Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-21 / 243. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 21. Családikor 13 HÉTVÉGI OLVASMÁNY NEM CSAK HORGÁSZOKNAK Hattyúdal a holtágnál Gyönyörű az idei ősz. Csak azt sajnálom, hogy nincs több időm a pecára, mert ilyen sokáig tartó ragyogó napsütést, a nyártól elbúcsúzni nem tudó meleget ritkán tapasztalni. Megyünk a holtágra csukázni. KÖVESDl KÁROLY Péntek van, elvileg nem kellene tömegnyomornak lennie a jó helyeken. Ám ahogy a hídról lekanyarodva balra fordulunk, látjuk ám, hogy több autó is parkol a fák közt. Az első és a második beálló is foglalt, pedig a torkolathoz közeli helyek a legjobbak, innen följebb - különösen így ősszel, amikor csökken a vízszint - egyre több az iszap. Népes társaságok dőzsölnek a parton, és úgy tűnik, teljes sikerrel riogatják a halat. Kézigránátként zúgnak és csapódnak a hatalmas etetőgombócok a vízbe, a nagy, dióverő botokról negyvenes kanócok rugóznak az öklömnyi stuplik felé. A nyugágyak közt szertedobált sörösüvegek. S természetesen a jól ismert panasz: hal egy szál se, teljesen döglött a víz. Se ponty, se csuka, még egy kárász se szánta meg őket. Dévérekről nem is beszélve. A csukák nem rabolnak. Süketség mindenütt, pedig tegnap reggeltől itt vannak. Pakol is az egyik társaság, mondják, nyomuljunk a helyükre, ha mindenáron itt akarjuk agyonütni az időt. Végre elvonul a vert sereg, mi pedig lecuccolunk. Sikertelen ejtegetés Mondom a havernak, itt lennie kell pontynak, a víz meleg, még nem vonultak le a folyóba. A csuka nehéz dió, de akadhat, bár borult időre semmi remény, felhőfoszlányt sem látni, s a nap úgy ragyog, mintha nyári mulasztását akarná pótolni. Beélesítjük a botokat, esőgilisztával csalizom az égyiket, a másikra kishal kerül, feltéve, ha fogok. Leügetek a hídhoz fürge bo- dorkákat szedegetni. A Sodor- káknak nem tetszik a dolog, bujkálnak. Hintek fél marék csontit a híd- lábhoz, mindjárt elősündörögnek, s fél óra múlva teli csalihalas vödröt lóbálva térek vissza a haverhoz. Most már a csukázó szerelékek is ott kelletik magukat, ahol kell: közel a parthoz, a víz fölé nyúló lombok alatt, közel az akadóhoz. A gi- lisztás úszó bóbitája is varázslatosan kukucskál a víz fölött, csak épp mozduladanul. Úgy is marad, egész nap. Ahogy múlnak az órák, s cserélgetjük a csalit műiden elképzelhető módon, rá kell jönnünk, hogy „zajosék” nem füllentettek, itt valóban nincs halmozgás. Megdühödök, kapom a vékony, háromméteres pergetőbotot, lecsupaszítom, s a húszas zsinórra csak egy kis kampót kötök, rá egy nagy gilisztát, s indulok cserkészni. Egy óra múlva, miután bejártam szinte az egész holtágat, egy árva kárásszal térek vissza. A havernak annyi sem. Egy óra múlva alkonyodik. Ekkora betűre nem is emlékszem. Lerogyok a székre, eszem, iszom, sóhajtások mellett rágyújtunk. Az egyetlenjó a mai napban, hogy nem kell halat pucolnunk. Na, mondom a barátomnak, még egy utolsó próba. Lemegyek ide a torkolat fölé, az első helyre, s fél óra múlva pakolhatunk. A10-40 grammos pergetőbot vékony zsi- nóijára kishalas úszót rántok, akkora, mint a kisujjam begye. Azt is csak azért, hogy ne kelljen a zsinórt bámulni. A horogra hatalmas esőgiliszta kerül, majd' bebuktatja a mákszemnyi úszót, azt bepöccintem a tökleveles mellé. Aztán fogok három szál harmatost, s mint a mesében, három darabra metélem őket. A kilenc gilisztadarabot oda- pöttyentem az úszó mellé. Éppen azon meditálok, hogy ezek a jó emberek miért dobáltak a túloldalra öklömnyi etetőikkel, hiszen itt volt szinte a lábuk előtt ez a titokzatos, halbújtató tökleveles, amikor megrezdül a pici úszó. Majd elindul. Lassan, sétálgatva közelít a tököshöz. Valami kárász lesz, abból se a nagyja, gondolom. Az úszó eléri a levelet, ott nekifeszül, s mert nincs tovább, kis tétovázás után elmerül. Nem nagy meggyőződéssel odadurrantok. S ekkor ér a meglepetés. Jókora rúgás érkezik odalentről, nagy burványt kavarva szülte szétrúgja valami a töklevelest, majd kiront belőle. Hej, a nemjóját, szakad ki belőlem, hal ez mégiscsak! Kiáltok a havernak, hozza gyorsan a mentőt. Müe odaüget, már összeismerkedtünk a hallal, amely a nevét nem mondta, de első látásra háromkilós ponty lehet. Nagy köröket ír le, be-befút a tökösbe, ahonnan zölddel megpakolva bújik ki, majd lefelé veszi az hányt, de arra nem engedem. Csúnya ágak meredez- nek arrafelé. Erőltetem a parthoz, amennyire a vékony kanóc engedi. A bot csodásán rugózik, a kis orsóról meg-megszalad a zsinór. Aztán megmerítjük. Szép, egészséges első látásra, már amennyit látni belőle - közben bealkonyult. Lefotózzuk, aztán összepakolunk, s hány haza. A haver egész úton azon meditál, honnan tudtam, hol a hal, én meg titokzatosan mosolygok. Tüd- ta a fene! De a megérzés néha eredményesebb a bizonyságnál. Szinte ugyanaz, csukában Két hét elfutott, mire újból ki tudtunk menni a holtághoz. Az ősz rendületlenül hozta a formáját, a bunkó pecások is, teli volt velük a part. Egészen felszorultunk a legképtelenebb helyre. Morogtunk is, inkább mentünk volna a közeli tóra, itt ma nem nő virág, ill. hal. Onnan hallgattuk a dőzsölő társaságot, míg csak el nem vonultak szentségelve, némileg illuminált állapotban. Az ember nem is érti, miért járnak vízhez az ilyenekk, hiszen ugyanezt a népi játékot egy focipályán is űzhetnék hasonló eredménnyel. Vagy az udvar végében. Ha volt is itt hal, kilométerekre elűzték. Egész nap a kishalas szerelékeket bűvöltük, mindhiába. A haver ugyan kirittyentett egy feles jászt kispecával, csontival, én egy hasonló kárászt harmatgilisztával, de hát nem ezért jöttünk. Peregtek a fákról a száraz levelek, enyhe szél fodrozta a vizet. Mélabús elmúlás ült az egész holtág fölött. Már a nap is lebukni készült, amikor látom ám, hogy kishalak spriccelnek az egyik bedőlt fa végében. Lehet, hogy balm hajtja őket? Nem valószínű, az hangosan rabol. Talán csuka lesz. Szó nélkül felcsatoltam egy kis zöldpettyes villantót a pergetőbotra, és átsuhintottam a túloldalra. A lelógó lombok előtt tíz centire landolt a blinker, s alig tekertem párat a hajtókarral, amikor brutális rávágást kaptam. Bevágás után reccsent a fék, de a hal szülte azonnal leakadt. Morogva szedtem le a villantóról a ráakadt falevelet, majd újra dobtam. Majd kirántotta a botot a kezemből valami. Itt a csukesz! - rikkantottam, és a víz fölött szabályos szaltót produkáló csukát igyekeztem elterelni az akadó közeléből. Kisvártatva előttünk kavarta az iszapos vizet, nagyon mérgesen, hogy ily rútul becsapták. A haver alányomta a merítőt, én meg a háló fölé terelgettem a tá- togó, méltatlankodó csukát. Ereje teljében volt, és nem adta olcsón a bőrét: kétszer kifordult a merítőbői, ráadásul a blinker horga beleakadt a hálóba. Már-már úgy látszott, egérutat nyer, amikor végre sikerült kiimádkozni a partra. „Ezt meg honnan tudtad?” - jön a havertól az ominózus kérdés. „Egész nap sehol semmi, most meg csak úgy odapöccintesz, és csukát fogsz! Elképesztő” - csóválja a fejét értetlenül. „Láttad a szétugró kishalakat?” - kérdezem válasz helyett. „Igen” - mondja. „Hát ennyi. Oda kell dobni, aztán vagy-vagy.” A csuka a parton kavar a hálóban, némi avarral ravatalozza fel magát, mielőtt fejbe kólintanám. Élve nem dughatom szatyorba, a fulladásos halál még haléknál is szörnyű lehet. Talán még van idő dobni néhányat, mielőtt teljes lenne a sötétség. Lejjebb ügetek, akasztok egy bugyiit, az előbbinek unokája lehet. Elengedem. Ennyi volt. Pakolunk, nagyokat sóhajtva emlegetjük, mennyi hal volt itt két éve. De azért nincs bennünk keserűség. Szép hallal zártuk a napot, több mint kétkilós a csuka, hossza hatvanhat centi. Igaz, láttunk itt már nyolckilósat is, de ne legyünk telhetetlenek. Nem kell temetni ezt a holtágat, ámbátor jót tenne neki, ha a rabsicokat és a hat botot használó „sporikat” kiszűrnék a halőrök. Akikkel évek óta nem találkoztam. De ez már külön téma. Mélabús elmúlás ült az egész tájon (ČTK-felvétel) A regényeket nem pótolhatja semmi más, de az élményt képes visszaadni a képregény is Kérdéses, tudunk-e egyáltalán olvasni? Fontos, hogy kialakuljon az érzelmi kötődés (Képarchívum) ÖSSZEFOGLALÓ Ha a szülő olvas és mesél a gyereknek, kialakul az érzelmi kötődése a könyvek felé, de az iskolának kell megtanítania olvasni. Az olvasás hónapjában különösen érdekes a kérdés: tudunk-e egyáltalán olvasni? Fontos a család hatása, tehát olvastak-e, meséltek-e a gyereknek? Az iskola szerepe is jelentős, hogy el tudja-e sajátíttatni, kézséggé tudja-e tenni az olvasást? Régebben már a másodikos alapiskolások könyveket vittek haza a könyvtárakból, tehát tudtak és akartak is olvasni. A regényt nem pótolhatja semmi, de az élményt vissza tudja adni a képregény is. A szöveg kevesebb, de egy kép száz szóval is felérhet, mert színvonalasabb, művészibb lehet egy jól sikerült grafika, mint egy videó. Sőt a vizuális kultúrát is fejleszti. A képregények reneszánszukat élik, de még mindig kevesen olvassák, sokan azt hiszik, hogy ezek csak gyerekeknek szóló művek adaptációi. De a fontos kérdés, hogy vajon a gyerekeket a képregények elterelik-e a betűk világától, vagy felkeltik-e az érdeklődésüket az alapregény elolvasásához. Sajnos az a tapasztalat, hogy már nem veszik elő a regényt, és később csak azt hiszik, hogy ők ismerik az alapművet, sőt el is felejtik, hogy nem is olvasták el a regényt, (r-o) Már a legkisebbek is belekóstolhatnak az idegennyelv-tanulás szépségeibe: a kétéves csöppségek szüleikkel együtt gyakorolják az angol nyelv kiejtését. A nyelviskolai projektbe öt európai ország, köztük Szlovákia is bekapcsolódott; a legsikeresebb klubok közé tartozik a rozsnyói, a kassai és az iglói. (TASR-felvétel) A társaság segítette őket egymásra találni Légből kapott szerelem AATl-HIR London. Cupidói szerepkört töltött be egy brit légitársaság: egyik járatán megtetszett egymásnak egy nő és egy férfi, aki végigbeszélgette ugyan egymással az utat, ám egyikük sem merte elkérni a másik telefonszámát - végül a társaság segítette őket egymásra találni. A kezdő lépést a férfi tette meg: elment a légitársasághoz, és könyörgött a hölgy adataiért. A társaság persze nem adhatott ki üyesmit, viszont megtette, hogy felhívta a nőt, felvázolta a helyzetet, és megkérdezte, elmenne-e találkára a férfival. Igen volt a válasz, és sikeres a randevú, majd a folytatás is, mivel a pár novemberben tartja esküvőjét. Alabástromlagzi Dijon. Meghitt körben ülte meg a közép-franciaországi Cluny városában alabástromlakodalmát a Therville házaspár: Henriette és Marius éppen 75 éve esküdött örök hűséget egymásnak. A férj 97, a feleség 95 éves. A szíjgyártó Marius hetvenéves koráig dolgozott a műhelyében. Két lányuk született - hat unokájuk és hét dédunokájuk van. Legkomolyabb megpróbáltatásuk Marius deportálása volt, 1943-ban a férfit valaki feljelentette, és a buchenwaldi náci koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan 1945-ben szabádult. (m) A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Teddy mackó Teddy mackót és egyéb fehérszőrű játékáilatot benzinbe mártott ruhával tisztítsunk ki, utána kenjük be krétaporral, állítsuk a napra, majd keféljük ki nagyon alaposan! Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Figyelmesen olvassa el magazinunk írásait, s jelölje meg a helyes válaszokat kérdéseinkre. A megfejtést levelezőlapon küldje el a Családi Kör címére október 25-ig - ne feledje el feltüntetni a saját elérhetőségét sem! Az Új Szó ajándékát nyerheti meg. Az október 14-i Családi kvíz helyes megfejtése: la, 2b, 3a. Az Új Szó ajándékát Kis Berta Terézia nagykaposi olvasónk nyerte. 1. Hány éves Regé- cziúr? a) 88 b) 89 c) 82 2. Milyen kapcsolat fűzi Jánost Jakabhoz? a) szülői b) baráti c) testvéri 3. Regéczi, Bibó és Göncz: a) nem ismerték egymást b) tettestársak voltak c) ellenségek voltak CSALÁDI KOR Szerkesztő: Agszer Krisztina Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 442, fax: 02/59 233 469
