Új Szó, 2006. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)
2006-08-18 / 191. szám, péntek
10 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Hushegyi Gábor támadásának az az oka, hogy Duray árulónak merte nevezni azt a liberális felfogást, mely a nemzeti identitástudat felszámolásán munkálkodik Hogyan Hushegyi Gábor ismét bizonyította, hogy Duray Miklós ellen nem nézetkülönbség, hanem személyes indíttatású gyűlölet vezérb a tollát, és ehhez bármi ürügyet felhasznál. MIHÁLY! MOLNÁR LÁSZLÓ Stílusából ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy ennek oka valamiféle sértődöttség, avagy a személyiségének egyéb furcsasága, de megjelent írásának lényegén (mint korábban június 9-én is és nem 10- én, mint arra zavarosan emlékszik sok egyéb mással egyetemben) ez nem változtat. Olyan összefüggéseket nélkülöző dolgokat csúsztat egymásba, amelyek után joggal tarthat igényt az ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA kitüntetésre. Leegyszerűsítve: olyan álságos mesterkedésről van itt szó, mint ama tudós kutató esetében, aki megtanította a bolhát parancsszóra ugomi, majd kitépte a bolha lábát, de az már nem ugrált többé sem parancsra, sem anélkül. A tudós feljegyezte: ha kitépjük a bolha lábát, akkor megsüketül. Ennek csupán az az oka, hogy Duray a nemzeti és etnikai identitásról fogalmazott politológiai tanulmányában árulónak merte nevezni azt a liberális felfogást, mely a nemzeti identitástudat felszámolásán munkálkodik. Ugyanakkor megkérdőjelezte annak a rengeteg szemétnek a hitelességét is, amit a XX. századi érték- és identitászavar dobott felszínre a hitéből és tiszta világszemléletéből kiforgatott, magukat művésznek nevező és terméküket művészetnek nesüketült meg a bolha? veztető söpredék által. Duray nem utasította el sem Vasarely, sem Kassák alkotásait, de Hushegyi agyrémképletében már ez is benne van! Duray véleményét „dohos, 19. századi művészetszemléletnek” nevezi, mintha a 19. század ilyen lett volna, csak azért, mert Michelangelo művészi nagyságához merte igazítani a követelmények mércéjét. (Amihez képest a XX. század képtárait ugyancsak ki kellene már takarítani!) Végül néhány montázsolt művészetelméleti megfogalmazásba csomagolt féligazsággal lavírozva odáig jut, hogy Durayt a kommunista és fasiszta ideológusokkal rokonítja, majd úgy akarja megvédeni a nemzeti identitásukat vállaló felvidéki magyar képzőművészeket, hogy Durayval állítja őket szembe. Ez éppen olyan agyrém, mintha azt mondanám, hogy Hushegyi épp akkor támadja Durayt, amikor Slota, ezért Hushegyi sem különb Slotánál. (Ezt nevezi az újságírói szakzsargon csúsztatásnak! Egyszerűbben aljas hazugságnak.) Ezek után csak azt tudom a szerzőnek javasolni,Jiogy maradjon a szakmájánál, és a favágást tartsa meg magának. Egyébként, ha Duray is idézett volna néhány szerzőt, akkor vajon miként reagált volna a tisztelt nagyérdemű?! Például Hamvas Bélát: „A modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apoteózisa. Idézi az örvényt, amelynek - úgy látszik - a legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel... ez a világ minden részéből elűzött és kitaszított söpredék, foszlány, lélekrongy (intelligencia, és érzés és önálló akarat nélkül) szégyentelen életmohóságának tehetetlen martaléka. Jóra, rosszra egyaránt tökéletesen érzéketlen. (...) Uralkodó állapota a szorongás és az alattomos kéjsóvárgás. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, befurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepisz- kol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul belemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritka testű lény, és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlen módon lehet ellene védekezni: világossággal ami napfény, értelem, erkölcs, derű, nyugalom, béke. Mindazzal ami nincs.” Avagy mondhatta volna Máraival is: „Az irodalom megtelt kétség- beesett, gyermekes és görcsös kísérletekkel a kávéházakban, a vékony folyóiratokban és a színpadokon nyelvét öltögette az epileptikus, rángógörcsös kétségbeesés, amely már nem magyarázni akart, csak dadogni és visongnl mint a gyerek, mikor toporzékol. Volt dada és exp- resszionizmus, volt kubizmus és szürrealizmus. MINDENKI TUDTA, HOGY MINDEZ MASZLAG, DE SENKI NEM MERT KÖZBESZÓLNI. A bukás oly tökéletes volt, mint soha azelőtt... s ebben az időben, mikor az európai szellem kezdett tudatosan kozmopolita lenni, felfedeztem magamban azt a másik nemzeti érzést, melynek semmi köze nincsen politikához, egyszerűen a végzet és kötés érzését. ” Ezek után vagy Hamvas és Márai is kirekesztő, vagy Hushegyi akar bolondgombát etetni velünk. HIZSNYA1 ZOLTÁN Mihályi Molnár László fent olvasható írását - melyet szerkesztőségünk címére küldött levele szerint „csorbítatlan” közlésre szánt - a következő feleimmel látta el: „Tudós Hushegyi Gábornak a Gondolatban augusztus 4-én megjelent irományára”. Sajnos, a címnek ezt a részét technikai okokból (rövidsége miatt) nem állt módomban az eredeti helyén hagyni, pedig szívem szerint otthagytam volna. Szerkesztőként is igyekszem ugyanis nem elfelejteni, amit szerzőként néha magam is érzékelek: sokszor egy apró beavatkozás is elég ahhoz, hogy a szöveg más árnyalatot kapjon. Mindazonáltal úgy vélem, Mihályi Molnár László vitairata olyan írásmű, amely még jóval jelentősebb csorbák ejtése révén sem hagyná magát árnyalni. Annyira árnyalatok nélküli ugyanis. Olyan, mint egy fekete lyuk - elnyel mindent: jóhiszemű megértési szándékot, empátiát, elemi logikát, reagálási kedvet. Elolvasása után olyan érzése támad az embernek, hogy nem érdemes írni. Hogy itt aztán minden hiábavaló... Másrészt viszont önmagáért beszél - még akkor is, ha nem önmaga érdekében. Vagy éppen emiatt. Egy „politológiai tanulmányt” védelmez egy „irománnyal” szemben. A „politológiai tanulmány” egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján hangzott el. Hogy mi köze a politológiának a képzőművészethez, nem tudhatni, különösen akkor nem, ha a politológiai okfejtés egy aktív politikus előadásában emelkedik a tanulmány rangjára. Ráadásul az alább idézett szövegrészek egyértelműen arra utalnak: a „tanulmány” szerzője szerint a politikatudománynak kutya kötelessége, hogy útmutatást adjon a művészi alkotás hitelességét és a művész feladatát illetően. A hitelesség kérdésében Duray Miklós például így fogalmaz: „A művészi alkotás és a hitelesség kapcsolatáról méltán elfogadhatjuk azt a mércét, hogy a határ ott van, ahonnan még felismerhetők Michelangelo freskóinak nyomai. Ami ezen kívül esik, annak megkérdőjeleződik az értéke és hitelessége. ” A kötelesség lényegét pedig ekként foglalja össze: „A művész évezredes feladata a környezetünk és a megélt valóság lényegének hiteles ábrázolása. Ez elől nincs menekvés. Ha mégis van, az bujkálás vagy ha- zudozás. ” Lássuk be, polgári demokráciákban se politológusok, se politikusok nem szoktak ilyen útmutatásokat megfogalmazni, de ha még erre vetemednének is, szinte elképzelhetetlen, hogy országukban lenne akár csak egyetlen kiállítóhely is, amelynek valamely kiállítás-megnyitójára meghívnák őket, hogy politikai megrendelésüket ünnepélyes keretek között adják elő a kissé megszeppent, de azért nagy megtiszteltetést érző, hálás és csillogó szemmel, hevesen bólogató alkotó- művészek koszorújában. És ha létezett ember, aki ezt a legkevésbé sem lett volna képes elképzelni, az éppen Márai Sándor volt. Ezért hát, ha egy politikus ilyen kitételekkel tűzdelt politológiai tanulmányt olvas fel egy képzőművészeti tárlat megnyitóján, a kommentátor - akármüyen „művészetelméleti megfogalmazásba csomagolt féligazságokkal próbál is „latehet mast, mint hogy politikusunkat „a kommunista és fasiszta ideológusokkal rokonítja”. Legalábbis itt, a 21. századi Európában. Egyébként valószínűleg nem véletlen, hogy az első kellemetlen reakció Erdélyből jött Duray beszédére. Ott még elevenebben él az efféle szigorúan számon kérő politikusi intelmek és az árulózás, kiközösítés emléke. A „Kárpátok Géniuszának” művészetpolitikai megnyilatkozásai ugyanis egészen ’89 végéig a proletárdiktatúra aranykorát idézték. Én különben inkább Hushegyi Gáborral értek egyet abban, hogy „a Zsdanov-Duray párhuzam kissé talán erős, ennél árnyaltabb képet adhat a Zdenék Nejedlý és Ladislav Štoll nevével fémjelzett, »gottwaldi útiként ismerté vált, »k lidu blíž, k lidu níž« jelmondata, művészetpolitika egybevetése Duray elképzeléseivel” Hiszen mostani szerencsétlen megfogalmazása ellenére tudjuk, nem akar ő rosszat, csupán a művészet agitatív erejét szeremé kihasználni a jó ügy érdekében. Ehhez pedig az kell, hogy a művészek „Michelangelo freskóinak” ihletésében és színvonalán ábrázolják „a megélt valóság lényegét”, és az egyszerű jó magyar emberek számára is érthető módon fessék és szoboiják meg a nemzeti kisebbséget ért felháborító diszkriminációkat, a szülőföl- dön-számkivetettség életérzését vagy éppen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás gyalázatos végeredményét. Egyszóval, hogy legyenek hitelesek. A legkevésbé sem akarja ő a művészi szabadságot korlátozni, csak arra kéri a tisztelt piktorokat, hagyjanak fel végre kisded kozmopolita játékaikkal, lépjenek túl a közösség számára terméketlen szubjektív megközelítésmódon, és vegyék ki részüket a megmaradásért folytatott könyörtelen küzdelemből. Nem állítom, hogy az igény nem jogos, Duray Miklós szavazótábora minden bizonnyal mély, a legrafináltabb szexuális gyönyörérzethez hasonló katarzist él át a budapesti Ernst Múzeum Közös tér című kiállításának némely, az igaz művészet michelangelói szféráiba röptető műtárgyának megtekintésekor. Csak az az aprócska gond merül fel ezzel kapcsolatban, hogy ők már amúgy is meg vannak győzve. Mi értelme őket agitálni? A többiek: a magas művészet iránt közömbös tömegek és a kozmopolita befolyásoltság alatt állók pedig az istennek se akarnak beállni a szebb napokat is megélt budapesti intézmény előtt kígyózó sorokba. A fene se tudja, mit segíthet itt a szigorú számonkérés vagy az árulózás, hiszen ezek vagy nem is olvasnak, vagy olvasás közben nagyokat böfögve röhögnek az egészen. (Pedig hát ők tudják a legjobban, hogy nem is annyira nevetséges ez. De nem ám!) Ah, de mi gondja ilyesmivel egy elkötelezett nemzetegyesítő- nek: vesszen a férgese! Szóval: nehéz ügy. Igaz ügy, de nehéz. Könnyű kiadni az ukázt, de roppant nehéz megvalósítani. Mert hát mitévő legyen az a szegény, magát művésznek nevező „söpredék”, ha ő a számon kért valóságot kissé másképp éli meg? Miként áldozzon „hiteles” művészettel a megmaradás oltárán, ha mondjuk az emberi élet és halál, a szerelem, a szociális gondok vagy korunk emberének a feldolgozhatatlan tempójú fejlődésből eredő pszichés anomáliái és a kozmikus létezés bagatell kérdései jobban foglalkoztatják? Bizony, az üyen ferde tudatú, elfajzott személyiség, még ha akarna, akkor se tud megfelelni Duraynak és Mihályi Molnárnak - no meg a megmaradás lázában kígyózó tömegeknek, akiket képviselnek. És akkor most téljünk rá az idézett véleményekre. Elöljáróban talán szögezzük le: kiforrott demokráciákban a véleménynyüvánítás szabadsága mindaddig korlátlan, amíg a megfogalmazás nem sérti mások szabadságjogait, és a véleménynyilvánító nem gázol konkrét, identifikálható személyek vagy pontosan körbehatárolható társadalmi csoportok becsületébe. Mihályi Molnár László Hamvas- és Márai-idézetei nem lépik át ezt a küszöböt, tehát - eltekintve attól, hogy egyetértünk-e tartalmukkal - nem szabad elvitatnunk létjogukat. Kissé más a helyzet azonban Duray Miklós „politológiai tanulmányával ő ugyanis egyértelműen azokra a szlovákiai magyar művészekre utal, akik lemondták a politikai prekoncepcióra épülő kiállításon való részvételt. Ha munkáik ott lennének a kiállításon, Duray egészen biztosan nem használta volna rájuk vonatkoztathatóan a mélyen deho- nesztáló „zsarolás” és „áruló” szavakat. Ezzel kapcsolatban - és a Mihályi Molnár által a Kassai őrjáratból idézettek árnyalása végett - álljon itt egy Márai-citátum: „Ma bűn, ha egy ember azt meri mondani hogy csak ember, tehát pártatlan. »Legyél pártos!« - olvastam minap egy fiatal kommunista költő versében a türelmetlen követelést; s elítél mindenkit, aki pártatlan szeretne lenni En magyar és keresztény vagyok, de elsőbb- rendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék (...), hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” (Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946. Vörösváry Co. Ltd. Toronto, 1991) A Hamvas Béla-idézettel sokkal könnyebb a dolgom. Ha ugyanis valaki végigolvassa a Titkos jegyzőkönyv című, lenyűgöző esszét (Vigilia, 1987), láthatja, a kiragadott részlet éppen ellenkező értelemben ágyazódik be a szövegegészbe. Fura is lenne, ha éppen az a Hamvas mondana egyes szám első személyben ilyeneket, aki - feleségével, Kemény Katalinnal közösen - megírta a „Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon” című könyvet (első kiadás: Misztótfalusi, 1947), amely - Tüskés Tibor szavaival - „élesen megoszló visszhangot váltott ki a korabeli ideológiai és szellemi életben” és „beletartozott a modem magyar művészet ama felszabadulófolyamatába, amely 1945 után végre levetette magáról a konzervatív megbélyegzések nyomait. ” Végezetül - mintegy a fontiek konklúziójaként - ebből a könyvből idézek: „A lekésett és visszamaradt tudatok, amelyek a múlt valamely töredékébe ragadtak, természetesen a történeti időt nem tudják késleltetni. Az idő halad tovább akkor is, ha senki se tudja követni. Az egyes ember számára azonban a késés egy ponton katasztrofálissá lehet. Miért? Mert alig képzelhető el nagyobb katasztrófa, mint ha valaki a reális történeti időn kívül él. Akkor ugyanis üres és hazug világban él amelyben semminek sem az az értelme már, amit látni és megállapítani vél... ” A véleménynyilvánítás szabadsága addig terjed, amíg nem sérti mások szabadságjogait, és nem gázol konkrét személyek vagy társadalmi csoportok becsületébe Ki süketült meg? - avagy: Kívül a reális történeti időn... vírozni” - végül is egyszerűen nem (Somogyi Tibor felvétele) Duray Miklós
