Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-03 / 227. szám, kedd
32 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 4. www.ujszo.com Nézőcsalogató látványosság és kihívás a rimaszombati vásáron; az erős emberek versenye nagy tömeget vonzott, egyes mutatványok meghökkentőek voltak Húzott már ön kamiont? Rimaszombat. Nem mindennapi sportteljesítmények szemtanúi lehettek múlt pénteken a XXVI. vásár látogatói, a Fő téren messze földön híres, erős emberek mérték össze nemcsak erejüket, hanem kitartásból és sportszerűségből is vizsgáztak. SZÁSZl ZOLTÁN Bár első pillantásra ezek a férfiak elrettentő méretűek, igazából jópofa srácok, jókedvű, igazi sportemberek, akiket az olyan dolgok szórakoztatnak, mint a kamionvontatás, mázsás fadarabokkal, kétmázsás traktorkerekekkel való játszadozás, kőgolyók emelgetése vagy éppen a telefonkönytépés. A fentebb felsorolt sportok űzését nem ajánlom akárkinek, ezek a bikanyakú - vagy ahogy Gömörben mondják: marha erős - emberek évek óta tudatosan készülnek, edzenek, próbálgatják az erejüket. Rimaszombatban két csapat - piros mezben a lengyelországi legerősebb emberek, kék mezben pedig a dunaszerdahelyi Raisz András magánvállakozó által alapított Szlovákiai Magyar Élsportolók Baráti Társaságának néhány tagja - állt ki egymás ellen. Köztük szerbiai, magyarországi és szlovákiai magyar igazi erős emberek. A küzdelem több mint két órán át lelkes és ezres nagyságrendű tömeget vonzott, a mutatványok olykor meghökkentették a nézősereget. Az idei vásár programja ezzel a rendkívüli eseménnyel igazán színesre sikeredett. Talán lesz folytatás is. Az biztos, jó néhány srác kedvet kapott a testépítéshez. De azért kamoinvontatással még nem kell próbálkozniuk! Feje felett másfél mázsa Húzzátok, magyarok! A lengyel ellenfél Ne add fel, Erik! (Szekeres Éva felvételei) Buzitán szeptember utolsó vasárnapján 1948 őszére emlékeztek, amikor tizennégy helyi családot fosztottak meg a szülőföldjétől, telepítettek ki Magyarországra Miért? Erre a kérdésre máig nincs válasz A kőtáblán 14 kitelepített családfő neve szerepel KOZSÁR ZSUZSANNA Buzitán szeptember utolsó vasárnapján nem azért avattak emléktáblát, hogy eggyel több emléktáblája legyen a falunak. Hanem azért, mert egy másik, borongós őszre emlékeztek. 1948 őszére, amikor 14 helyi családot fosztottak meg a szülőföldjétől - Magyarországra telepítették őket. Akik visszajöttek a torkokat szorongató ünnepségre, ma már nyugdíjasok, akkoriban gyerekek voltak. Mire emlékeznek? Sok mindenre. Egy könnyeit törölgető néni csak ennyit válaszol: .Tegyen magának elég annyi, hogy negyvennégyben itt kereszteltek, a református templomban. A többiről nem akarok beszélni, mert még ma is fáj. íijamegezt.” A Zámolyon élő Prekop Valéria ennél közlékenyebb. Öt nyolcévesen telepítették ki a szüleivel és a nagyszüleivel együtt. A család Buzitán élt, a nagyszülők Debrő- dön, ezért a debrődi csoporttal ment el a nyolctagú nagycsalád. A gyerekek örültek a hírnek, hogy Magyarországra viszik őket, hiszen nem tudhatták, nem mérhették fel, mi vár rájuk. „A szüleim és nagyszüleiül nagyon nehezen élték meg a kitelepítést, mert nagy tortúrával kezdődött. Vértesboglárra vittek, egy sváb községbe, nem messze Székesfehérvártól. Egy szoba-konyhás kislakásba raktak volna minket, de nyolcán voltunk, hát ez nem volt lehetséges. Ezért egy, még ott élő sváb családot raktak ki a lakásából, és oda vittek minket az ingóságainkkal és állatainkkal együtt. Édesapám megengedte, hogy a család - Novákéknak hívták őket - az állatait továbbra is ott tartsa az istállóban. Szegények nap mint nap megélték, hogy jönnek etetni az állatokat, és idegenek vannak az udvarukban...” Elszorult torok, gyors könnycsepptörlés. Prekop Valéria a sváb lányokkal ma is tartja a kapcsolatot, barátnők voltak. Ki- és betelepítettek között soha nem volt, nagy szeretettel ellenségeskedés, tisztelettel fordultak egymáshoz. Hisz egyformán nehéz volt az elszakadás, egyformán nehéz a beilleszkedés egy új vüágba. A visszaút pedig nem volt lehetséges. „Egy nagyon érdekes élményem van még gyerekkoromból - meséli tovább Prekop Valéria. - A Buzitán élő unokatestvérem 1954-ben ment férjhez. A szüleim felpakolták az ajándékokat meg a különböző dolgokat, amivel szerették volna meglepni a buzitai rokonaimat, és elindultak a budapesti nagykövetségre engedélyt kérni. Este jöttek haza. Édesapám rettenetesen le volt sújtva, ilyen szomorúnak még sosem láttam. Azt a választ kapta a nagykövetségen, hogy ha temetésre kért volna engedélyt, hazaengedték volna, lakodalomba viszont nem. Ó az élőkre kíváncsi, nem a halottakra, mondta édesapám. Voltak szomorú emlékek.” Prekop Valéria később - mikor már lehetett - többször is visszatért a szülőföldre három fiával. Most, amikor a család neve a buzitai kőtáblán is szerepel, nem él már senki a szeretteiből, akit vele együtt telepítettek ki 58 évvel ezelőtt. Balogh Istvánt szintén nyolcévesen vitték el Buzitárói a nagyszüleivel és özvegy édesanyjával együtt. „Sok mindenre emlékszem. Október első vasárnapján állított be a tíz teherautó. Mindegyiken volt egy Balogh Istvánt nyolcévesen telepítették ki (Szűcs Éva felvételei) sofőr és egy fegyveres egyenruhás személy. A rakodómunkások a rokonok és szomszédok voltak. A meghatározott méretű ládákba előre becsomagolt ingóságokat ők cipelték, rakták fel a teherautóra. Kassára fuvaroztak minket, ott mindenkinek a számára kijelölt vasúti járműbe kellett pakolnia. Nem tudtuk, merre visz minket a vonat. Nagyapám állt az ajtóban, olvasta a helységneveket, és egy idő után megkönnyebbülten mondta: Szibéria nem errefelé van...” A család Vértesacsára került. A beilleszkedés nem volt könnyű. A nagyapa három évig nem szántott, nem vetett, reménykedett, hogy megváltozik valami, és visszatérhetnek. A ládák egy része sem volt kicsomagolva évekig. „Emlékszem, ahogy ült a fejőszéken, csörgött a könnye, ahogy nagyanyámtól kérdezte: Margit, miért? Nem tettem egy szalmaszálat se keresztbe a törvénnyel szemben, hát mi volt az én bűnöm? Nem kapott választ sose erre a kérdésre.” Balogh István elnéz a messzeségbe. Mögötte megingathatatlanul áll az a katolikus templom, a szülőfaluja temploma, amelybe harangot hozott, mert úgy érezte, tartozik valamivel ennek a községnek. Meglepetésnek szánta, nem közölte előre senkivel. Az ő tette indította el azt a folyamatot, mely során a községnek sikerült a tizennégy család felét felkutatnia, és a ma is élőket elhívták erre a bensőséges ünnepségre. A beszédek elhangzottak, az emlékművet leleplezték, a koszorúk is a helyükön vannak már. Balogh István odalép a két templom között álló kőhöz. Ujjával végigsimítja a belerótt neveket. És lelkében ott visszhangzik a kérdés: Miért? SZÜLŐFÖLDÜNK A mellékletet szerkeszti: Korpás Árpád Levélcím: Szülőföldünk, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 436, fax: 02/59 233 469, e-mail: korpas.arpad@centrum.sk
