált a tárgyalóteremből. Azt a karhatalmistát marasztalta el a bíróság, aki a parancsot teljesítette. A politikai vezetést, mely bizonyíthatóan felelős volt az emberek haláláért, senki nem vonta felelősségre; egyszerűen nem is volt ilyen szándék a demokratikus vezetés részéről.” Még egy gondolat az ötvenhatos szabadságharc fél évszázaddal későbbi megítélésről: „Minden jelenlegi politikai erő a gyökereit keresi 1956-ban, örököseinek tarják magukat. A jobboldali erők éppúgy, mint a szocialisták, akik a reformkommunista hagyományokra hivatkoznak. Meg kell jegyeznem: az érvek nagy része köszönőviszonyban sincs a valósággal...” Fekete autó-komplexus Germuska Pál történész, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány titkára a forradalom megítélése kapcsán fekete autókról, történelmi kontextusról beszél. „Nem tesz jót ’56 társadalmi megítélésének, hogy a mai tizen- és huszonéveseknél az akkor lejátszódott események óriási káoszként jelennek meg - mondja tapasztalataira támaszkodva. - Az általános iskolai oktatásból történelmünknek ez a része szinte teljesen kimarad, ugyanis általában úgy alakul, hogy az 1945 utáni rész a tankönyvek végére kerül, s ezt vagy átveszik, vagy sem. Ehhez járul a történelemtanárok bizonytalansága és félsze, mely a szocializmus évtizedeiben beléjük sulykolt propaganda maradványa. Mert mi van akkor, ha mégsem úgy történt, ahogy azt az új tankönyvekben leírják? És mi van a több száz meglincselt ávóssal, akik azért csak emberek, mégpedig magyarok voltak? Sajnos nem veszik a fáradságot, hogy a frissen kiadott irodalomban utána olvassanak a legújabb kutatási eredményeknek. A tájékozatlanság másik ösz- szetevője, hogy ma már olyan generációk tanulnak ’56-ról, akiknek semmilyen gyakorlati tapasztalatuk nincs a kommunizmussal, az önkényuralmi rendszerrel. Hallanak ugyan ’56-ról, de el sem tudják képzelni, ki vagy mi ellen lázadt fel Magyarország népe. S itt jön a képbe a fekete autó, mely bizonyos korosztályoknak a megfélemlítés, a terror szimbóluma, hiszen ilyen gépkocsikkal jelentek meg éjszakánként az ávósok, s gyűjtötték be a közellenséget, míg a mai fiatalok szemében ez a jólét jelképe, státusszimbólum.” Az ötvenhatos veteránok közötti nézeteltérések kapcsán (egyesek ugyanis hajlandók egy tálból cse- resznyézni az ünnepségek során a jelenlegi hatalommal, míg mások határozottan nem) jegyzi meg Germuska úr, hogy e „klikkezés” nem tesz jót a forradalom megítélésének. Bár ők már az utcai harcok idején sem voltak egységesek, hiszen a reformszocialisták és a radikálisok nézetei között szakadéknyi a különbség. További megosztó szempont, hogy 1957 és 1990 között ki, milyen mértékben volt hajlandó együttműködni a hatalommal, végezetül pedig, hogy a rendszerváltást követően mely politikai párthoz, mozgalomhoz csapódtak. Ez utóbbi olykor érdekes kombinációkat szül - például a halálra ítélt, siralomházat megjárt veterán most egy frakcióban ül a volt kar- hatalmistával. A mai Magyarországon végül is minden megtörténhet, s mindennek az ellentétje is. Ettől izgalmas az egész. Gulyás Lajost hiába kérlelték, nem menekült el, mivel biztos volt abban, hogy nem követett el olyan cselekményt, amely a Rákosi-korszak törvényeibe ütközött volna Egy református lelkész megmentett egy ávóst, majd a bitófán végezte dr. MART1NKÓ KÁROLY Miként azt a Magyar Távirati Iroda 1957. december 30-án hírül adta, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kitüntetésben részesített huszonhárom egyházi személyiséget: „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásukért, és az elmúlt egy év alatt szocializmust építő hazánk és népünk érdekében a békemozgalomban, valamint az állam és az egyház jó viszonyában kifejtett áldozatos munkásságukért”. Amíg ők ettek, ittak s trécseltek, a győri börtönben már többen készültek a december 31-éré forduló hajnalon megteendő végső útjukra. Köztük volt a 39 éves Gulyás Lajos, Levél község református lelkésze is, akit tanítónő feleségétől és három kisleányától ragadtak el 1957. február 5-én este a pufajká- sok. Nem hiszem, hogy az ünnepeltek, de kiváltképpen a református egyházfiak nem tudták volna, milyen sors vár december 31-én a lelkésztársukra. Mégsem tartották kötelességüknek, hogy Dobi István, az Elnöki Tanács Elnöke elé állva felajánlják kitüntetésüket lelkésztársuk, Gulyás Lajos életéért. Ki is volt ő? 1918. február 4-én született a nem sokkal később Szlovákiához csatolt Kisújfaluban. Az Érsekújvári Reál Gimnáziumban érettségizett 1937. június 27-én, s ezt követően csakhamar a Pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója lett. 1942. május 18-án vette feleségül Puskás Gabriella tanítónőt, aki három lányt szült neki. Gyermekeik születésekor már Balatonszepezden éltek, ahol Gulyás Lajos segédlelkészként, a lelkészi oklevél megszerezése után pedig lelkészként szolgált. Innen került 1948. május 18-án - az áttelepítések során számos felvidéki és erdélyi református családdal gazdagodott - Levél községbe. Boldogan éltek ott annak ellenére is, hogy Gulyás Lajost „fekete báránykénť’ tartotta számon egyházának a kommunista hatalomnak behódolt felsőbbsége. Ez késztette Gulyás Lajost 1956-ban arra a lépésre, hogy miután szülőföldjének egyik egyházközségében megüresedett a lelkészi állás, s az ott élő gyülekezet őt akarta megválasztani lelki- pásztorának, családjával áttelepüljön oda. 1956. október 23-án a szlovákiai rokonságánál tett látogatása során értesült arról, hogy Budapesten kitört a forradalom. 25-én este érkezett vissza Levélre, s amikor másnap is hírét vette a mosonmagyaróvári tömegmészárlásnak, oda sietett. Ezen a napon csendes tüntetésre vonult ott a nép a tanácsház előtti térre. Miután valaki elszavalta a Nemzeti dalt, és elénekelték a Himnuszt, a békés szándékú felvonulók közül több százan a határőr- laktanya felé vették útjukat, hogy a „zöld ávósoknak” nevezett határőrökkel is tudassák, ők is egy jobb világ elé néznek. Odaérve azonban szűnni nem akaró sortűz fogadta őket, amelynek következtében száznál is többen vesztették életüket, s ennél is jóval többen szenvedtek életveszélyes és súlyos sérüléseket. E borzalmas mészárlás után a lőparancsot kiadó parancsnok és katonái - négy tiszt kivételével, akik a laktanyában maradtak - elmenekültek. Gulyás Lajos akkor érkezett a laktanya elé, amikor a felháborodott tömeg által elfogott négy tiszt közül két sebesültet beszállítottak a kórházba. A harmadikat feltették egy teherautóra, hogy kihallgatásra bevigyék a mosonmagyaróvári Tanácsházára. A negyedik, a nép által körbefogott Máté Lajos főhadnagy akkor már tudhatta, hogy élete veszélyben van. S hogy mégis életben maradt, azt Gulyás Lajosnak köszönhette, aki a saját testi épségét is kockára téve - senki sem ismerte fel benne a levéli református lelkészt, inkább őt is „zöldávósnak” vagy cinkosuknak nézték - mentette ki a lincshangulatban lévő tömegből, felsegítette a teherautóra, amelynek a sárhányójára állva vigyázott arra, hogy ez a tiszt is ép bőrrel érjen kihallgatásának színhelyére. Másnap került volna sor az ő kihallgatására is, de a reggeli zűrzavarban Máté Lajosnak sikerült megszöknie. Becsületére legyen mondva, nem maradt hálátlan élete megmentőjéhez. 1957. januárjában titokban meglátogatta, köszönetét fejezte ki, és figyelmeztette: tudomása van arról, hogy hamarosanjönnek érte is a pufajkások. Azt tanácsolta neki, még aznap vegye útját családjával együtt a Levéltől alig néhány kilométerre húzódó, a falubeliek által igen jól ismert nyugati határszakasz felé. Máté Lajos azt sem titkolta előtte, ha elfogják, hosszú börtönévek, vagy talán a legroszszabb, a halál vár rá. Gulyás Lajost azonban hiába kérlelte, mivel ő annak biztos tudatában volt, hogy nem követett el olyan cselekményt a forradalom napjaiban, amely a Rákosi- korszak törvényeibe ütközött volna. Ezért nem állt szándékában elhagyni egyházi szolgálatának helyét, szeretett gyülekezetét. Pedig ekkor már éreznie kellett, hogy élete veszélyben forog, hiszen a pufajkások 1956. december 19-én házkutatást tartottak a lakásán, ahol azonban semmiféle bizonyítékot nem találtak, amely ellene szólt volna. 1957. február 5-én, a késő esti órákban azonban számára is kezdetét vette.a ke- resztút, amikor elhurcolták az otthonából. Gulyásné a barátjukat, dr. Richter László ügyvédet kérte fel a letartóztatásba helyezett férjének védelmére. Az ügyvéd azzal nyugtatta az asszonyt, hogy mivel a férjével szembeni vádak nevetségesek, a mostani vészbíráskodás idején sem találhatja bűnösnek a bíróság. Dr. Grátz Endre, a Győrben lefolytatott hírhedett mosonmagyaróvári terrorper ügyésze azonban ezt másként látta. Amikor a győri városi tanácsház nagytermében tartott vádbeszédében a III. rendű Gulyás Lajoshoz ért, vádbeszédében ezt mondta róla: „Amikor Gulyás Lajos felett ítélkeznek, akkor a szétvert végrehajtó bizottságokra emlékeznek, a megnyitott határra, a határőrtisztek összefogóira, azokra, akik megtagadták a határőrtisztek megmentését, de gondoljanak a Hegyeshalomban kért segítségre, és arra, hogy ez az ember gyűlöli a népet, gyűlöli a szocializmust, és a rohadt régi világot akarta visszaállítani. Népünk sújtson le az árulóra, és halállal büntesse meg gaztetteiért!”. A Győri Megyei Bíróság dr. Gyenes István tanácsa 1957. június 4-én öt társával egyetemben halálra ítélte Gulyás Lajost is. A perbe fogott 12 vádlott sorsa most már attól függött, hogy a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága kebelén belül működő Katonai Kollégium Különtanácsa miként dönt 1957. december 21-én - Sztálin születésnapján - tartott zárt fellebbezési tárgyalásán. Dr. Ledényi Ferenc hadbíró ezredes tanácsa eggyel megtoldotta a halálra ítéltek számát, melyet követően december 31-én hajnalban Gulyás Lajossal együtt Tihanyi Árpád győri tanár, Zsigmond Imre földműves és Kiss Antal fűtő élete is véget ért a Győri Megyei Bíróság udvarán. A bíróság előtt megjelent Máté Lajos hiába hangoztatta, hogy kizárólag Gulyás Lajosnak köszönheti az életét. A bírákat ez az enyhítő körülmény éppúgy nem érdekelte, miként az sem, hogy egy ártatlan embert küldenek bitóra. Özvegye és lányai is osztották a kivégzett vagy börtönbüntetéssel sújtott forradalmárok sorsát. A hatalom mindig és mindenütt utánuk nyújtotta csápjait. Gulyásné arra a sokszor és sokhelyütt feltett kérdésére: „Hová temették el az uramat?”, soha nem kapott választ. Lányai is csak 1989-ben tudták meg, hogy a sopronkőhidai börtön közelében földelték el egy tömegsírba. 1990. április 17-én vehette csak kezdetét a sopronkőhidai 301-es parcellának elnevezett helyen az exhumálás. Gulyás Lajos földi maradványainak újratemetésére 1991. május 11-én került sor Levél községben, ahonnan 1957. február 5-én, egy nappal a 39. születésnapja után elhurcolták. Gulyás Lajos Győrött élő két lánya az államtól egy forintot sem kapott. Újratemetésére 1991. május 11- én került sor. (A szerző felvétele A Terror Háza Múzeum
