Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-01 / 151. szám, szombat

Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 1. Ónodi Eszter: „Remélem, nem itt ért véget a pályám, és kapok még jó szerepeket. A láncszem, amely kiesett a fogaskerékből, nem veszett el..." Dús évek után egy egészen új fejezet, babával Hat darabból lépett ki a múlt évadban Ónodi Eszter, de ősszel már talán két sze­repét is visszaveszi, s vár rá egy új feladat is a Katona József Színházban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Időközben ugyanis édesanya lett, kisfia, Keszég Zsigmond Mihály pár nap múlva öt hónapos. Túl messzire azonban még nem engedi a mamát, sőt ha úgy dönt, perceken belül „há­zasítja”. Milyen az élete két szoptatás között? Csupa kapkodás, sürgés­forgás? Csalóka ez a háromóránkénti etetés, mert a „szünet” mindig a szoptatás elejétől kezdődik. Mos­tanság, hogy már nyílik a tudata, bele is alszik, vagy bámészkodik, nézelődik, tehát nem eszik, csak úgy elvan. Ilyen módon pedig negy- ven-ötven percig is eltart, míg jólla­kik. Marad tehát két óra tizenöt percem, és ez annyi, hogy valahová elérek, és már fordulhatok is vissza. Akkor nagyon „katonásak” a napjai. Cserébe viszont átalussza az egész éjszakát, ami az ő korában nagy adomány. A mi szemünkben már hatalmas, de ha belegondolok, mennyi van még előtte, milyen ke­vés mögötte, akkor valóban pici. La­cival, a fétjemmel naponta vizsgál- gatjuk, tehát látjuk a változást. A ruháit is pillanatok alatt kinövi. Szóval mozgalmas a nap, egyálta­lán nem az a kis édes semmittevés, amit sok ember gondol, hogy a ház­tartásbeli anyák élete csupa lábló- gatás. Ez tévedés. Egyáltalán nem így van. Szabadabb perceket mégis csak két szoptatás között talál. De az, ami régen volt, hogy teljes mértékben ura vagyok az életem­nek, megszűnt. Jó, ez az elmúlt években is csak úgy történhetett meg, hogy kijelöltem egy napot, amelyet teljes egészében meghagy­tam magamnak, mert a színház eléggé lekötött. Ha viszont szabad voltam, azt csináltam, amit akar­tam. Ha egy óráig fel sem álltam az ágyból, csak olvastam, akkor sem történt semmi. Na, most ez nin­csen. Olvasás helyett inkább dévé- dézek. Jó filmeket nézek negyven­perces szakaszokban. Például útifilmeket. Anélkül, hogy kiten­ném a lábam a Másból, bejárom a világot. Elmegyek a Szaharába, a Himalájába, a Bengáli-öbölbe... nem bambulok a tévé előtt, hanem utazom. Amíg alszik a fiam. Egyéb­ként főzni is így főzök. Szakaszo­san. Előbb megcsinálom a mártást, aztán megsütöm a húst... minden szoptatás után egy részletét készí­tem el a kajának. Félje, aki főállásban rendező, de olykor-olykor színészi felada­tot is vállal, mennyire tud besegí­teni? Laci a mintaapák gyöngyszeme. Tényleg. Fantasztikusan sokat se­gít. Nagyon hálás vagyok neki. Für­det, pelenkáz, öltöztet. Nem tu­dom, hogy csinálja ezt egy egyedül­álló nő. Minden elismerésem azo- ké, akik társ és zokszó nélkül végzik a dolgukat egy ilyen pici gyerekkel. Bár sosem beszéltünk róla, va­lahogy mégis azt hittem, később­re tervezte a babát. Hogy még ját­szik pár évet a Katonában, lefor­gat pár filmet, s csak szép lassan vonja ki magát a színházi forga­lomból. Az én életemre eddig sem volt jellemző valamiféle tudatosság. Nem szoktam beprogramozni ma­gam. Nekem ez soha nem ment. Ha én elterveztem, vagy pontosan megálmodva akartam valamit, an­nak sosem volt jó vége. Egy gyerek érkezése amúgy is olyan misztikus dolog. Nem hiszem, hogy ebben csak két ember vasakarata van, hi­szen sokaknak úgysem jön össze, ha nagyon akarják. Én azt mon­dom: ha most jött, akkor most kel­lett jönnie. Igen, ezt nevezik fataliz­musnak. Egyébként pedig elmúl­tam harminc, mire vártam volna, Nem ez volt az utolsó pillanat, de minél idősebb az ember, annál több félelem, aggódás van benne, akár csak a kilenc hónap miatt. Persze szeretnék én még nagymama is len­ni. De mivel tudatosságnak nem volt nagy helye az életemben, hirte­len minden érdekesebb, izgalma­sabb lett. Szerintem a legjobbkor szültem, február végén, így mire in­dul az évad, a fiam már hat hóna­pos lesz. Tehát színházi szempont­ból is a legjobbkor érkezett. Hogyan élte meg azt a pillana­tot, amikor a doki kimondta: „Igen, ez már biztos, önnek babá­ja lesz.” Természetesen boldog voltam, és az vagyok most is. Az anyaság azonban hosszú folyamat. Ezt az ér­zést nekem is fel kell dolgoznom. Harminchárom évet éltem úgy, hogy én voltam gyerek, és most ne­kem van gyerekem. Öt hónap ugyan még kevés idő, az ösztönök azonban pontosan működnek. Van­nak egészen fantasztikus, isteni pil­lanatok, amelyeket én magam sem értek. Csak egyet mondok: az éjsza­kát ugyan átalussza a kicsi, de mie­lőtt felébredne, öt-tíz perccel előtte kinyitom a szemem. Magamtól. Ér­zem, hogy magamhoz kell térnem. Ezt minden alkalommal a csoda színijén élem meg. Igazgatója, Zsámbéki Gábor miképpen reagált a bejelentésé­re, hogy kihagy egy évadot? Ez még tavaly nyáron történt. Augusztusban telefonáltam neki, és mondtam, hogy nagy valószínűség­gel babám lesz. Akkor még nem voltam túl a kritikus tizenkettedik héten, de mivel azokban a napok­ban állították össze az új évadot, szólnom kellett. Zsigmond tényleg színházi gyerek, mert mindenféle kellemetlenségtől megóvott. Akkor jelezte érkezését, amikor még el­oszthatták a szerepeimet. Ő ezt is megoldotta. Sokkal nehezebb lett volna évad közepén kilépni, s hat darabba beállítani helyettem vala­kit. Zsámbéki Gábor pedig velem együtt örült. Azt mondta: „Ennek így kell lennie, ezt meg kell élni.” Egy színésznőnek a szülés is ki­vételes „élményanyag”. Később ezt is felhasználhatja. Természetesen én is mindenre fel akartam készülni. A terhességem alatt végig olvastam és olvastam. Kaptam egy csomó könyvet és kis­mamaújságot a barátnőimtől. Beté­ve tudtam, minek hogyan kell tör­ténnie, aztán semmi sem úgy tör­tént. Az volt az elképzelésem, én majd minden fájdalomcsillapítás nélkül, ahogy a természet megold­ja... hogy én is ugyanúgy fogok szülni, mint a pápua új-guineai nők. És ennek minden percét kiél­vezem, figyelem, ellenőrzőm ma­gam, hiszen lesz rá 8-12 órám, el­végre ezt úja a szakirodalom. Eh­hez képest hajnali háromkor indult a dolog, és 5 óra 20 perckor már a világon volt a baba. Két óra húsz perc! Elsőszülő nőnél ez semmi. Nem is hittem el, ez olyan tempó volt. Azt gondoltam, szép lassan, fokról fokra mindent átélek, csak­hogy ez a gyerek rakétasebességgel bújt ki belőlem. Ha nem vasárnap hajnal van, amikor üresek az utak, akkor minden bizonnyal a kocsiban szülök. Annyira koncentráltam, hogy ne legyen semmiféle beavat­kozás, hogy az ellenkezője lett. Még a dokimat sem értük el, az ügyele­tes orvosnál szültem. Az a két óra nehéz volt és fájdalmakkal teli, de elmondhatom: én csak a szülés vég­ső fázisába kapcsolódtam bele, hi­szen az első órákat nem is éreztem, békésen aludtam az ágyban. Utána pedig már csak a pánik maradt, hogy beéljünk a kórházba. Tél volt, és én majdnem bundában szültem. Szólt az orvos, hogy .Anyuka, vet­kőzzön, kint a baba feje!” Laci szed­te le rólam a ruhát. Bekísért, és ott maradt mellettem, hiszen kimenni sem maradt már ideje. Földbe gyö­kerezett a lába, amikor látta, hogy tényleg jön a baba. Erről is volt egy képem a sok olvasás után. A baba világrajöveteléről. Én ezt is más­hogy éltem meg. Anyabarát szülés­nek nevezném. Zsigmond nem so­káig várakozott a szülőcsatorná­ban. Szinte kipottyant belőlem. Ha hat szerepéből kettőt vesz csak vissza, mi lesz a többivel? Változik a repertoár? Néhány darabot levesznek a mű­sorról. Húsz-huszonöt estét még nem tudnék bevállalni. Az nagyon sok lenne. A kicsinek is durva átme­net, hogy a nagy együttlétek után egyszer csak sorozatban egész esté­ket töltök távol tőle. Ez még nem megy. Fokozatosan szeretnék csak visszaállni. Közben persze izgulok, hiszen az ilyen egyéves kihagyás nagyon meg tudja bosszulni magát. Ez már olyan, mint egy kisebb nyugdíjazás. Nem sokkal a szülés után a Víg­színház hívta vendégnek egy ké­szülő előadásába. Könnyű szívvel mondta ki a nemet? Él bennem a vágy, hogy másutt, más helyzetben, új emberekkel dol­gozhassak. A színészet amúgy is egy nagy kalandtúra. Felvillanyoz­za a színészt, ha idegen terepen mozoghat. Kíváncsi magára, ho­gyan áll helyt egy olyan csapatban, ahol még sosem dolgozott. És kí­váncsi azokra a kollégáira is, akik esetleg máshogy gondolkoznak, nem úgy, mint ő. Forgatni is egye­bek között ezért szeretek. Ott sokfé­le emberrel kerülök össze, és na­gyon jó más arcokat látni. A Kato­nában a tizedik évadomat kezdem. Kilencvenhatban kerültem oda, gyakornokként. Bár mindig jönnek új tagok, a többség már fél gesztu­sokból is érti egymást. De ha bele­gondolok, hány kollégám van, aki­vel boldogan dolgoznék, és nem tu­dom, lesz-e rá lehetőségem leg­alább egyszer az életben. Ezért is vágyom olyan nagyon a kalandot. A vígszínházi felkérés azonban olyan­kor jött, amikor még nem tudtam heteken át próbálni. Pár évvel ezelőtt azt nyilatkoz­ta: képes lenne társulatot váltani. Ezzel nagyon meglepett. Azt hit­tem, sokkal mélyebbre eresztette a gyökereit a Katonában. Igen, volt egy megingás bennem. Nem tudtam, hogy szakmaüag megtalálnak-e azok a szerepek, amelyekről azt gondolom, hogy el kell játszanom őket. Hiszen azok a rendezők, akik nálunk dolgoznak, nem fogják még egyszer színpadra vinni sem a Három nővért, sem a Mirandolinát, hiszen Básti Julival és Udvaros Dorottyával már meg­csinálták anno. Ezek a darabok te­hát már nem várnak rám a Katoná­ban, az biztos. És úgy gondoltam, ezeket a szerepeket mindenképpen el kell játszanom - másutt. Én ezt meg is beszéltem Zsámbéki Gábor­ral. Még azt is elmondtam neki, hogy melyik társulathoz szerződ­nék. Ó erre egészséges önbizalom­mal azt felelte: „Az csak szeretne olyan színház lenni, mint a Katona, de nem az!” A Katona József Szín­ház valóban nagyon magas színvo­nalat képvisel. Már főiskolás ko­romban és azóta is olyan szakmai dolgokat tanított meg nekem, ame­lyektől nagyon nehéz szabadulni. Később aztán átbillentem ezen az elvágyódáson, és a katonabeli „be­zártságot” sem érzem már egyfajta rabszolgaságnak. Azok a rendezők, akikkel nálunk dolgozom, olyan magas szinten élik meg a mestersé­güket, hogy az sok mindenért kár­pótol. Az Ivanovban és a Cseresz­nyéskertben is játszhatok. Nekem, a Csehov-őrültnek mindkét darab aranybánya. De Bodó Viktor Kafka- rendezésében is nagyon jól érzem magam. Ott nem főszerepet ját­szom, a próbafolyamat mégis fan­tasztikus volt. Ezt az előadást na­gyon kevés helyen hozhattuk volna létre. Zsámbéki Gábor igazán nagy­vonalú volt Viktorral szemben, hi­szen két és fél hónap próbaidőt adott neki, tehát nekünk, színé­szeknek is. Egy hónapon át csak improvizáltunk, a magunk kedvére játszhattunk. Mint a gyerekek a fő­iskolán. Természetesen továbbra is azt mondom: szívesen megismer­nék más rendezőket is, mert a vég­leteket szeretem. Vonzanak a szél­sőségbeli különbségek. Filmszerepet legutóbb a Kész cirkuszban kapott. Szerettem csinálni. Nagyon ke­vés pénz volt rá, tíz ember, egy ka­mera és egyetlen bérelt autó. A ren­dező, Dyga Zsombor lakásán és a lakása környékén forgattunk, min­denki haveri alapon dolgozott, és nagyon rokonszenves volt. Egy na­gyon arrogáns, törtető menedzser­nő vagyok a filmben, akinek a kezé­ből kikerül a táska, és ez nagyon sok bonyodalom oka a történet során. Én nagyon szeretem az ilyen kísér­letező fűmet, amelyben semmi sem hagyományos. Egyéniségének és tehetségé­nek esszenciáját én Fazekas Csa­ba Boldog születésnapot című filmjében láttam. Nálam is ez áll az első helyen, bár a Gödrös Frigyessel forgatott Gla- mourt és Kamondy Zoltán rendezé­sét, Az alkimista és a szüzet is imá­dom. A katonás drillből, a nagy mó­kuskerékből, gondolom, egyelő­re semmi sem hiányzik. Élvezi az új életet. Nagyon sok pörgés, nyüzsgés, adrenalin volt már az életemben. Dús, telített kilenc év van mögöt­tem. Voltak persze nyugodtabb napjaim is. Amit most élek meg, az egészen más. Ha elugrom otthonról két szoptatás között, és felhív a fér­jem, csak addig vagyok nyugodt, amíg fel nem sír a gyerek. De mivel nem merészkedem messzire, per­cek alatt otthon vagyok. Ez most egy téli álom vége, hiszen már ér­zem, hogy visszavár a színház. Bár sokan mondják, hogy most keűene megszülni a második és a harmadik babát, hogy ne legyen nagy korkü­lönbség köztük. Csakhogy a szín­ház nem olyan, múlt az úoda, aho­vá akár öt év kihagyása után is nyu­godtan vissza lehet ülni. Van ebben lelki szükséglet is. Csodálatos érzés, hogy amikor felébred a gyerek, éde­sen rám mosolyog, olyankor tény­leg elolvad a szívem. Én ezt a kettőt szeretném összeegyeztetni. Ez a to­tális álmom. Hogy anya vagyok, és tovább játszhatok. Remélem, nem itt ért véget a pályám, és kapok még jó szerepeket. A láncszem, amely kiesett a fogaskerékből, nem ve­szett el. Pár hónap múlva újra hasz­nálható. (Kleb Attila felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents