Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)

2006-09-09 / 208. szám, szombat

14 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 9. www.ujszo.corr Alexander Payne: „Én soha nem azt nézem, hogy hol, melyik stúdióban készült a film, hanem hogy milyen munkát végeztek az alkotók..." Keserédes emberi történetek amerikai mestere Filmszerepben ugyan még nem tűnt fel, rendezőként és forgatókönyvíróként azonban már sikerült mara­dandót létrehoznia. Ez utóbbi minőségben szak­mája legrangosabb elisme­rését kapta: Arany Glóbuszt és Oscar-díjat a Kerülőutak forgatókönyvéért. SZABÓ G. LÁSZLÓ Amerikai és európai pályatársai szerint Alexander Payne a vásznon is jól mutatna, nemcsak pompás díjkiosztók színpadain. Arca, alka­ta izgalmas szerepekre predeszti­nálja. Karlovy Vary fesztiválján mondom is neki, mire nevetve azt feleli: köszöni az észrevételt, csak az a baj, hogy nincsenek semmiféle színészi ambíciói. Felesége Sandra Oh, a Grace Klinika koreai szárma­zású főszereplője. Ő vérbeli szí­nésznő, számára nem létezik más hivatás, folytatja, majd kedélyesen azt is elárulja: 2003 legelső napján kötöttek házasságot, de másnap reggel már a Kerülőutak forgató- könyve felett ültek. A filmben egyébként, amely a legjobb vígjá­ték kategóriában is Arany Glóbuszt nyert 2005-ben, a feleségnek is ju­tott egy jó kis szerep. Ha már egy­szer színésznő van a háznál... Alexander Payne (1961) gyerek­korától fogva rendezőnek készült. Amatőrfilmek tucatjait forgatta már le, amikor történelem-spanyol szakos hallgatója lett a Stanford Egyetemnek. De csak miután elvé­gezte, iratkozott be rendező szakra Los Angelesben, ahol 1991-ben ké­szült vizsgafilmjével, a Martin szen­vedélyével nagy feltűnést keltett. Munkáját a Sundance fesztiválon is bemutatták, s ez meg is határozta Payne további sorsát: ahelyett, hogy valamelyik nagy hollywoodi stúdió ajtaján kopogtatott volna, beállt a függeden filmesek sorába. Első játékfilmjével, az Ez az én életem !-mel (eredeti címén Citizen Ruth) a montreali fesztiválon kel­tett feltűnést. Az abortuszkérdést feszegető tragikomédia hőse (Lau­ra Dem élete nagy alakítása), a szipus kábulatból mindennap más­hol ébredő Ruth kábítószerfüg­gősége miatt, bírósági döntés alap­ján kényszerül küretre. De melléiül egy abortuszellenes csoport elszánt vezetője, így a nő a feministák és gyermekvédők közt dúló harc ki­szolgáltatott prédája lesz. Két évvel később, 1998-ban Payne már új filmmel áll közönség elé. A Gimi- boszi briliáns vígjáték egy tizenéves diáklányról (Reese Witherspoon), aki beleszeret a tanárába. Ezt köve­tően forgatókönyvírója lesz a Jurassic Park harmadik részének, majd megrendezi a Schmidt törté­netét Jack Nicholson főszereplésé­vel. Egy váratlanul megözvegyült és alaposan megkeseredett nyugdíjas, akinek idős korára meg kell tanulni szeretni, és rigolyái ellenére lehet, hogy őt is megszereti valaki. Ni- cholsonnak Arany Glóbuszt hozott a film, Payne a Los Angeles-i kriti­kusok díját kapta érte. A legna­gyobb szakmai sikert azonban a már említett Kerülőutakkal érte el, amellyel a legjobb rendezés kategó­riájában is nagy eséllyel indult, vé­gül mégis „csak” a legjobb forgató­könyv Oscar-díját ítélték neki. Két barát kapuzárás előtt indul el a filmben egy kaliforniai bortúrára. Egyikük közelgő esküvője előtt sze­remé még egyszer kitombolni ma­gát, a másik hűtlen felesége emlé­kétől akar szabadulni végre. Jack, akire menyasszonya vár, minden nőt elcsábítana, Mües nem tudja el­felejteni volt feleségét. Könnyed, kissé szarkasztikus történet, keseré­des komédia egy hervadó playboy- ról és egy szakmájába belefásult an­goltanárról. Az egyiknek a szíve, a másiknak az orra törik össze. Re­mek film, ezt Payne-nek sem lesz könnyű túlszárnyalnia. Biztosan tud róla: Csehország­ban kultuszfilm lett a Kerülő­utak, méghozzá olyannyira, hogy két prágai pályatársa, Jan Hrebejk és David Ondncek ezen a néven borozót nyitottak. Igen, hallottam róla. Felírtam a nevüket, hogy nemzetközi pert in­dítsak. Milyen címen? Plagizálás. Egyértelmű, nem? Ezt komolyan gondolja? Persze, hogy nem. Csak viccel­tem. Nagyon örülök, hogy Kelet- Európában is ekkora sikere volt a filmnek, s hogy a kollégáim is ennyire szeretik. Pedig ez csak egy hétköznapi boros történet. Talán épp ebben rejlik sikeré­nek titka. Hétköznapi emberek kalandos bortúrája. Úgy látszik, hogy a bor a mozi­ban is megtette hatását. De lehet, hogy azért szeretik a nézők, mert őszinte alkotás. Adott két férfi, mindkettőjüknek megvan a maga kínja-baja, csetlenek-botlanak, iszogatnak és golfoznak, hol vidá­mak, hol bánatosak, a lényeg az, hogy vállalják magukat: olyanok, amilyenek. És lehet, hogy a nagy szuperhősök korában a nézők már jobban szeretik az ilyen esendő em­bereket, megelégelték a sok trük­köt, riogatást, horrort és katasztró­fát, hihetetlen történetet, és kimon­dottan éhesek az ilyen típusú fil­mekre. Más magyarázatot nem ta­lálok a Kerülőutak sikerére. Nincs ebben semmiféle„nagy művészeti’, ez egy egyszerű komédia, amely bármelyikünk szomszédságában lejátszódhat. Esküszöm, ennél sok­kal jobb filmeket fogok forgatni. Megkérdezhetem, hogy ön mi­lyen bort szeret? Márkanevet nem tudok monda­ni. A jó bort szeretem. De abból sem iszom annyit, hogy másnap gondjaim legyenek. De ha mégis? Túdja az „ellen­szert”? Sok víz és aszpirin. Bízzon ben­nem! Majd ha úgy alakul, áldani fo­gom. De amit Miles tud a film­ben, azt ön is tudta a borról, vagy a történet írása közben fo­lyamatosan szakemberekkel ér­tekezett? Nem vagyok annyira járatos bo­rászati kérdésekben, egyet s mást azonban én is tudok. Azért is vállal­koztam erre a filmre. Ráadásul Ka­liforniában, egy híres borvidéken forgattunk, Napa Vellyben, ahol ta­pasztalt borászok vettek körül ben­nünket. Ilyen környezetben duplán fájt volna, ha szakmai hibát köve­tünk el. Erre nagyon figyeltünk. Negyedik játékfilmje a Kerülő­utak, de az első, amelyben egyet­len hollywoodi nagyágyú sem szerepel. A két főszereplő közül korábban sem Paul Giamatti, sem Thomas Haden Church neve nem volt ismeretes a nagyközön­ség előtt. Megunta a sztárokat? Nagyon sokan feltették ezt a kér­dést a film bemutatóját követően. A legtöbben azzal gratuláltak, hogy „Bátor voltál, üyet csak egy független rendező engedhet meg magának.” Ami nem igaz! Egysze­rűen az történt, hogy pályám során először úgy kaptam pénzt egy film­re, hogy a szereposztást illetően nem kellett hangos vitákat folytat­nom a szponzorokkal. Vagyis nem kellett őket meggyőznöm arról, hogy hírességek nélkül is megáll a lábán a történet. Gondjaim csak a producerekkel voltak. Tőlük mást Aki már a forgatókönyv elolva­sásáért is állítólag ötezer dollárt kér. Csak? Én az ő helyében legalább tízet kérnék. Egy üyen embert ugyanis meg kell fizetni, bármit tesz is egy filmért. Ne rabolja senki az idejét. Képzelje csak el, hány for­gatókönyvet olvashatna naponta csak úgy isten nevében. De miért? Legyen boldog, akinek sikerül rá­venni őt, hogy véleményt mondjon a munkájáról. Önnek ezt mennyiért tette meg? Tőlem nem kért semmit. Ingyen olvasta el a könyvet. Túdtá ugyanis, hogy kezdettől fogva számolok ve­le. Louis Begley azonos című regé­nyét Jack régi barátja, egy protiú­tok rá. Nem kellett félnem tőle. Nyitott, kedves ember. Nem volt ki- várási idő. Az első perctől fogva hagyta vezetni magát. Ezzel na­gyon megkönnyítette a munkámat. Szabadon rendezhettem minden jelenetét. Paul Giamattival a Kerülőutak- ban ugyanezt élte meg? Vele azért volt könnyű, mert na­gyon vicces fazon. Ő is valami hasonlót nyilatko­zott önről. Hogy végig élvezte a társaságát, mert annyira szóra­koztatónak találta. Paul igazán nagyvonalú, de sok­kal szórakoztatóbb, mint én, higy- gye el. A filmrendezés, mint szak­ma, megtanulható. Humorral szü­lemi kell. Humorérzéke vagy van az embernek, vagy nincs. Nézem ezt a sok komoly, vagy legalábbis annak látszó filmet, és azt kérde­zem: Úristen, itt senkinek sem hi­ányzik a humor? Nem kell, hogy vígjátékban legyen jelen, egy feke­te komédia is megteszi, vagy egy keserédes történet, mint az ötve­nes-hatvanas évek olasz filmjeiben. Ott kéz a kézben sétál a dráma és a nevetés, és én éppen ezt szeretem. A Kerülőutak két kategóriában is Oscar-esélyes volt, végül egy­ben győzött. így is örült, vagy szomorú volt, hogy elmaradt a dupla siker? Én egy percig sem hittem, hogy a másikat is megkapjuk. Egy olyan film, amelyben meztelen férfi fut­kos a kamera előtt, nem várhat na­gyobb elismerést. Az Amerikai Filmakadémia nagy öregei még a piszoár felett is szégyenkezve nyúl­nak a nadrágjukba. Az újságírók vi­szont így sem hagyták ld a helyze­tet, hogy csak egy Oscart nyertünk. „Ugye, most a legszívesebben bort megy a film, mit akar közölni. Ami pedig a történet kezelését illeti: igen, ha jobb ötletem támad, mint ami a forgatókönyvben szerepel, akkor mindent megteszek, hogy változtathassak rajta. Én soha nem azt nézem, hogy hol, melyik stúdi­óban készült a film, hanem, hogy milyen munkát végeztek az alko­tók. Hogy a rendező pusztán a szakmai tudását vitte bele, vagy a szívét és a lelkét is. Az elmúlt hu­szonöt év hollywoodi terméséről sajnos nagyon rossz a vélemé­nyem. Ha közeli kollégája filmjét ta­lálja rossznak, közli vele, hogy selejttel gazdagította a világ filmgyártását? A forgatókönyvet szívesen véle­ményezem. Ott még könnyű szólni, hogy „vigyázz, rossz irányba mész!”. A barátaim örülnek is, hogy őszintén elmondom, mit gon­dolok, de a kész film láttán már nincs nagy értelme a hibák elemzé­sének. Egy tehetséges rendező ma­gától is látja, mit rontott el. Nálam a jó film emberi történetet jelöl. Egyszerű, lélekkel teli emberi tör­ténetet. Drága színészekkel forgat ol­csó filmeket. Hogy csinálja? Úgy, hogy nem én fizetem őket. Egy jó forgatókönyv azonban cso­dákra képes. A Schmidt története 32 millió dollár volt. Ennek a fele Jack Nicholson zsebébe folyt. Az tényleg nem sok. De azt sem tőlem kapta. Ha egy író egész élete során ugyanazt a regényt úja, akkor egy filmrendező... ... igen, lehet, hogy ő is minden alkalommal ugyanazt a történetet meséli, csak mindig más megköze­lítésből. Nálam a férfi-nő kapcsolat és a belső magány a visszatérő té­ma. Miért lesz egy történelem-spa­nyol szakos bölcsészből filmren­dező? Mert a történelem és az iroda­lom is az emberről szól. Ezért ké­szültem eredetileg újságírónak. Ér­dekel az ember. De filmrendező­ként is csak rá koncentrálok. Jirí Weiss-szel, a két éve el­hunyt neves cseh filmrendezővel hogyan került kapcsolatba? Egy inteijújában olvastam, hogy na­gyon nagy hatással volt önre. Ta­nította az egyetemen? Nem tanított, és mégis rengete­get tanultam tőle. Barátok vol­tunk. 1985-ben ismerkedtünk meg, amikor elsőéves voltam az egyetemen. Minden héten egyszer együtt ebédeltünk, és örökké csak a filmezés volt a téma köztünk. Később aztán ritkábban találkoz­tunk, havonta egyszer, olyankor aztán még intenzívebb beszélgeté­seket folytattunk. Nagyon sokat köszönhetek Jirí Weissnek. Segí­tett, hogy mielőbb megtaláljam a saját utamat. Ötödik filmje, a Nebraska szin­tén road movie lesz? De még mennyire! Korábbi film­jeim forgatókönyvét Jim Taylorral írtam, a Nebraska Robert Nelson története. Fekete-fehér komédia lesz két tűzoltóról, akik megnősül­nek, majd homoszexuálisnak tette­tik magukat, csak hogy... na, de a poént nem árulhatom el! Ezt meg­előzően lehet, hogy egy spanyol nyelvű filmet forgatok a mexikói bevándorlókról. Westernmusicalt csupasz fegyverrel. Ugye, érti, mire gondolok? Megint átsétál majd egy meztelen pasi a kamera előtt. Hadd szívják a fogukat az Ocart osztó nagypapák! sem hallottam, csak azt, hogy sztá­rok nélkül én magam ítélem bukás­ra a filmet. Értettem az aggodalma­ikat. Logikusan érveltek. A mai né­zőt elsősorban valóban az érdekű: kijátszik a filmben? A műfaji meg­határozás vagy maga a történet másod-, harmadrangú kérdés szá­mára. A rendező személye pedig a legritkább esetben mérvadó. Egy éppen felkapott sztár mindig jól jön az anyagi sikert illetően. Sok kollé­gám már a forgatókönyv írása so­rán nagy nevekbe kapaszkodik. Én nem. Nekem jó színészek kellenek. Hitelesek. Érzékenyek. Jack Nicholsonért, gondolom, mégis kapva kapott. Pedig ő is hatalmas sztár. De zseniális színész is egyben. cer küldte el nekem, hogy olvas­sam el, s ha érdekel, újam át filmre. Tehát már akkor, amikor Jim Taylorral közösen elkezdtük írni a forgatókönyvet, egyértelmű volt számomra, hogy elsőként Jack Nicholson fogja olvasni. Csak azt nem tudtam, hogy igent mond-e a felkérésre. De valahogy végig re­ménykedtem benne, hogy elvállal­ja a szerepet. Az üyen nagy kalibe­rű színészek ugyanis szívesen ját­szanak alacsony költségvetésű fil­mekben. Ott valahogy biztosabbra mennek. Jobban bíznak a rendező­ben is. A forgatás során azért meg tudják keserítem az életét. Jack Nicholson igazi profi. Egyetlen rossz szót sem mondha­Miért ragaszkodik akkor az üyen jelenetekhez? Nem én ragaszkodom hozzájuk, hanem a történet. Egy független filmes, aki a saját forgatókönyvei alapján dolgozik, sokkal nagyobb sza­badságot élvez, mint egy holly­woodi stúdióhoz tartozó kollé­gája. A történetet is szabadon kezeli. Először is: nem szeretem ezt a megjelölést. Én még egyszer sem mondtam magamról, hogy függet­len filmes vagyok. Kis költségveté­sű, személyes filmeket forgatok. Engem nem is vonz a függetlenek társulata. Én egyszerűen csak fil­mes vagyok, aki forgatni akar. Nem azt tartom fontosnak, hogy honnan jön a pénz. Hanem hogy merre inna?” - szellemeskedtek. „Nem, inkább tequillát!” - feleltem. És két hét múlva három láda tequillát kül­dött egy jó nevű cég igazgatója. A Schmidt története, akárcsak a Kerülőutak: road movie. Mind­kettő „útközben” játszódik. Fá­rasztó lehet az üyen forgatás. De még mennyire! Kényelmet­len, kimerítő. Főleg egy olyan tí­pusnak, mrnt én, aki nem szívesen ül volán mögé.

Next

/
Thumbnails
Contents