Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)

2006-10-11 / 234. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 11. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Hadat üzentek Verheugennek Az Európai Unió vezető tiszt­ségviselői hadat üzentek Gün­ter Verheugennek, miután az ipari biztos élesen bírálta az uniós bürokráciát, s egyes bi­zottsági alkalmazottak általa túlzottnak tartott hatalmát. Nyilatkozatát brüsszeli körök­ben olyan felháborodás fogad­ta, hogy még Jósé Manuel Bar- roso bizottsági elnök is ellene fordult. A bizottság főtitkársá­ga mellőzi Verheugent. Barro- so jóváhagyta, Lahtiban a csúcsértekezlet elé téveszten­dő, a közösség innovációs stra­tégiáját tartalmazó stratégiai dokumentumot Verheugen nélkül készítsék el. (mti) A szörnyállamot igazgató politikai gengszter maga is cinikusan realista bűnözővé vált Egy zombiállam dackorszaka Ha valaki arról tudakozód­na, miből volt lóvé a dinaszti­kus ihletésű phenjani atomp­rojektre, elég végignézni a milliós nagyságrendű éhín­ség csontvázakból kirakott rituális áldozati oltárán PAPP LÁSZLÓ TAMÁS A cikk szerzője még a 80-as évek derekán, úgy a rendszerváltás előtt két-három évvel látott gyerekfejjel egy baráti tudósítást a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság szocia­lizmust építő testvéri népének min­dennapjairól. Volt benne egy, a szocialista em­berpalánták uniformisába bújtatott kispajtás, akit a riporter megkérde­zett, mi leszel, ha nagy leszel? “Ka­tona, hogy Nagy Vezetőnk, Kim ír Szén elvtárs parancsait teljesíthes­sem” - felelte androidokra hajazó kimerevített vonásokkal. Utána a kamera mutatta, ahogy a szétmo­sott agyú gyerkőc szalutál és kima­sírozik az iskolaépületből, csatla­kozva osztálytársai falanxához. A lárvaarcú tanerők által dresszíro- zott nebulók katonai alakzatba fejlődve, díszlépésben haladtak egészen az otthonukul szolgáló, a magyar átlagnál is betonszürkébb lakótelepig. Lúdbőrözni kezdett a hátam, ahogy bevillantak az or­szágnak csúfolt gigantikus lidérc­nyomásban fogant horror-falansz­ter további életképei, melyekhez képest a langy kádárizmus maga volt a rothadó burzsoá nyugati mé­tely puhány individualizmusa. Ugyanezt a borzongás némiképp érettebb változata futott végig raj­tam a hír olvastán, miszerint a Ked­ves Vezető, Kim Dzsong II elvtárs kipróbálta élete első atombombá­ját. Meg a gondolat, hogy mi lehet az időközben felnőtt kiscsávóval? Valóban tiszti parolit viselve őrzi a panmindzsoni határszakaszt, ne­tán a rezsim valamelyik haláltábo­rának őrtornyában feszít? Vagy agyonlőtték, mint déli kémet, eset­leg börtönben pergeti az élőhalot­tak sivár napjait? Ehen is halhatott Phenjan agrárpolitikájának folyo­mányaként, hacsak nincs olyan mázlija, hogy egy nagyvárosi gyá­róriásban robotoljon, annyi élelmi- szeijegyért, melynek láttán a leg- csóróbb román vendégmunkás is kisbabával menne neki az építésve­zetőnek. A reflexszerű, spontán hidegle­lés után feltehető a kérdés, mennyi­re kell paráznunk amiatt, hogy a termonukleáris dögvész Pandora- szelencéjének nyitókódja ezentúl egy mélynövésű keleti despota zse­bében is ott lapul. Mielőtt kísérletet tennénk ennek tétova megválaszolására, annak is utána kémlelhetnénk, egyáltalán miként tudtak idáig jutni. A kato­nai célú nukleáris technológiáról annyit nem árt tudni, hogy bitang sok pénzbe van. Részben a Szovjet­unió is a fegyverkezési hajszában atomarzenálja gyarapítására és üzemben tartására költött rubel- milliárdokba pusztult bele. Ha valaki arról tudakozódna, miből volt lóvé a dinasztikus ihle­tésű phenjani atomprojektre, elég végignézni a milliós nagyságrendű éhínség csontvázakból kirakott ri­tuális áldozati oltárán, amelyet a voluntarista sztálini iparosítás és a “mezőgazdasági szocialista átala­kítása” követelt meg. Észak-Korea, Pierre Rigoulot kifejezésével élve remetekirályság, amelyben a helyi nyelven dzsucsének nevezett totali­tárius autarkia uralkodik. Ahogy Ceausescu népe zsírjának lecsapolásából finanszírozta Ro­mánia adósságának visszafizetését, úgy a Kim-család is hasonlóan épít­gette a radioaktív potenciált. De a propaganda síkján ismételgetett teljes önellátás nem létezik. A gyűlölt nyugatiak segélyinjekciói nélkül Orwell Kelet-Azsiájának megtestesülése napok alatt padlót fogna. És nagyon úgy látszik, itt van a kutya elásva. A Kedves Ve­zető zombiáüama olyan, mint a Csendes terror című filmben Mi­chael Keaton alakította beteg lelkű, ám roppant agyafúrt és veszélyes szociopata. Akit rokonai azért töm­nek pénzzel, hogy még véletlenül se keresse őket. Kim Dzsong II nem hasonlít a mozlim vakhitűekre, de nem is osz­tályharcos utópiákon csüggő fan­taszta. A szörnyállamot igazgató politikai gengszter faterja árnyéká­ban - nyilván lelki defektekkel küzdő utódjelölt fiúként - maga is cinikusan realista bűnözővé vált. Még ha lesz is hajtómű, mely a nuk- lit célba juttatja, az euroatlanti tömb légvédelmi gyűrűjén úgysem törhetne át. A válaszcsapás pedig még az óvóhelyül szolgáló bunke­rének nyomát is kiradírozná a föld mélyének rétegeiből. Nem, ő csak védelmi pénzből élő nagystílű maffiózó, aki a pártnak, a hadseregnek (és ha marad belőle, az éhkopptól lassan felfor­duló alattvalóinak) járó élelmi­szer-fejadagot kívánja a nukleáris dackorszakkal lefixálni, és biztosí­tottnak tudni. Persze nem lehet tudni, mit csinálna a Kedves Ve­zető, ha a rémálomba illő diktatú­rájának ellátását finanszírozó nagyhatalmak és/vagy fellázadt népe beszorítja oda, ahová a vad­állatokat szokás. Üdvösnek tűnik hát a katonai műholdak lencséit Phenjan kör­nyékére vetni és kidolgozni az atomlétesítmények elfoglalását-le- rombolását célzó deszantos műve­leteket. És jó lenne, ha a mozgósí­tás láttán a nagyravágyó, éhes dik­tátorfióka is elgondolkodna: a Kár­pátok Géniuszának sorsára akar-e jutni, vagy Honecker békés nyug- díjas-idillje azért mégiscsak jobban tetszik? (hirszerzo.hu) A demagóg rendszerint a hatalom megszállottja, bevált fegyvere az ellenségkép-gyártás Politikai demagógia a lélektan tükrében DR. TAKÁCS ILONA Politikai tömegrendezvények gyakori kísérői a demagóg jelsza­vak, demagóg érveket hangoztató szónokok szájából. De mi is valójá­ban a demagógia lélektani háttere és miért ítéljük károsnak? Az elne­vezés az antik görög társadalomel­méletből származik, a szó eredeti­leg a nép vezetésének művészetét jelentette. Mai értelemben nagy­hangú, hazug ígérgetéseket; az ér­zelmek, a szenvedélyek felelőtlen felnagyítását; a tájékozatlan nép­tömegek így történő megnyerését, ámítását, lázítását jelenti. A de­magóg vezetők mindezt hízelgé­sekkel tudják elfogadtatni az em­berekkel. Lélektani megközelítés­ben az egyén negatív befolyásolá­sáról van szó, s mint ilyen, hatása káros, kedvezőtlen, adott esetben értékromboló, pusztító lehet. A de­magógiát az emberiség történeté­ben a tragédiák sora kíséri. Mi motiválja a politikusokat a demagógiára? A szakemberek szerint a döntő szerepet a hata­lomvágy játssza. Az ilyen ember többnyire mániákusan akarja a hatalmat, s vágya igen gyakran gyűlölködő, ellentmondást nem tűrő, önmagát előtérbe helyező magatartással párosul. Rábeszé­léssel, utasítással, paranccsal igyekszik keresztül vinni akara­tát, de ha kell, hízelgéssel is meg­próbálkozik, hogy befolyását ki­terjeszthesse. A hataloméhes em­ber pszichológiai értelemben au- toriter személyiség, akire jel­lemző a konfliktuskeresés, a túl­zott vitatkozási hajlam. Indula­tossá, türelmetlenné, erőszakos­sá, sértődötté válik, ha a dolgok nem az ő tervei szerint alakulnak. Hajlamos az önkényre, gyűlöli a másságot, az övéin kívülállókat igyekszik ellenségnek láttami. A hatalom mániákusai írásaikban, beszédeikben az ellenségnek kiki­áltottakat megkísérlik leértékelni, megalázni, kisebbíteni, ezért használnak alantas, sértő, leki­csinylő jelzőket is. Ha viszont az ellenfél gyenge, akkor megpró­bálják felnagyítani, félelmetessé tenni. A demagógia jó eszköz ar­ra, hogy ezeket a praktikákat al­kalmazva maguk mellé állítsanak embereket. Aki tudja, hogyan kell a közön­séget megszólítani, befolyásolni, az fontos hatalmi szerepet is meg­ragadhat - még anélkül is, hogy kormányzó funkcióban volna. Macchiavelli, a politikatudomány középkori előfutára rámutatott ar­ra, hogy demagóg módszerekkel a hatalmon lévők is maguk mellé tudják állítani a tömegeket. A nép a diktátorokat éppen a demagóg eszközökkel való, rafinált machi­nációk révén támogatja. AXX. szá­zadból példa erre Hitler, akinek tömegdemonstrációi valóságos extázist váltottak ki a tömegből. A diktátori hajlamú emberek számára meghatározó tényező, hogy legyen ellenségkép, ame­lyet gyűlölettel lehet megtölteni. Áz ellenségkép kialakításában felhasznált demagóg eszköz töb­bek között a rágalmazás. A de­magógia kedvelt színtere az utca, az embercsoportokra ható élőbe­széd. A tömegakciók résztvevői sokszor nem az úgynevezett hi­vatalos, kinevezett vezetőkhöz, hanem olyan karizmatikus figu­rákhoz csatlakoznak, akik képe­sek magukkal ragadni őket. Az alapizgalmak, az összetartozást erősítő megszólítás, a hallgató­ság szájíze szerinti beszéd, a ki­sebbséget többségként megjele­nítő érzés megannyi tényező, amely a demagógia számára ter­mékeny talajt szolgáltat, amely végül olyan mértékű is lehet, hogy az egyént rá egyébként nem jellemző magatartásra kész­tetheti. (m) KOMM EHTÁR Százszorszép GRENDEL GÁBOR Száz nap, amely nem rengette meg az országot. Robert Fico kor­mánya holnap jubüál. Lejárt a türelmi idő, ettől a naptól kezdve lehet szabadon bírálni. Vagyis lehetne. Ha a koalíció beváltotta volna a választások előtti ígéretei nagyját. Ingyen lakás fiatal há­zasoknak (SNS), az adó- és nyugdíjreform gyökeres megváltozta­tása (Smer), a Speciális Bíróság feloszlatása (HZDS). Mind csak kamu volt. Különösebb földrengést az első száz nap nem okozott, a legrosszabb, amitől elsősorban a pénzügyi szakemberek tartot­tak, eddig nem következett be. Az „elkúrástól“ ez még messze van. És ami a legmeglepőbb, a Visegrádi négyek közül ma Szlová­kiában a legstabüabb a politikai helyzet. Ficóval, Mečiarral és Slo- tával az élen. Hova jutottunk? Persze, így is van mit kritizálni. De nem a gazdasági, hanem az er­kölcsi csődöt. Száz nap elteltével teljesen világos, hogy az ország re­habilitálta azt az embert, aki évekkel ezelőtt az EÚ és a NATO he­lyett Moszkva felé kacsingatott. Aki fillérekért osztogatta az állami vagyont. Aki kétes célokra használta fel a titkosszolgálatot. És nyolc év böjt után legitim politikai vezetőnek számít az is, aki 1994 és 1998 között mindezt tétlenül nézte, és akit Európában csak Haider szomszédjaként emlegetnek. A küencvenes évekkel, de a mai Ma­gyarországgal és Lengyelországgal ellentétben is nálunk üresek a terek, senki nem jár az utcára tiltakozni. Kevésbé vagyunk érzéke­nyek, könnyen felejtünk, és a politikusok módszerei is megváltoz­tak. Pedig ugyanúgy, mint a vadprivatizáció idején, most is elsősor­ban a pénzre megy ki a játék. Főképp arra a négyszáz müliárdra, amely az elkövetkező hét évben hullik az ország ölébe Brüsszelből, hacsak a kormány el nem játssza (megint a baloldal szlengjét hasz­nálva: „kútja“) az esélyét. Itt kell keresni a koalíció óvatos politiká­jának okát. A három párt megértette, nemcsak kétnyelvű bizonyít­ványokkal, táblatörvény-vitákkal lehet pontokat gyűjteni, azt az unió amúgy sem nézné jó szemmel. A minimálbér-emelés, a kará­csonyi nyugdíjjárulék és a gázárharc hatásosabb eszköz. Száz nap után a választók a tenyerükön hordják a kormányt. Ha így folytatja, négy év múlva duplázhat, ami azt jelenti, hogy az EU-s pénzek az utolsó centig a baloldali koalíció felügyelete alatt érnek célba. Végül, az igazságosság jegyében, néhány gondolat az ellenzék száz napjáról:... JEGYZET __1 dós emberek, istenem, müyen jó, hogy üyenek is akadnak eb­ben a csúnya, rossz világban. Nem várta meg, amíg előha­lásszák a nyomtatványt, illedel­mesen megkérdezte, forró teát vagy jeges üdítőt kérnek-e eb­ben a kutya melegben. Kicso­szogott a konyhába, vizet enge­dett a forralóba. Eszébe jutott, hogy ezek a jó emberek nem is mondták végig, mit akarnak, ki tudja, müyen papírokat kellene előszednie, igaz, előbb fújják ki magukat. Azért csak visszacso­szogott. Az asszonyka a vitrin előtt állt, kezében egy már­ványgolyó, ugye gyönyörű, a legltisebb unokám hozta Carra- rából, a nő összerezzent a hölgy hangjára, a golyó nagyot top­pant a vékonyra kopott szőnye­gen. Mit is mondott; kedves­kém, milyen nyomtatványt hoz­tak? A férfi az aktatáskájában kezdett kotorászni, de csak nem akartak előkerülni azok a frá­nya nyomtatványok. Tüdják, én már öreg vagyok, nem is látok jól, talán jobb lenne, ha meg­várnák a fiamat, nemsokára megjön, itt szokott ebédelni. A vendégek szeme összevillant. Akkor nem is zavarunk, kapták össze magukat nagy hirtelen, talán holnap alkalmasabb lesz. De a tea, máris hozom, tüstén­kedett a hölgy, az ajtó azonban már be is csapódott a vendégek mögött, csak szapora lépteüt kongtak a lépcsőházban. (Másnap, amikor port törölge- tett, akkurátusán, minden egyes horgolt terítőcskét kiráz­va, akkor vette észre, hogy hiá­ba nyúlkál a vitrin tetejére, nem kell már megtörölgetni sem a kristályvázát, amelyet a férjétől kapott a házassági évfordulóra, sem az ezüst gyertyatartót. És mintha a fiók, ahol a betétköny­vét tartotta, se lenne rendesen becsukva. Pedig azt a pénzt már a temetésre gyűjtögette, hogy a fiainak ne legyen gondja.) Az öreg hölgy látogatói GRENDEL ÁGOTA Csöngettek. A hölgy az ajtóhoz csoszogott, kinézett a kukucs­kálón, amely bár torz, de elég terjedelmes képet mutatott a lépcsőházról. Nem jutott eszé­be, hogy megkérdezze, ki az, mert egyre romló szemével is látta, két idegen ember várako­zik az ajtó előtt. Egy férfi és egy nő (vabadabada). A férfi sötét öltönyben, fehér ingben, nyak- kendősen, a nő sötétkék kis­kosztümben, fehér blúzban. Egyikük kezében mappa, a má­siknál aktatáska. Nyomban me­gesett a szíve rajtuk. Ilyen hőségben így fölöltözni, sze­génykéim, amikor mindenki lenge nyári ruhát kap magára, a férfiak sem átaünak rövidnad­rágot húzni, lehet, hogy sze­gény asszonyon még harisnya is van, istenem, de kemény ember lehet a kenyéradó gazdájuk. A hölgy nem töprengett, ha ide­genek, jöjjenek be. Sarkig tárta az ajtót, betessékelte a látogató­kat. Azok meg nem kérették magukat, nyomban a nappali felé vették az irányt. Annak az ajtaja is nyitva állt, benne a kis­sé kopottas, régies, de karban tartott ülőgarnitúra, üvegezett könyvszekrény, vitrin, tele por­celánfigurával, kristálycsecse­becsével, balatoni (kagylóból vitorlás), magas-tátrai (havasi gyopár celofánba csomagolva) és ezekhez hasonló emléktár­gyakkal. A hölgy heüyel kínálta vendégeit, kérdezgette, kifélék, mifélék, azok mondták, hogy a nyugdíj ügyében jöttek, ki kel­lene tölteni egy nyomtatványt, mert egy hónap múlva föleme­lik annak a nyugdíját, aki most megragadja az alkalmat. A hölgy bólogatott, müyen gon-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents