Új Szó, 2006. szeptember (59. évfolyam, 202-225. szám)
2006-09-02 / 202. szám, szombat
www.ujszo.corrl ÚJ SZÓ 2006. SZEPTEMBER 2. Családikor 13 Ne rémisztgessük gyermekünket saját, korábbi, negatív iskolában szerzett élményeinkkel! Bizalom mindenekelőtt Mi vár a kisgyermekre a suliban? ♦ El kell viselnie, hogy távol van a szeretteitől. ♦ El kell viselnie az idegeneket. Tudnia kell, hogyan közeledjen a társaihoz, és hogy az idegenekből barátok lehetnek. ♦ El kell viselnie a tömeget. ♦ El kell viselnie a kritikát. ♦ Váltakozó mennyiségű dicséret mellett kell dolgoznia. ♦ Egyedül kell dolgoznia. ♦ Nyugodtan egyhelyben kell ülnie és csendben figyelnie. ♦ Ki kell tudnia fejezni szavakban, hogy mit szeretne. ♦ Birtokában kell lennie a szükséges készségeknek. (Képarchívum) Az ismétlés tényleg a tudás anyja? Ha tartós tanulási nehézségek vagy magatartásbeli zavarok lépnek fel a kisdiáknál, ajánlatos felkeresni a pszichológust. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a tanár saját elhatározásából - vagyis a szülők beleegyezése nélkül - nem irányíthatja szakemberhez a gondokkal küszködő nebulót. Csupán ajánlhatja, mint lehetséges gyógymódot, illetve kezelést. Egyébként nem csupán a tanköteles kort elért gyermekek szüleinek fő a feje a tanévkezdés közeledtével a rengeteg, egyelőre megválaszolatlan kérdés miatt. A nagyobb diákok szüleiben is felmerülnek ilyentájt különféle kérdések és aggályok. Több, a gyermeknevelésben már nagyobb tapasztalatot szerzett szülőnek is gondot okoz például annak eldöntése, hasznára válik-e csemetéjének, ha az iskola megkezdése előtt átismétli az előző évfolyam tananyagát. A szakember szerint a kitűnő vagy az átlagos előmenetelű diákoknak általában felesleges átismételniük az egész elmúlt év anyagát, hiszen a fáradságos művelet a maradék kedvüket is elveheti az iskolától, sokat visszavehet lelkesedésükből. Az ismétlés persze nem árt, így ha a gyermek valamely területen nehézségekkel küzd, gyakorlással leküzdheti azokat. Kisebbek esetében játékos formában is történhet az ismétlés vagy a gyakorlás, (s, -cz-e) Az iskolakezdés előtt álló nebulók szülei lehetőleg ne rémisztgessék gyermeküket saját negatív élményeikkel! Éppen ellenkezőleg, tegyék kíváncsivá csemetéjüket az iskola, a tanulás iránt. Beszélgessenek vele a lehető legtöbbet az iskoláról, a tanulás örömeiről, próbálják feloldani esetleges félelmeiket, egyszóval bátorítsák őket! TANÁCSADÓ Luba Sládeková gyermekpszichológus úgy véli, azok a szülők, akik negatív élményeikkel bombázzák a gyerekeiket, nagyon könnyen elriaszthatják őket a tanulástól. Ha a gyermek előzetesen rossz dolgokat hall az iskoláról, a későbbiekben csak nehezen alakíthat ki pozitív viszonyt a tanulással, az iskolai élettel. Mivel a gyerekek az otthonitól lényegében eltérő közegben, korábbi környezetüktől némileg megfosztva kell hogy helytálljanak, szüleiknek kellő odafigyeléssel kell kísérniük csemetéjük iskolás mindennapjait. A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy a kiskorú mindenekelőtt a családja körében ellesett mintákat követi, vagyis ha adott esetben megérzi a szülő félelmét, maga is hajlamos lesz félelmet táplálni az iskolával szemben. Ha a szülő tanújelét adja esetleges ellenszenvének a gyermek valamelyik tanára iránt, a kisdiák is hasonló érzelmi viszonyt fog kialakítani az illető pedagógussal. Odafigyelés, szeretet A legfontosabb, hogy a gyereket bizalmunkról biztosítsuk. Lehetőleg még a tanévnyitó előtt fogjuk karon a leendő elsőst, és együtt látogassuk meg az iskolát! Az első napok eseményeinek nem szabad túlontúl leterhelniük őt. Éppen ezért már a tanévkezdés előtti napokban érdemes némi rendszerességet, bizonyos kötöttséget csempészni a gyermek mindennapjaiba. A hirtelen, egyik napról a másikra bekövetkezett változás nagyon is megterhelő a csemete szempontjából. A szülő azzal segít a legtöbbet, ha a szokásosnál is jobban odafigyel gyermekére. Észre kell vennie, ha fáradt, ha pihenést igényel. Ellenőriznie kell, időben tér-e aludni, Az óvodába járt gyerekek alkalmasabbak az iskolai életre Ne szegjük kedvét! egyáltalán, könnyen vagy nehezen alszik-e el. Egy hatéves, vagyis egy első osztályos gyermek napi alvásszükséglete 10-12 óra. Erre is fokozottan ügyelni kell. A kezdeti sikertelenségeket nem szabad felnagyítani, az elsős tanuló mindenekelőtt támogatást igényel. A tapasztalatok alapján az óvodába járt gyerekek általában alkalmasabbak az iskolai életre, szemben azon társaikkal, akik közvede- nül a családi fészekből kerülnek az iskola falai közé. A pedagógusok szerint az óvodából jött gyerekek fegyelmezettebbek, mivel már megismerkedhettek a közösségben tartózkodás alapvető szabályaival. (SITA/AP-felvétel) SZÓ Ml SZÓ Irány az óvoda! B. AAÁNYA ÁGNES De rég is volt, amikor a még kocsiban fekvő lányunkat sétáltattam. Megálltam az ovi kerítésénél, és figyeltem, hogy játszanak a nagyok. Megszólítottam az egyik ismerős óvó nénit, hogy tudok ám valakit, aki oda jár majd hozzájuk. Jó, jó, csak küldjem ide meg oda beiratkozni. „Hej, ráérünk arra még! - válaszoltam -, itt fekszik a kocsiban.” Teltek-múltak az évek, mint a mesében, a lányok meg a pad alatt is megnőnek ugyebár, úgyhogy a harmadik közös nyarunk, a tavalyi, az egymástól való elszakadás gyakorlásának jegyében telt: oviba készültünk.Adél látott már korábban ovit, gyereket, pláne óvó nénit közelről (az egyik nagymamája az), de ez most valami egészen más volt. Igyekeztem megértetni vele, hogy állam bácsi nem igazán fizeti túl a négy-, öt-, hatéves (és így tovább), rendkívül ragaszkodó gyerekek otthon maradt édesanyját, és nekem bizony dolgoznom kell (az októberi szülinapra kért bicikliért „güriztem”, legalábbis ezt hangsúlyoztuk minden reggel, mikor otthagytam őt, utána meg már megszokta, hogy anyja iskolába jár, mert a nyolcadikosok szörnyen várják). Tisztáztuk, hogy az oviban az óvó nénik őrzik a gyerekeket, a kedves szülők pedig mennek a dolgukra. Az ovisok ott esznek, isznak, kakiinak, pisilnek (hogy én mennyi kisvécét meg ebédelő ovist rajzoltam, a különböző jelekről nem is beszélve!), alszanak (na, azt sejtettem, hogy a mi gyerekünknek ez a programpont fog a legkevésbé tetszeni), meg hát persze énekelnek, játszanak, sétálnak, tornáznak, rajzolnak. Többször hangsúlyoztuk, hogy müyen nagylányos dolog ovisnak lenni, anyuka után nem bőgni stb. Jártunk mi már játszótéren (elvégre városiak vagyunk), tapasztaltuk, hogy a világ nem csak angyali arcú, rendkívül intelligens, rózsaszín habos ruhás kislányokból áll, fontosnak tartottam hát hangsúlyozni, hogy az oviban- mondjuk - előfordulhatnak hajhúzós, lökdösődő fiúk, sőt lányok is. Be is gyakoroltuk, hogyan kell hatástalanítani őket: a sértett (vagyis a mi szép, nagy hangú, nagy szájú lyányunk) rákiált az elkövetőre, hogy: „Ezt még egyszer meg ne próbáld!”, mire az otthon elképzelt változat szerint a merénylő ettől úgy megijed, hogy többet nem próbálkozik (nincs tudomásom róla, hogy bevált-e a dolog, avagy sem). Feltarisznyáztuk hát a gyereket, aztán a tanévkezdés napján az apukája elvitte az utcánk végén lévő óvodába, és otthagyta, mint Szent Pál az oláhot (én meg iskolába mentem, szintén tanévet kezdtem, mert ugyebár szörnyen vártak a nyolcadikosok...). Minden szoktatás nélkül, egyenesen a mély vízbe. Adél nem volt teljesen egyedül, együtt ment oviba (egy csoportba) Laurával, akivel csecsemőkoruk óta ismerik egymást, és nagyon jó barátnők. Szoktatásra nem volt módunk, és ha lett is volna sem biztos, hogy éltünk volna vele. Az első nap remekül érezte magát a mi nagylányunk, még el is aludt (mert nem vigyázott eléggé), igaz, a hófehér harisnyája kiszakadt (mert hát tanévkezdéskor csinosnak kell ám lenni), de hát a hófehér harisnyák már csak üyenek. A gondok, bajok, a mindennapi hiszti csak azután következett. Jól mondta a kedvenc óvó nénim - anyukám, hogy ha először nem sír a gyerek, majd ráteszi azután. Adél egy-két nap élvezte az új helyzetet, de aztán csak nem fért a fejébe, hogy miért kell ennek majd minden áldott nap megismétlődnie. Az óvó nénik igazán mindent megtettek: Adél kezdetben- bár azelőtt nagyon szeretett homokozni - az oviudvaron egyszerűen nem volt hajlandó, úgyhogy az egyik óvó néni kézen fogta, és körözött vele, sétáltak, ahogy anyjával szokta... Vagy másfél hónapunkba került, mire jókedvvel ment oviba, és vágyódott a barátnők és a vattacukor hajú Zsuzsi meg Szüvia óvó néni után. A „Ne menj még, anya!” könyörgés továbbra is színesítette a reggeleinket, de ez még otthon hangzott el, mikor közöltem, hogy befejeztük a reggeli összebújást, és igenis indulnunk kell. Legtöbbször az apukája vitte, aki már szinte megtanulta Janikovszky Éva Már óvodás vagyok című könyvét, és rendre azzal vagy más, személyre szabott történetekkel szórakoztatta az úton. Igaz, Adél sokat betegeskedett (azelőtt három évig feleannyit sem), de a közösségbe kerülés ezzel is jár. Rengeteg jó történt vele, ezáltal velünk is az ovinak köszönhetően, a javára vált, hogy gyerektársaságba került. Idén nyáron már sokat emlegetjük az ovit, a barátnőket, szinte minden nap eszébe jut valami, felemlegeti az ottani dolgokat. Laurával együtt nagyon büszkék rá, hogy ők már középső csoportosok lesznek (Adél például elméleten gyakorolja a cipőfűző-bekötést, egyelőre csak összecsomózza a végtelenségig), mi, szülők pedig bizakodunk, hogy egy nyugodtabb tanévnek nézünk elébe. IRO OLVASOK Egy elme tévelygése NAGY ERIKA Más volt, mint a többi huszonéves. Ma, ha üyen típusú embert látok, tudom, mit gondoljak. Három évtizeddel ezelőtt eszembe sem jutott, hogy meleg. Csak any- nyi, hogy furcsa. Sokat változott azóta. Megtört, idegbeteg ember lett belőle. Számtalan elmegyógyintézeti kezelés előtt és alatt őszintén beszélt intim dolgairól. Feltárta a nyers valóságot a férfiakkal töltött együttléteiről, nem törődve azzal, hogy megbotránkoztatja ezzel az egyszerű, a másságot elfogadni képtelen falusi polgárt. A valóság keveredett a háborodott elme szülte mesevilággal. A valós, megtörtént dolgokat pótolta azzal, amire áhítozott, de nem teljesedett be. Egy nap hajnali négykor fülsüketítő zenére ébredt a szomszédság. A szomszédos házak ablakai sorban kitárultak, és ásítozó, bamba ábrázatú alakok dugták ki a fejüket. Csendháborítónk, mint aki jól végezte dolgát, békésen álldogált házuk kapujában. A kutyák futkostak, vonyítottak körülötte. Nem érdemes szólni, vélték a szomszédok, meddő vitára hajnalban semmi szükség, így visszabújtak az ágyukba. Pár nap elteltével újra hallatott magáról, s hajnalban a kutyáival társalgott hangosan, szlovák nyelven, gondolván, a hű társak jobban érvényesülnek, ha két nyelven tudnak vakkantani. Tavaly, miután teljesen kikészítette a vele egy házban élő testvérét, szomszédságát, pár hétre újra intézetbe utalták. Csend honolt az utcában. Jó volt. Pár hét után azonban megjelent. ,Jtthon vagyok szabadságon!” - ordította. Vége a nyugalomnak. Menekült előle, aki csak tudott. Nekem nem sikerült. Végighallgattam élmény- beszámolóját. Örült, hogy valaki meghallgatja történetét. Közben vártam a csodát, hogy történjen valami, mert émelygett a gyomrom a szájából kifröccsenő nyál látványától, ami a beszedett gyógyszerek mellékhatásaként könyvelhető el. „Képzeld csak el, milyen fantasztikus dolog történt velem!” - szólt lelkendezve. Megadóan ránéztem, tudtam, hogy mindenképpen elmondja, amit akar. „Egy reggel arra ébredtem, hogy öt nyelven beszélek!” - lelkendezett. Kitört belőlem a nevetés, leheteden volt visszatartani. „Ez hogy sikerült?” - préseltem ki magamból a szavakat. „Nem tudom, csoda történt.” S hogy igazolja mondókáját, büszkeséggel hablatyolt valamit sajátos, idegennek tűnő nyelven. Ráhagytam, megdicsértem. Örült. Pár nap nyüzsgés után ismét csend. Letelt a kiérdemelt, hétvégi szabadság. Hősünk azonban a távolléte alatt is felbolygatta kedélyeket. Megismerkedett egy sorstársával, aki bortermelő volt. Rendelt is tőle kétszáz liter nedűt, mondván, vigye haza a testvéréhez, az majd ad érte cserébe hízott kismalacokat. A rozoga járgány, megterhelve a nemes folyadékkal, bírta az hámot, de a cél előtt húsz-harminc méterrel feladta, ráadásul ádósan, forgalmat akadályozva lehelte ki a lelkét. Testvére ijedten futkosott, mikor megtudta, milyen szállítmányt kapott. Fehér volt, mint a frissen meszelt fal. „Mit kezdjek ezzel a temérdek borral?” - siránkozott. - Honnan vegyek kismalacokat, mikor évek óta nincs az ólban egyeden jószág sem?” Közben számolt magában, ha kifizeti, rámehet az egész havi rezsiköltsége. A járgány még órákig lassította a forgalmat. Tulajdonosa pedig lassan rájött, hogy átverték. Nem kötött üzletet. A hosszú kezelés megtette hatását: mintha kicserélték volna, nem lehetett ráismerni. Hónapokig ült a szobájában, nem lehetett látni, hallani. Félt mindentől és mindenkitől. Kegyeden az élet, ha ugyan ezt életnek lehet nevezni. Ülni a négy fal között, s bamba ábrázattal nézni az ablak előtt elsuhanó alakokat, nem törődni azzal, mit hoz a holnap. Hosszú hetek teltek el, mire kimerészkedett az emberek közé. Nyugodt volt, nem háborgatott senkit. Azóta jól van. De vajon meddig?
