Új Szó, 2006. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

2006-08-05 / 180. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. AUGUSZTUS 5. Szombati vendég 9 Tristan Schwartz: „Kint nem szeretek arról beszélni, hogy most jelent meg a harmadik könyvem, mert az írek egyfolytában azt kérdezik, mikor lesz angol fordítás..." Modern cigányballada a mai magyar valóságból A bánat fia feketében. Ezt je­lenti írói neve: Tristan Schwartz. „De én nem va­gyok szomorú típus” - szól finoman Schwartz Béla, aki harmadik regényével, a Ka­tika cigányéletével szerzett magának újabb híveket az idei könyvhéten. SZABÓ G. LÁSZLÓ írói pályáját 2002-ben A geno­vai méregkeverővei kezdte. Egy kalandregénnyel, amely az utolsó darabig elfogyott. Ezt követte 2003-ban a Még a cowboyok is, amely ugyancsak kalandregény, „de nem volt annyira jó, mint az előző”. Harmadik könyve megun­hatatlan, leteheteden. Olyan, mint az intravénás injekció: azon­nal hat. Katika egy nyírbátori ci­gánylány, aki korán elárvult, megjárta a fiatalkorúak börtönét, majd beleszeretett egy javíthatat­lan magyar autótolvajba, és anél­kül, hogy szülne, gyereke lesz. Derűvel és daccal vándorol lakás­ról lakásra, rosszból a még le- pusztultabba, aztán a jóból a sem­mibe. Modem cigányballada az egész élete. Ahogy Tristan Schwartz úja: „Sós kútba tették, onnan is kivették, kerék alá tet­ték, onnan is kivették.” Már a könyv első oldalait ol­vasva sejtettem: nem lesz köny- nyű szabadulnom Katika „szorí­tásából”. Márquez hőseivel szemben érzek valami hasonlót. Ők sem eresztenek el, miután leteszem a könyvet. Az a mági­kus realizmus, ez itt a fájó ma­gyar valóság? Vannak részek a könyvben, amelyeket én találtam ki, de a re­gény hetven százaléka Katika va­lódi élete. Tehát hiteles történet mindenféle szépítés nélkül. Teg­nap például találkoztam Ibivel, aki az én könyvemben fehér. Ő meg kikérte magának, mert büsz­ke arra, hogy cigány. Miért nem hagyta meg akkor annak? Nem tudom. Valahogy így ala­kult. Katika is néha összevissza beszél. Hajlamos rá. Hol találkozott vele? Együtt dolgoztunk egy nagy üzletközpont pizzériájában. En voltam a szakács, Katika a moso­gató. Eleinte nem voltunk annyi­ra jóban. Csak később. Ez 2003- ban volt. Vendéglátó-iparit vé­geztem Csepelen. Odament a leg­jobb barátom, és én is azt válasz­tottam. Ő aztán felszolgáló lett, én meg szakács. Nem voltam jó tanuló, máshova talán fel sem vettek volna. Nem voltak különö­sebb ambícióim, csak meg akar­tam oldani az életemet, hogy le­gyen valahogy. Tizenkét éves ko­romban, amikor apám megkér­dezte, mi akarok lenni, kapásból azt feleltem, hogy író. Ő erre azt felelte, hogy akkor sokat kell ta­nulnom. Én viszont csak olvasni szerettem. Fekete Istvánt, Gerard Duvallt, Dekameront. Hogy lett később Schwartz Bélából Tristan Schwartz? Amikor elkezdtem írni, mondta egy lány, hogy legyek inkább Tristan. Ő Izolda volt? Az akart lenni. Egzotikus vonásaihoz min­denesetre jól illik a név. A dédnagymamám román volt, az édesanyám szerb családból jött, az édesapám mindig mondja, hogy nem zsidó, de hát...! A nagy­apám viszont német, a dédszü- leim között meg tótok is voltak. Fél Európa bennem van. Huszonhárom éves volt, ami­kor A genovai méregkeverő megjelent. Az még nem egy „élet írta történet”. Akkoriban az alkímia és a rein­karnáció érdekelt. Ez egy kaland­regény. Él egy gazdag kereskedő­család Genovában, a reneszánsz korban. Az édesanya megözve­gyül, majd újra férjhez megy. Két fia van. Angelo az első férjétől, Lorenzo a másiktól. Angelo a fe­kete bárány. Megöli a mostohaap­ját. Lorenzo feleségül kéri a Vis­conti grófkisasszonyt, de Angelo már az első éjszaka bemegy a lányhoz. Nagyon szövevényes a történet, tele van misztikummal. Már szakács voltam, amikor írni kezdtem, de foglalkoztam sok minden mással is. Jelzáloghitel­értékesítéssel, épületbiztosítás­sal. Még modellkedtem is egy ideig. Három célt tűztem ki ma­gam elé, abból kettő már telje­sült. Az első, hogy író legyek, a második, hogy külföldön éljek so­kat, tehát utazzak, ami szintén megvalósult, hiszen most Íror­szágban élek, a harmadik vá­gyam pedig az, hogy egyszer fil­met csináljak. Hogy megírjam, szerepeljek benne, és én magam rendezzem. A megírás nem okoz­na gondot, a színészetet még nem próbáltam ki, szerintem drámá­ban jó lennék, vígjátékban nem biztos, a rendezés azonban külön szakma. Azt meg kell tanulni. De én mindig tanulok. A genovai méregkeverő igazi bestseller lett. Ráadásul nyáron, amikor any- nyian nem is vesznek könyvet. A Még a cowboyok is a jelenben ját­szódik, az arizonai sivatagban, ahova lehet, hogy most elmegyek, mert az unokatestvérem kint van Floridában. A második könyvem mindenesetre nem lett nagy siker. Nem is akarta senki kiadni a Kati­kát. A Genovai tényleg bestseller volt. Tele volt piros plakáttal a metró, nagy promóciót kapott. Sokkal nagyobbat, múlt most a Katinka. Tehát elég szépen indul­tam. Annyira szépen, hogy a má­sodik regényemtől sokkal többet vártam. Ehelyett ott álltam egy bukott könyvvel a sikerregény után. És akkor úgy gondoltam: le­het, hogy most ennek le kellene ülepednie. Mivel tudtam egy kicsit angolul, szeretem az angol irodal­mat, Virginia Woolfot, két lehető­séget adtam magamnak. Anglia vagy Írország. A végén egy ír kis­város mellett döntöttem. Égy éve élek kint, azóta sok minden letisz­tult bennem. Sokat változtam. Már nem vagyok lobbanékony, mint régen. Amikor elment, a Katika már kiadásra várt? Még mielőtt elutaztam volna, megkerestem a Csataló ügynök­ségvezetőjét, Tóth Gábor Ákost, és leadtam neki a kéziratot azzal, hogy csináljunk belőle valamit. És most megjelent a könyv. Miközben séfként dolgozik egy írországi szálloda konyhájá­ban. Én nagyon szeretnék az írásból élni, csak azzal foglalkozni, mert nagyon sok időm elmegy mással. A szakácskodás is egy életforma. Felelős munka, nagyon jól kell csi­nálni, persze nagyon jól megfize­tik. Jobban, múlt az írást. De nem szeretném ezt sokáig csinálni. In­kább legyen kevesebb pénzem, csak le tudjam tenni az asztalra azt a regényt, amelyet szeretnék. Rosscomon, ahol élek és dolgo­zom, nekem csak egy állomás. Nem ott fogom leélni az életem, de most ott is jól érzem magam. Ennek is megvan a maga romanti­kája. Kisváros. Küépek az utcára, és mindenki köszön, megkérde­zik, hogy vagyok. Azt már nem szeretem, ha a tányéromba néz­nek, hogy lássák, mit főztem. Könnyen lehet, hogy ezután Dub­lin következik vagy London. Ott ugyan nincsenek barátaim, de olyan város, hogy érdekel. Napközben ír, este dolgozik, vagy nincs ilyen rend az életé­ben? Az soha nincs. Kétségek viszont voltak rendesen. Három év kálvá­riája után kimondtam végre, hogy igen, folytatom, írni fogok. Túljutottam életem első alkotói válságán. Három év kálvária? Igen. Én a Katika cigányéletével már 2003-ban készen voltam. Abban a formában, ahogy most megjelent? Durva változatban, ami kemé­nyebb volt egy kicsit. Ki is vettem belőle valamit, saját meggyőződé­semből. Szerencsére maradt elég anyag így is. Az első változat egyébként sokkal szabadszájúbb voít. Az eredeti kiadóm mondta is, hogy nem ülik a profiljába. Aztán volt egy rangos kiadó, ahol külön­böző változtatásokat kértek, és nagyon biztattak. Erre az egészet átírtam, megköszönték, de másfél évig semmi sem történt. Akkor az­tán továbbálltam, és így jutottam el a Csatalóhoz, ahol a könyv meg­találta a maga támogatóját. És most viszi magával Rossco- monba. Egy gyönyörű házban lakunk négyen. Két ú, egy francia, és én, a magyar. Reggel, amikor felébre­dek, és kinyitom az ablakomat, egy hatalmas rét van előttem, és ott vannak a lovaim. A lovai? Azért mondom így, mert almá­val szoktam etetni őket. Négy ló. Egy szőke, két barna és egy fehér. Gyönyörűek, amikor szaladgál­nak. Mi pedig úgy élünk négyen, mint a Jóbarátok című tévésoro­zat hősei. Délután járok dolgozni, de még éjfél előtt befejezem. Olyankor már fél Rosscomon ott van a házban, ha buli van. Gitáro­zunk, borozgatunk... lassan el is kell költöznünk, mert a szomszé­dok már megelégelték ezt a zajos, fiatalos életsüust. De most egy még nagyobb, kertes házba költö­zünk, ahol nem lakik a közelben senki. A legjobb barátaim brazi­lok. Ha velük vagyok, megnyug­szom. Az úekkel túl nagy a pörgés, a brazü fiúkkal meg szépen elül­dögélek. Két szabadnapom van egy héten. Általában éjszaka írok. Regényt? Naplót. De csak magamnak. Ezt nem adom ki. Amit egyszer majd igen, az három szerelem története. Téljünk vissza Katikához! Tudta, hogy amit elmond, az pa­pírra kerül? Persze. Ezt közösen határoztuk el. Az viszont már egyedül az én döntésem volt, hogy a járulékom­ból kapni fog. Én nem akarok senkit kizsákmányolni. Másrészt pedig nem vagyok kapzsi, rossz ember. Bizonyára ennek köszönheti Katinka őszinteségét is. ­Hozzám eddig nagyjából min­denki őszinte volt. Én megérzem, ha valaki nem az. A szakács és a mosogató kö­zött nem lehet két lépés távol­ság? Eleinte nem is volt annyira fel­hőtlen a kapcsolatunk. Nem gyű­löltük egymást, csak különöseb­ben én sem foglalkoztam vele, meg ő sem velem. Később lettünk jó barátok. Nekem nagyon sok ci­gánybarátom van. Soha semmi gondom nem volt velük, sőt gye­rekkoromban a legjobbakat min­dig a cigányoknál ettem. Megérez­ték, hogy fenntartás nélkül húz­tam feléjük, és egy idő után befo­gadtak, és segítettek, ha bajba ke­rültem. Az írek milyenek? Ők is nagyon összetartóak. Áp­rilis elején, amikor vagy húsz fiú ott ült nálunk a kandalló mellett, iszogattuk a bort, és el voltam ke- nődve egy kicsit, mert itthonról olyan híreket kaptam, hogy még mindig nincs szponzorunk a könyvhöz, és a húsz fiú azt mond­ta, mindenkitől kapok egy százast, és megjelenik a könyv. Két perc alatt meglett volna a szükséges összeg. A cigányok viszont nagyon erőszakosak Írországban. A ház­beli lány és az égjük fiú elmentek egyszer a cigánytelepre. A srácnak volt valami üzleti ügye. Nekem azt mondták, maradjak otthon, és gyújtsak be a kandallóba. Eltelt vagy húsz perc, és már jöttek is ha­za. A kocsi ablaka be volt törve, ők meg mindketten véresek voltak. Kirontottak a cigányok a lakóko­csijukból, és benyomták az autó ablakát. Az írek ritkán vereked­nek, de ha mégis, akkor nagyon. Huszonegy éves a lány, huszonhá­rom a fiú. Hazajöttek és azt mond­ták: a cigányokkal nem lehet ujjat húzni. Nincs értelme. Megmosa­kodtak, és már nem is beszéltek a történtekről. Az írek iszonyatosan hidegvérűek, rengeteget lehet ta­nulni tőlük. Nem jönnek soha za­varba. Nagyon kemény nép. Én ha úgy érzem, nem igazságos, ami történik, nem rejtem véka alá a vé­leményem. Ott is elmondhatom, de alaposan át kell gondolnom, hogy udvariasan tálaljam. Sok rossz tulajdonságot vetkőztem le köztük. Itthon például mindig tü­relmetlen voltam. Mindent azon­nal akartam. Most már nem. A brazüok nagyon jó barátaim, de a csehekkel, a szlovákokkal és a len­gyelekkel is jól kijövök. Én vagyok köztük az egyetlen magyar. Szere­tem Írországot, de a tortának csak egy szelete az életemben. Az írás is egy szelet a tortá­ból? Az úás: szerep. Az utóbbi idő­ben háttérbe szorult hobbi. De most nagyon keményen rá fogok hajtani. Ha fáradt vagyok, nincs is kedvem hozzá. Olyankor inkább az érdekel, mit csinálnak a házban a többiek. Itthon író, ott szakács? De ez jó! Erről beszéltem. Sze­repek. Kint nem is szeretek arról beszélni, hogy most jelent meg a harmadik könyvem, pedig ők egy­folytában azt kérdezik, mikor lesz már angol fordítás. Egyszer ennek is eljön az ideje, de most nem ez a legfontosabb. A szállodában sem beszélek erről. Akkor mondtam csak meg nekik, hogy úó vagyok, amikor be kellett jelentenem, hogy jövök haza a könyvhétre. El is csodálkozott mindenki, de jól reagáltak. Az írek nem irigyek. Nem is foglalkoznak azzal, hogy én most akkor mit keresek ott, ha itthon... A lóverseny, az ír futball sokkal jobban érdekli őket. Az ír futball? Az milyen? Kézzel-lábbal játszák. Amikor először láttam, hogy labdával a kezében szalad a játékos, azt mondtam, úristen, ez bolond. Nem, nem, ez ír foci, figyelmeztet­tek, majd dobja a labdát a másik­nak. És tényleg dobta. Hol érzi jobban magát? Ott vagy itthon? Amikor itthon vagyok, a kinti életem hiányzik, ha meg kint, ak­kor ez. Néha úgy érzem, egyikben sem adom teljesen önmagam, de szeretem, hogy így van. Jó ez a kettősség. Élvezem. Oláh Csaba felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents