Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-16 / 213. szám, szombat
14 Családikor ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 16. www.ujszo.com UTAZÁS - OTTHON ÜLVE Igaz mesék Velencéről - Megérkezés Francesco Guardi festményén a Canal Grande és a San Simeone Piccolo-templom látható Velencéről már nagyon sokan írtak, s így merészségnek tűnhet, hogy magam is ezzel próbálkozom. Ami mégis mentségemre szolgálhat, hogy elolvasván a városról szóló tengernyi irodalom egy cseppjét, meglepve tapasztaltam a vélemények különbözőségét. GYENGE ISTVÁN Nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője iránt, s mivel dekadens módon tekintélytisztelő vagyok, hát megpróbáltam utánanézni, vajon nem Čapeknek van-e igaza, nem lehet- séges-e, hogy csupán sznobok és nászutasok ömlengése folytán vált híressé e város. Őszintén szólva Čapek lesújtó véleményét olvasva Velencéről először dühös lettem, de lehiggadva - noha nem osztom véleményét - belém férkőzött a kételkedés. Gondoltam, ha megpróbálom objektív szemmel nézni a látnivalókat (kérdés, képes-e ilyesmire az ember), akkor talán helyes eredményre jutok. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a történelem iránti rajongásom e várost illetően is előítélettel terhelt, merthogy nehezen tudtam elképzelni egy üyen gazdag és változatos történetű városról, hogy látogatóit talmi csillogással csalja. Ezért aztán kilépve a Santa Lucia pályaudvar csarnokából mint nem egészen pártatlan bíráló néztem szembe a lépcsők alján lusta kis hullámokat vető Canal Grandé- val, s a csatorna túloldalán emelkedő San Simeone Piccolo-temp- lommal. Mellettem a langyos kövezeten huszonéves angol turisták alváshoz készülődtek kigöngyölt hálózsákjukban. Álltam és ittam magamba a látványt. Már ideutazásom során értek különböző benyomások, amik, hiába is tagadnám, befolyásolták érzelmeimet a tálján föld iránt. A határt átlépve ugyanis egymást érik a muzsikáló nevű olasz városkák: Montfalcone, Portogruaro, Latisana... ízlelgetem ezeket a neveket. Szinte dalolnak, ahogy a kalauzok kiállják őket megálláskor. És ciprusok, enyhe hajlású mediterrán tetők a házakon, dallamos olasz csevegés, és a vajban sülő hús illata. Hogy lehetne itt csúnya valami, amikor még a városok, utcák neve is zenél? Ott álltam hát ezen a júliusi késő estén a Canal Grande partján, emlékezve több hónapos készülődésemre. Mindaz, amit megismertem erről a városról, azt a gondolatot keltette bennem, hogy a tiszteletet már csak azért is megérdemelné, amit megélt, s örökségül ránk hagyott. Vádlói azt vetik szemére, hogy ez a műemlékkomplexum túldíszített habostortára emlékeztet, annak émelyítő ízével együtt. Példaként álljon itt egy 1895-ben megjelent, Velencéről szóló könyv részlete a mezítlábas karmeliták Degli Scalzi-templomáról: „Amíg az ötven évvel előbb épült Salute fogadalmi templom nemes formái és arányaiban még csak módjával látjuk a Palladio által teremtett, emelkedett és tiszta ízlésű iskola hanyatlásának első nyomait, addig itt a Scalzik templománál már teljesnek bizonyul az előbbi magas ízlésnek a dekadenciája. A legszembe- öüőbb példája e templom annak, hogy ötven év alatt hová süllyedt a műépítészet jó ízlése.” Cicoma, émelyítő édesség E templom melletti kis utcácskában, a talán három méter széles Calle Priuliban találtam végül szállást magamnak, úgyhogy naponta elmentem a Scalzi-templom előtt. (Az első világháborúban mindkét szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérheteden kincseit. Egy repülőtámadás azonban bombájával megrongálta a Scalzi-templomot. Nem mentegetni akarom a K.u.K. hadsereget, de akkoriban a bombákat kézzel hajították ki a repülőgépből, s ez meglehetősen pontadan célzást eredményezett. Az ellenséges repülő bizonyára a velencei pályaudvart akarta bombázni, s a mellette álló templomot találta el.) A Longhena és Sardi által carrarai márványból épített rokokó templomban oszlopok, párkányok, szobrok, domborművek, illetve Vivarini, Bellini és Tiepoletto festményei. Kell-e több egy műélvezőnek? Hát eny- nyit a dekadenciáról. Számomra sosem volt megold- hatadan a forma és a tartalom szétválasztása, noha egymásra utaltságuk kétségtelen. Nem tudom, mit jelenthet a Velencével kapcsolatban vádként emlegetett cicomázottság, émelyítő édesség. Talán a későgótika szamárhátíveit, a Szent Márk mozaikfelületeit vagy az utcai árusok valóban gics- cses emléktárgyait? Kit zavarnak a Rialto negyed bazársorain árult karneváli maszkok gipszmásolatainak riasztó színei? Azért ez mégiscsak Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hogy is írt róla Hemingway? „Itt kellene élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Acca- demiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccóba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.” A Tamási Áron-i gondolat: otthon lenni valahol... Mindenesetre elhatároztam, hogy rábízom a városra, hódítson meg ő engem. Tüdtam magamról, hogy kellő érzékenységgel rendelkezem mindaz iránt, ami a valódi értékeket közvetíti, így bíztam magamban. És bíztam Velencében is. Álltam, csak álltam a pályaudvar kijárati lépcsőjének tetején, néztem ezt a mindennél különbözőbb képet, a Nagy Csatornát, a rajta végigúszó hajócskákkal és berregő bárkákkal, s a túlpart vízben sötét árnyat vető házait. A hangulat, amit keltettek, elvarázsolt. Erre készültem az elmúlt egy évben, fejemben zsongtak a leírások, krónikák, adatok, albumok képei és minden, amit ez idő alatt mániákusan összegyűjtöttem. Tudtam, hogy végig kell, végig illik járni a négycsillagos látnivalókat, legalább az első alkalommal. (Másodjára már nem mentem be a Doge-palotába, de az Accademiába igen.) Magam állítottam össze az útitervemet, és mi sem természetesebb, hogy a város történelmében oly nagy szerepet játszó színtereket meg kellett néznem. Azt is tudtam, hogy az egyes látnivalókat a girbegurba utcácskák szövevényén át tudom megközelíteni, vagyis be kell járnom legalább a fél várost. így látni fogom a campókat, campiellókat, callékat, rupákavsottoporticókat, ahogy itt százféle névvel illetik az utcákat és tereket. (Egyébként Itáliában is egyedülállóak ezek az elnevezések, sehol máshol nem találni ilyeneket.) Minden fellelhetik elolvastam utazásom előtt erről a városról, így tudtam, mire számíthatok. Mindezek alapján nem elsősorban a Doge-palota és a Fenice Színház vonzott, nem a prospektusok hirdette Ca’ d’Oro, s ez nem valamiféle különcködés. Azon a felismerésen alapuló vélemény, miszerint Budapestet sem lehet megítélni a Halászbástya alapján, a Szépművészeti Múzeum termei után vagy az Opera nézőteréről. Persze megnézzük ezeket is, de ahhoz, hogy valaki megismeijen egy várost, le kell szállni a gőgös műemlékek századok patinájával bevont magasából, s az alázatos utcák és terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell megragadni a múltat, kora reggeli piaci nyüzsgésben a mát. (Ezért nem utaztam soha társasutazáson. Idegenek közt akartam lenni, lehetőleg úgy élni, mint ők, már ameny- nyire tagadhatatlan turistaságom ezt megengedte. Megszállni kis panziókban, azt enni, amit a helybéliek, tömegközlekedéssel menni egyik helyről a másikra, s lehetőség szerint beszélgetni az odavalókkal.) És lám, eljutottunk a leglényegesebb elemhez, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a zord tényeket, barátkozóvá szelídíti az ellentmondó színeket: az emberhez. Nélkülük halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az, aki mindenre magyarázatot adhat, lett légyen századok óta halott. Az ember, aki eligazít a történések útvesztőjében, aki választ ad csacska kérdéseinkre. Vagy megérthetjük-e Bosch egyetlen festményét is, ha nem ismerjük korának emberét? Ezért siettem hát egy korai reggelen a Rialto-híd melletti halpiacra, remélve, hogy elleshetek néhány pillanatot, amit ez az évezreden át hagyománytisztelő város múltjából megőrzött. Itt is kerestem a múltat, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegében. Ezt láthatta e helyen a régmúlt századokban Giorgione, Tiziano, Bellini vagy akár átutazóban a mi Janus Pannoniusunk. Úgy érzem, van valami el nem múló ezekben a jelenetekben, s ez azt a képzetet kelti, hogy az örökkévalóság egy darabkájára találtunk reá. Az egyik kis terecske, campiello itt-ott megsüllyedt kövezetén gyerekek játszanak. Elképzelem, hogy vagy kétszáz évvel ezelőtt Guardi járt erre, a gyerekek akkor is itt játszadoztak, s ő szénnel gyorsan vázlatot készített róluk. Elhiszem, hogy a terecske, melyet középen egy kopott templom tornyának árnyéka szel ketté, ez a csendes szegények tanyája valaha jobb napokat látott. A Redentore ünnepén szőnyegek lógtak a házak ablakaiban, gitárosok játszottak a templom lépcsőjén, s a tér tele volt emberekkel. A tér ma is ugyanaz, csak kicsit megöregedett, s mint az öregek általában, szeret mesélni. De meséit talán kevesen értik. Hadd legyek én a tolmácsolójuk... (folyt. köv.) A Doge-palota homlokzata (Képarchívum) CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasnia hétvégi magazinunk írásait, s gond nélkül megjelölnie a helyes válaszokat kvízkérdéseinkre. Á megfejtést levelezőlapon küldje el a Családi Kör címére - ne feledje el feltüntetni a saját elérhetőségét sem! Ha velünk játszik, nemcsak jól szórakozhat, hanem kis szerencsével a Nap Kiadó ajándékát is megnyerheti. A beküldési határidő: szeptember 20. 1. Ki mondta, hogy a korszellem az ördög aktuális akarata? a) Sámuel próféta b) Édes Árpád c) Pálhegyi Ferenc 2. Mikor született Dzsíberger, történetünk hőse? a) hatvanas években b) hetvenes években c) ötvenes években 4. Hol szervezik meg 1989 óta az országos nagytakarítás napját? a) Ausztráliában b) Ausztriában c) Andorrában 3. Mikor készítették a gallok és a germánok a hajszőkítéshez szükséges szappant? a) 385 körül b) 800 körül c) 1399-ben 5. Melyik írónak volt lesújtó véleménye Velencéről? a) Tamási Áronnak b) Karel Čapeknek c) Janus Pannoniusnak A szeptember 9-i Családi kvízünk helyes megfejtése: 1 b, 2a, 3c, 4a. A Nap Kiadó ajándékát Vajas Marietta egyházgellei olvasónk nyerte. A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Tajtékkő Por alakban vagy hosszúkás darabokban kapható. Nagyon jól felhasználhatjuk arra, hogy a kezünkről a csúnya foltokat ledörzsöljük, vagy a körmünket ráspolyozzuk vele. Faedények kisúrolásához is használhatunk porrá tört tajtékkövet. Tajtékkőszappan Magunk is előállíthatjuk, ha gyenge tűzön rózsavizet melegítünk, abban szappanforgácsot oldunk fel, és feleannyi, nagyon finom porrátört tajtékkövet teszünk hozzá. Jól összekevetjük, és megfelelő formában hűlni hagyjuk. Ha nem 50%, hanem nagyobb meny- nyiségű tajtékkőport adunk a feloldott szappanhoz, és a virágillatot elhagyjuk, erős homokszappant nyerünk, amely a kézről a kátrány-, festék- és lakkfoltokat is leszedi, és az erősen kopott tárgyak számára pompás súrolóanyagként szolgál. Takarékfedő Ma már minden jobb konyhafelszerelési üzletben beszerezhető. Az alumíniumból készült takarékfedő arra való, hogy az ételféléket egymásra állítva egy gázvagy petróleumlángon főzhetjük meg, miáltal tüzelőanyagot takarítunk meg. Tanácsok betegápolóknak Gumilepedőt vagy más gumianyagot forró vízben mosni nem. szabad. Langyos szappanos vízzel mossuk le, ha beteg használta, előbb fertőtlenítő folyadékkal és csak azután szappanos vízzel. Teljesen szárazra kell törölni, hajtogatni, tömi nem szabad. Ugyanígy kezeljük a gumitömlőt is! Az átizzadt holmit le kell szednünk a betegről, közben vigyázzunk, hogy meg ne hűljön. Ezt pedig a következőként tegyük: lepedőt kályha oldalánál vagy forró vassal alaposan melegítsünk meg (még egyenletesebben melegszik, ha tiszta ruhába csavarva, meleg sütőbe tesszük)! Ezt a meleg lepedőt tartsuk kinyitva kezünkben, vagy tartsuk a beteg mellé, ha fel tud ülni, mögéje! Miután hirtelen lehúztuk róla a nedves inget, csavaijuk be a meleg lepedőbe, és a takaró alatt dörzsöljük át azzal! Azután adjuk rá a szintén megmelegített száraz inget! Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 .............HWiiMW'y .................... CS ALÁDI KOR Szerkeszti: Agszer Krisztina Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 442, fax: 02/59 233 469
