Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-13 / 236. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 13. www.ujszo.com Tíz esztendeje hunyt el Tálamon Alfonz, az Iródia-nemzedék és a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar irodalmának egyik legígéretesebb prózaírója Valami sohasem egész, ám mégis teljes fennmarad Megemlékezés Tálamon Alfonz sírjánál - Diószeg, 2006. október 6. (A szerző felvétele) Meg kellett érnünk, hogy ifjú barátunk halálának immár a tizedik évfordulójára emlékezünk. Szinte hihetetlen: Tálamon Alfonz egy évtizede halott. Az első félkerek évfordulón, amikor a mostaninál szűkebb körben, de még frissebb fájdalommal emlékeztünk a tragikus eseményre, ezekkel a szavakkal kezdtem beszédemet a sírnál: HIZSNYAl ZOLTÁN „Ez a happy enddel kecsegtető történet itt, Diószegen kezdődött mintegy harmincöt éve, és itt is zárult le öt esztendeje egy teljesen elfuserált dramaturgia szerint. Héthavi szörnyű szenvedést komponálni egy ilyen rendkívül sikeresnek ígérkező, de még félig sem megírt életregény végére, bizony, az arányérzék teljes hiányára vall. Csapnivaló munka. Egy szadista zugíró műve: a sorsé. ” Mintha csak tegnap lett volna, pedig 2001 kora őszén mondtam ezeket. Ma sincs okom másképp fogalmazni, hiszen részemről valójában csak annyi változott, hogy azóta - ha lehet - még rosszabb véleménynyel vagyok a fönti citátumban hírbe hozott szadista zugíró munkásságáról. És persze az idézetben szereplő számokat is felül kell írnunk. Bizony, időközben szegény Fonzi is betöltötte a negyvenet. Mert hát - ha neki nem is - nekünk azóta az ő korai, méltánytalan halálának tudatával, a halál viselt dolgainak mélyebb tudásával kellett egy újabb fél évtizedet megérnünk. Az ember nagyon reméli, megér még néhány évfordulót, noha egyáltalán nem biztos, hogy megéri. Addig is mindenesetre próbál megérteni egyet s mást. Abban a hitben ringatja magát, hogy csak a dolgok valamiféle megértése révén képes beérni - képes beérni valódi önmagát. Életünknek egyik értelme, hogy meg kell érnünk a halálra. Ez csak nagyon keveseknek sikerül. Maradéktalanul pedig talán senkinek. Soha semmi sem sikerül maradéktalanul. Emberek vagyunk, legjobb szándékunk, minden tehetségünk, minden erőfeszítésünk ellenére maradnak utánunk elvarratlan szálak. A mi könyörtelenül egoista, az egyéni teljesítményt mindenek fölé helyező kultúránkban nehéz, szinte már lehetetlen ezzel megbékélnünk. Korunk gyors ütemben szekularizálódó európai típusú kultúrái az elmúlás szorongató kérdéseire nem képesek hiteles és vigaszt nyújtó válaszokat adni az egyén számára. Alkalmatianságukat jobb híján azzal palástolják, hogy bagatellizálni próbálják a halált, kire- keszteni az emberi élet legfontosabb eseményei közül, s amikor - eleinte még csak közvetve - kike- rülhetedenül szembesülni kell vele, igyekeznek képmutatón méltóságteljes, valójában azonban velejükig szenvtelen ceremóniákkal legalább sterilizálni, a hétköznapi halálfélelmet pedig holmi káros és értelmezhetetlen lelki zárványként szeparálni. És mégis: e felemásan fejlett kultúrák individualista embere - miközben páratlan teljesítményekre sarkallja magát - már kora kamasz korától elementáris halálfélelemben él. Nem csoda, hiszen amikor egy magányos ember távozni kényszerül, maga az univerzum omlik össze számára. Ő maga önmaga világegyeteme, saját elmúlása tehát maga a világvége. A vélt veszteség s a kín így megsokszorozódik, és emberünkön a pánik lesz úrrá. Ha azonban kultúránk elidegenedett, a vég felé egyedül, felold- hatadan lelki fájdalomtól nyüszítve haladó embere művészi hajlam és képesség birtokában van, van még egy esélye: a végzete közeledtével körűié egyre gyorsuló ütemben kihaló vüág virtuális újrateremtése - az alkotás. Jelentősebb szellemi erőfeszítés árán ugyan, de végül talán mégis el tudja hitetni magával, hogy az őskáoszból, amelyből jött és amelyben hamarosan újból elmerül, ha csak egy minutumra is, sikerült átérezhető, értelmezhető, kiegyensúlyozott, mások számára is belakható, szolidáris és otthonos világot kreálnia. Hát igen, a magányos egó legalább a személyes apokalipszis pillanatában szeretné kereknek, ábrázolha- tónak és megfejthetőnek látni a világot. Ez a teljesítményközpontú életfelfogás egyik lehetséges végső kifutása. És a szóba jöhető forgató- könyvek közül még mindig ez a legelfogadhatóbb. Pedig valójában az európai ember is ugyanolyan méhrajban, hangyaközösségben él, műit a böl- csebb és boldogabb keletiek és a természeti népek. Csak éppen ezeknek a társadalmaknak az embere még a maga szakrális vüág- képében is pontosan látja a saját helyét. Mi viszont amióta közös erővel eltettük láb alól a Teremtőt, már egymás szemébe sem nézünk szívesen. És ami a legroszszabb: Isten halála óta a végső kérdésekkel kapcsolatos minden teendő ránk marad. Bizony, Nietzsche után nem maradt számunkra más lehetőség: még a halálra is heroikus teljesítmények árán kell megérnünk. Nem is beszélve a halál utáni életről. De miért is ecsetelem ilyen hosszan a közösségi létezés éden- kertjéből kiűzetett, szorongásokkal teli egyén lelkivilágát? Miért egy korunkra jellemző életérzésről és embertípusról beszélek, amikor az egyediről és megismételheteden- ről: Tálamon Alfonzról kellene?! Nem, nem! Nem kalandoztam el. Amikor ezeket a szinte már közhelynek számító megállapításokat teszem, róla is beszélek. Róla is, mint a legtöbbünkről, ám főként arról, ami - akárcsak legtöbbünket - őt is leginkább foglalkoztatta: az emberi psziché mélyén egymásba nyíló, névtelen szörnyektől hemzsegő, baljós sejtelmekkel bélelt, ablaktalan, éjsötét termek labirintusából lehetséges-e még a visszatérés az Édenkertbe, a Trianon előtti kocsmák kedélyes, nagy egyéniségekkel és humánus különcökkel teli, ártadan csínyektől sem mentes, de alapvetően lovagias, bensőséges, emberi léptékű világába? Van-e út végletesen széttöredezett, lassacskán széthulló világunkból a nagy történetekbe, a naprakészen megélhető történelembe? És egyáltalán: létezett-e valaha ez az édenkert, vagy csak a Kékszakállú herceg várának legbelsőbb szobájában álló ősöreg dagerrotípia ob- jektívje torzít, és a kezdedeges optika tréfálja meg odafigyelésre, szeretetre, együttérzésre éhes képzeletünket? Mi marad meg belőlünk, ha már magunk is a történelmen kívül létezünk, és tudatunk civilizációs szorongásoktól deformált, önmagukba visszanyíló barlangfolyosóin kóválygunk, ha az elképzelt nagy világszeEemnek, holmi fe- gyencek módjára, csupán a vakbelében rójuk köreinket kényszeresen, merthogy önmagunk rabjai vagyunk? A már felidézett időben és helyszínen ezeket a kérdéseket a következőképpen öntöttem szavakba: „Aki - ha akár csak lélekben is - végigkövette szegény Fonzi hosszú, néha némi reményt is megcsillantó, ám visszafordíthatatlan agóniáját, aki öt évvel ezelőtt, azon a szeles szeptemberi napon jelen volt, amikor a sír torka véglegesen elnyelte a mindvégig pislákoló reményt, aki akkor mélyen átélte mindezeket, azóta gyökeresen másként tekint már a halálra. És az üetre. A saját életére is. A maradandóbb értékeket, a biológiai óra és a sorsóra cselvetésein elégtételt vevő minőségeket keresi magában és maga körül. Valamit meglel, s valami soha nincs sehol A nagy lehetőség mindig elveszik. De kivételes esetekben valami, valami sohasem egész, ám mégis teljes fennmarad. Lényünknek ez a töredékességében is az egész benyomását keltő, továbbélésre is képes fragmentuma, sajnos, sosem anyagszerű, de - talán éppen ezért - mégis alkalmas arra, hogy a földbe süllyesztett testtel kihunyni látszódó reményt a szellemi térben lobbantsafel újra. ” Most, Tálamon Alfonz halálának 10. évfordulóján ehhez csak annyit fűznék hozzá: ifjú barátunk rendkívül összetett személyiségének súlyos mondatokból szőtt szövedéke mindmáig továbbélésre és -égésre képes anyagnak bizonyult. (Elhangzott 2006. október 6-án Diószegen, a Tálamon Alfonz halálának 10. évfordulója alkalmából rendezett emlékesten.) Az alábbi rendhagyó könyvrecenzióval köszöntjük Ébert Tibort, a pozsonyi születésű írót, aki holnap tölti be nyolcvanadik életévét Az októberi város FILEP TAMÁS GUSZTÁV Ébert Tibornak Pozsonyi vecser- nye láthatatlan hegyekkel és vizekkel című könyve - bár egységei-alegy- ségei éppen nem nevezhetők bölcseleti jellegűeknek - egy történet- filozófiai tétel alátámasztásának is tekinthető. Kedves gondolkodóm, Joó Tibor írta le 1940-es, Mátyás és birodalma című történetpolitikai tanulmánya bevezetőjében: „Müy semmitmondó és kicsinyes sopánkodás, hogy a görög városállamok önállósága, széthúzása, a politikai egység hiánya döntötte sírba Hellászt! Hellászt semmi sem döntötte sírba. Szelleme elevenen él ma is. Ezt a szellemet csak a zsarnokság ölte volna meg, amely megszünteti a gazdag sokszínűséget. Aki nem érti meg, hogy a harmónia ellentétek feszültsége, az nem érti meg a görögséget sem, mert az harmónia. Harmónia, ellentétek feszültsége és összegzése. Nem pedig az egyformaság, a tagoladanság egyensúlya, ha nem éppen halotti csendje. Éz a lényege Európának is. S aki ezt nem érti, aki ezt akarja megszüntetni, az nem érti Európát; nem igazi gyermeke, de ellensége. Európa népek hazája valóban! Népeké, nemzeteké, nem egy népé vagy nemzeté. Egyiké sem. Egyiknek sincs joga a többi fölé terjeszkedni, őket elnyomni és sajátos egyéniségüket megszüntetni. Ilyen törekvés Európa szelleme ellen való vétek.” Azt, hogy Ébert Tibor legfontosabb élménye Pozsony, a ’30-as, ’40-es évek Pozsonya, mindenki tudhatja, aki bármily röviden elidőzött az életmű fölött; talán legfontosabb munkája is a városnak és a szerző ifjúkorának regénye. Annak a regénynek már a címe is egyértelműen sugallja a tragédiát: Jób könyve. Ébert Tibor legfontosabb élménye saját ifjúkorának, az 1930-as és az 1940-es éveknek a Pozsonya. A Pozsonyi vecsemyében az egymásra épülő töredékek úgyszólván iránytalanok, önsúlyúak, magukban hordják értelmüket; ha van rendezőelvük - s szerintem van - akkor az a fönti idézetre rímelő harmónia. Harmónia úgy is, mint ellentétek feszültsége, gyaníthatóan azonban az egész könyv klasszikus zenei műfajok szabályaira emlékeztető módon építkezik. A kötet címét és gerincét adó ciklus kis- portréiban többek között a hangszerkereskedők és előadóművészek idéztetnek meg, a város más jellegzetes alakjaival is a zene révén kerül kapcsolatba a szerző. A könyvben nincs nyoma és szerepe a fikciónak, hiszen nyilván ténybeli alapja van az egyetlen igazán no- vellisztikus résznek, a Bartók Béla és Albrecht Sándor pozsonyi megismerkedését elbeszélő történetnek is. Faktum itt az a látomás is, amikor egyszerre szólalnak meg a város összes harangjai,'Ébert gyermekkorának alakjai, szülei, tanárai, osztálytársai húzzák a harangköteleket. „Miért mentek el ezek harangozónak?” - kérdezi Ébert (ez az élet és halál fölötti kontemp- láció adja meg a könyv alaphangulatát) - és a harangszóból talán a Missa solemnis kerekedik ki. Zeneváros - ha a hangszerek némák maradnak is, ott sivít a vár tornyai körül, ott sziszeg a keskeny utcákon, ott muzsikál az egyébként nyilván Dévénynél betörő pozsonyi szél. Októberi hangulatú könyv ez. Októberiek még a tavaszi képek is; például a nem véletlenül kötetnyitó Missa Posoniensis, amelyben Németh István László zeneművének bemutatójára gyűlik egybe a pozsonyi magyar közösség 1943 májusában - Ésterházy János, aztán Szalatnai Rezső és Peéry Rezső meg a többiek, nevesek és névről nem ismertek. Aki jártas valamennyire a csehszlovákiai magyarság 1945 előtti történetében, az tudhatja, hogy a második világháború alatt az első Szlovák Köztársaság maroknyi magyar kisebbsége - kiiktatva a korábbi politikai ellentéteket - egyetlen családdá próbált összeolvadni (ideológusai és néhány vezetője intencióit követve), lehetőség szerint igyekezvén távol tartam belső köreitől a totalitarizmusok felől érkező ideológiaátalakítási kísérleteket. Nos, amit erről a történettudomány elmondott eddig - részben Peéry és Szalatnai esszéi és emlékezései nyomán (mindketten szerzőnk tanárai voltak a gimnáziumban) -, az kap ismételt igazolást Ébert képfragmentumaiban, hangulattöredékeiben, portrévázlataiban, emlékeiben. Ez az, amire az epikus szöveg-galopp talán nem is volna igazán alkalmas, csak ez a mederbe terelt tudatáram-stilisztika. Egy városfal, egy cizellált tárgy, egy ruhadarab akad Ébert szemébe és gyújtja be a képzettársítások gépezetét; a faldarabból várostörténet, a tárgyból egy szakma, egy hivatás története - mert ebben a városban a kereskedősegéd is hivatástudatból teszi a dolgát -, a ruhából divattörténet és abból egy társadalmi csoport tipológiája bontakozik ki vagy vezettetik le. Az impressziók egész világképeket varázsolnak elő, olyanokat, amelyek mind a városéi, s amelyekből ha egyet is elveszt a közösség, többé nem önmaga már. Tudjuk, hogy mára jóformán mindegyiket elveszítette. Ebben a könyvben még ott a két kör: a kisebbik, a nemzeti közösségé, s a nagyobbik: a magyarok, szlovákok, csehek, németek, ortodox és neológ zsidók - és a mindezekből álló pressburgerek köre, akik már nem németek, nem zsidók. A pressburgerség az egyetlen identitásuk; valamiképpen mindannyian szemben állnak azokkal az idegenekkel, akik majd valami mást fognak csinálni Pozsonyból. Szemben állnak a Duna túlsó partjáról át-átnézegető Hitlerrel vagy azokkal a szlovákokkal, akik fölhúzzák a Hlinka-gárda egyenruháját, és ezzel örökre elveszítik az esélyt, hogy újra pressburgerré váljanak - cserébe viszont ölükbe hullik a város. És nekik ez ér többet. Az ő követőik szedik majd szét az épületsorokat, szervezik lakógéppé azt, ami színillat-zeneegyveleg volt, ellentétek finom feszültsége, harmónia. A régi lakók nagy része a földben van már vagy a levegőben: volt, akit a megszállt Lengyelországba vitt a lezárt pullmankocsi, másokat néhány év múltán Németországba; volt, aki Budapestre menekült, átúszva a Dunát... Visszafordulva a Joó Tibor-idé- zethez: a régi Pozsonyt valóban a zsarnokság ölte meg - vagy akarta megölni. S bár a könyv nem kronologikus fölépítésű, a vége, a Reuter Lajos-portré a második világháború utáni diszkriminációk korához kötődik, amikor Ébert elszánja magát arra, hogy otthagyja Pozsonyt. Részben talán azért végződik itt, mert ez az első döntő, az Ébert szkepszisét kiváltó elem. Ez a szkepszis opponálja az élő, mozgó, lélegző képeket a címadó ciklus zárlatában: „nem igaz, hogy a hegyek és vizek megmaradnak, az emberek szemével, szívével, agyával léteznek csak...” Az újraolvasás élménye ellentmondásra késztet: Hát nem elég ez? Lehet, hogy Ébert rosszabbul tudja, mert ő csak élte és írta ezeket a képeket, én viszont élem és olvasom. Újra visszatérve mottónkhoz, s itt befejezve: „Hellászt - valószínűleg - semmi sem döntötte sírba.” GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
