Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-25 / 220. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 25. www.ujszo.com RÖVIDEN Görgey Gábor német irodalmi díja Berlin. Németország legrégebbi írószövetségének, a weimari köztársaság idején, 1924-ban alakult Kogge nevű írószövetségnek legrangosabb elismerését, a tiszteletbeli gyűrűt kapta meg tegnap az északnémetországi Minden városában Görgey Gábor író és műfordító. Összesen öten viselhetik ezt a gyűrűt, amelyet most - egy korábbi kitüntetett halála után - a Magyar Pen Club elnöke vehetett át. (MTI) A Duna utcán leleplezték Július Satinský szobrát A művész újra „hazatért” ÚJ SZÓ-TUDÓSÍTÁS Temetőinkre is jellemző az élők megváltozott formavilága, ízlése; sajnos, nem előnyére történt ez a változás Az elmúlás költészete A kötet illusztrácói a hetvenes-nyolcvanas években készültek Pozsony. Július Satinský tegnap „biciklivel behajtott” és újra beköltözött a pozsonyi Duna utcára. Immár hatodszor, mivelhogy életében ötször költözött egyik helyről a másikra, de mindig maradt a Duna utcán. Most már mindörökre, mivelhogy tegnap leleplezték biciklis szobrát a Duna utca 15. szám alatt. Hatalmas tömeg gyűlt össze a szobor leleplezésére, mely abban a szellemben zajlott, amit Satinský mondott egy olyan korban, amikor nem igazán tűrtek meg üyen kijelentést, hogy „A mi utcánk, a Duna utca szabad”. Ez a szlogen lengte be tegBudapest. Elhunyt Pege Aladár Kossuth-díjas dzsesszmuzsikus, bőgőművész, zeneszerző, érdemes művész. A 67 éves művészt szombaton hajnalban, türelemmel viselt rövid szenvedés után, a kórházban érte a halál. Pege Aladár temetéséről később intézkednek. Zenei tanulmányait 1969-ben végezte a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, 1970-től a főiskolán tanársegéd, majd 1978-tól egyetemi tanár volt. A hetvenes évek közepén Rainer Zapperitz mesterkurzusán vett részt Nyugat-Berlinben. Saját együttest vezetett 1963 óta. A nemzetközi dzsesszélet elismert egyénisége, külföldi fesztiválok és Salgótatján. Betörtek a Nóg- rád megyei Horpácson lévő Mikszáth Kálmán-emlékházba szombaton hajnalban; az ismeretlen elkövetők védett műkincseket loptak el Magyarország egyetlen Mikszáth emlékmúzeumából, így az író több személyes tárgyát és Szinyei Merse Pál egy festményét, a becsült kárérték 15 millió forint. A riasztórendszerrel védett hor- pácsi Mikszáth-emlékházban időszaki kiállítást tartottak a Nógrádi Történeti Múzeum kezelésében lévő, a kulturális javak körébe tartozó közgyűjteményből, az elkönap Satinský utcáját, magasban kifeszített kötélen színes pólók hirdették: „A mi utcánk szabad”. Két évig készült a szobor, Svetozár Ilavský alkotása, amely - miként Satinský állandó művésztársa, Milan Lasica az avatóünnepségen megjegyezte - jelképesen azzal is üzen, hogy rozsdamentes anyagból készült: Satinský életműve is „rozsdaálló”. A művész felesége, Satinská asszony azok felé, akik mindent megtettek a szobor megszületéséért, „szabad” gesztussal fordult. Mivel a Duna utca szabad, engedjék meg, hogy más nyelven is megköszönjük: „Köszönjük szépen” - mondta magyarul. És az egész utcát elöntötte a taps. (tb) koncertek rendszeres vendége volt. Nagy feltűnést keltett 1982- es bombay-i és New-York-i fellépése; a Carnegie Hall-ban amerikai sztárokkal szerepelt együtt. Prágában, 1964-ben a „fesztivál virtuóza”, 1970-ben a Montreux-i Fesztiválon az „Európa legjobb szólistája” díjjal tüntették ki. Számos önálló lemeze jelent meg itthon és külföldön, 1963 óta komponált és hangszerel, az utóbbi években gyakran adott klasszikus zenei szólókoncerteket. Számos nagybőgőátiratot is készített. A Kos- suth-díjat 2002-ben kapta meg, a nemzetközi dzsesszvüágban „a nagybőgő Paganinije”-ként számon tartott virtuóz játékáért, a dzsessz magyarországi népszerűsítéséért, kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért. vetők a kiállítás anyagának több darabját lopták el. Elvittek egy Mikszáth Kálmán kézírásával ellátott noteszt, egy óraláncot, amelyen egy medál is volt Mikszáth Kálmán fiainak arcképével, továbbá egy pipaszurká- lót és egy bicsakot, egy serleget, egy kitüntetést, egy pipát, és egy ingaórát; ellopták Szinyei Merse Pál Virágzó almafák című festményét is. A rendőrségi szóvivő tájékoztatása szerint a riasztó egy biztonsági cégnél szólalt meg, ők értesítették a rétsági rendőrkapitányságot, de a kiérkező nyomozók már csak a betörés tényét rögzíthették. Valahányszor hazamegyek a szülőfalumba, ha csak tehetem, nem mulasztom el meglátogatni a temetőt. Nemcsak halottaim okán, de egy-egy emlékezés erejéig. Kicsit benne munkál ebben az a szándék is, hogy innen belátni szinte az egész falut, s a dombtetőről szabadon szárnyalhat a csapongó emlékezet. KÖVESD1 KÁROLY Látni a katolikus templom mellől a környező erdőket-mezőket, a völgyben kuporgó házakat, a szemközti dombon a közös evangélikus-református templomot, az egykori iskolát, amely ma üresen tátong. Olykor el-elnézek a temető eldugottabb sarkába is, ahol- amolyan kitaszított mostohatestvérként a sok sírkőtől távolabb- még áll néhány fejfa. Évről évre kevesebb van belőlük, a megmaradt féltucatnyi is egyre mélyebbre süllyed, egyre gondterheltebben dönti oldalra a fejét. Korhadtak, kopottak, pusztulnak. Merthogy a fejhez állított fák is megöregednek. Gyermekkori emlékeim közt kutakodva fölmerül a kép, hogyan faragták a fejfát a halott sírjára. Azt azonban nem tudtam- honnan is tudhattam volna -, hogy a fejfák tornaijai alaptípusai közé tartozott például a mellétéi fejfa. Hogy létezik karcolt díszítésű és gombosfejű, sima oszlopszerű és kevert típusú fejfa. Bevallom, ezekkel az ismeretekkel csak a közelmúltban szembesültem, amikor belelapoztam a Gömör-kishonti Téka legújabb szép kiadványába, amely a Gömöri Atlantisz sorozat második köteteként jelent meg a közelmúltban, és az egyszerű Fejfák címet viseli. A kötet szerzője Czenthe Zoltán bevezetője is hasonló hangulatot áraszt, mint fentebb vázoltam (Posztumusz búcsú a fejfáktól). „Megfigyeltem, hogy többnyire az »istenhátamögötti« kis falvakban élt legtovább és legmagasabb színvonalon a fejfakultú- ra. Talán ahol az ész, erő számára nem volt meggazdagodási leSZABÓMIHÁLY GIZELLA A szólásszabadsághoz kapcsolható az a nyelvi jog, hogy mindenki szabadon használhatja az általa választott nyelvet bármely helyzetben - így a hatóságokkal való kapcsolattartás során is, a hivatalok azonban nem kötelezhetők arra, hogy mindenki számára biztosítsák a saját nyelven történő ügyintézést. Áz egyes államok rendszerint belső törvényekkel szabályozzák ezt a területet: a skála a csak többségi nyelv használatát engedélyező rendelkezésektől a két-, ritkábban többnyelvű ügyintézésig teljed. A vonatkozó szabályozást tekintve Szlovákiát a fenti elképzelt skála közepe táján helyezhetjük el: az 1999 óta hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény értelmében a kisebbségek tagjainak leginkább a települési önkormányzatoknál, kevésbé a különböző körzeti államigazgatási hivatalokban nyílik lehetőségük anyanyelvűk használatára. Sajnáhetőség, ott az emberi akarat ezekkel a produkciókkal talált kitörési lehetőséget saját önbecsülésére” - írja a szerző, aki joggal teszi fel a kérdést: „Kik voltak a formaérlelő, vagy újító hétköznapi mesterművészek? Hogyan élték túl a katolikus egyeduralom évszázadait az »ázsiai« lelkiséget tükröző formák? Miért pont a reformátusok temetői re- zonáltak ezzel is a megnyílt új lehetőségre, a szabadságra?” Ä kérdések kissé naivaknak tűnhetnek, hiszen egyikre-másikra a szerző a képek alá írt tájékoztató szövegekben meg is fogalmazza a választ (Lásd például a visnyói típusú fejfákról írtakat: „Megdöbbentő, hogy a Közép- Szibériában fellelhető, 2-3 ezer éves és 5 méter magasságot is elérő kőkolosszus síremlékek és ugyanitt az emberi léptékű »kőember« síremlékek formái szinte teljesen azonosak a vis- nyóival.”). Magyarán: a temetkezésre vonatkozó szakrális örökségünk gyökereit a változó formák ellenére egyazon ősi múltban kell keresnünk, amely még valahol Ázsiában bontakozott ki, s amelyet a katolicizmus csak felváltott és lefedett a kereszttel. Mert ugyanazt a formavilágot mutatják az erdélyi kopjafák és a gömöri fejfák, amelyek minden hasonlóságuk ellenére jobbára csak méreteikben különböznek egymástól. Vagy a jólét, vagy az adott erdők, az alapanyagot adó tölgyesek milyensége, vagy még inkább a művészi igényesség okán. Vagyis a bevezetőben felvetett kérdés (Kik voltak az alkotásaik lelkiségével reánk tekintő, eltérő, de egyformán magyar jellegű etnikumok?) tulajdonkép...aki hamisítatlan, mohos, időmarta fejfát akar látni, az hamarosan a könyvespolchoz lesz kénytelen nyúlni pen válasz is egyben: magyar etnikumok voltak. Az ősmagyar múlttal szembesülünk egyre fogyatkozó fejfáink láttán. Csak éppen, akár a többi kézműves latos viszont, hogy a törvény nem tér ki például az olyan, minden állampolgárt érintő területre, mint a társadalom- és az egészségbiztosítás. A törvény hiányosságai és egyéb, itt nem részletezett okok miatt még számunkra, a legnagyobb létszámú szlovákiai kisebbség számára is igencsak korlátozottak az anyanyelv-használati lehetőségek ezen a területen. Nemcsak a szlovákok, de sok esetben a szlovákiai magyarok számára sem világos, miért szorgalmazzuk a kisebbségi nyelvek használatának lehetővé tételét ezen a területen. Saját tapasztalatom szerint ezzel kapcsolatban főleg az alábbi érvek hangzanak el: 1. Természetes, ha az állam megköveteli, hogy az ügyfelek a hatóságokkal a hivatalos nyelven kommunikáljanak; 2. Minden állampolgárnak kötelessége megtanulni az államnyelvet, ill. a szlovák szöveget mindenki megérti; • 3. A kisebbségi lakosság ez irányú igényeinek kielégítése túlságosan sokba kerülne. Mit felelhetünk ágazatban, itt is egy-egy mester jellegzetes kéznyoma, egy-egy község zártsága vagy nyitottsága szerint változtak a vándorló, vagy egy-egy völgyben megrekedt, csak az adott község temetőire jellemző díszek és formák. Czenthe Zoltán (és a képeket válogató B. Kovács István) munkája olyannyira példa nélküli, hogy hirtelenében csak a tragikus sorsú Ratkó József kétsorosával tudom párhuzamba állítani, aki a szatmárcsekei temetőről írta: „Kopjafák gótikája. / Építkezünk.” Áz elmúlást, pontosabban annak méltóságát megörökítő alkotások hetvenes-nyolcvanas években készült fotográfiáiezekre a véleményekre? Elsősorban is az állam hivatalos nyelve az egyik (többségben levő) nemzeti közösség tagjainak az anyanyelve is, vagyis e tekintetben a szlovák anyanyelvűek előnyben vannak a más anyanyelvű csoportokkal szemben. A hivatalok valójában közszolgáltatást végeznek, ezért elvárható, hogy ésszerű keretek között kielégítsék a nem szlovák anyanyelvű ^állampolgárok ez irányú igényeit is. 2. Még arra sincsenek empirikusan igazolt adatok, mennyire érti egy átlagos műveltségű szlovák a hivatalos szövegeket, hogyan állíthatjuk tehát azt, hogy egy más anyanyelvűnek nincsenek megértési nehézségei? 3. Az űrlapok és a határozatminták központi fordításával a kiadások is nagymértékben csökkenthetők volnának. Az elektronikus formában hozzáférhető nyomtatványokat nem is kellene fordítani, csak többnyelvű kezelőfelületet kellene kialakítani, és egy egyszerű „fordító” program alkalmazásával a nak közreadása az utolsó órában (ha nem után) történt. Temetőink kopjafái ugyanis lassan átadják magukat az enyészetnek, s egy-két évtized múlva talán nagyítóval kell keresnünk őket a márványorgiában, s az elmúlásban is élő hagyományokat felváltó, olykor a giccs és' az ízléstelenség által uralt nyughelyeken. Mert bizony temetőinkre is jellemző az élők megváltozott formavilága, ízlése, életstílusa. Sajnos, nem előnyére történt ez a változás. Tartok tőle, hogy aki hamisítatlan, mohos, időmarta fejfát akar látni, az hamarosan a könyvespolchoz lesz kénytelen nyúlni, és leemelni onnan ezt a páratlan szépségű könyvet. magyarul kitöltött űrlap a hivatalban szlovákul volna megjeleníthető. A kisebbségi nyelvnek a nyilvános színtereken - ezen belül a hivatalos kapcsolatokban - való használatának az igénye nincs kapcsolatban azzal, mennyire jól vagy gyengén beszéljük a többségi nyelvet. A kisebbségi nyelvnek az ilyen kommunikációs helyzetekben való használata a nyelvmegtartás szempontjából fontos: ha egy nyelv nyilvános és hivatali szintű használatát erőteljesen korlátozzák, esedegesen lehetetlenné is teszik, az egyre inkább a magánszférába szorul vissza, fokozatosan elértéktelenedik. Az adott kisebbségnek egyre több tagja gondolhatja úgy, hogy nincs értelme ezt a nyelvet továbbadni gyermekeinek, hiszen „kint” az életben nincs rá szükség. A családon belüli nyelvátörökítés megszakadása pedig gyorsuló asszimilációt eredményez - erre a folyamatra sajnos nagyon sok nemzetközi példa van. A troliforgalmat is le kellett állítani, annyira megtelt a Duna utca a művész tisztelőivel (Hizsnyai András felvétele) Elhunyt a nemzetközi dzsesszélet nagy egyénisége „Pegenini” nincs többé MTl-HÍR Műkincslopás Horpácson, a Mikszáth-emlékházban Lába kelt az ereklyéknek MTl-HÍR 0TTM0N1NKA NYELV Az anyanyelvhasználat a közszférában (2)
