Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-08 / 156. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 8. Szombati vendég 9 Lipcsey Ildikó: „A művészek nagyon érzik a törődést, a szeretetet, ezért szívesen jönnek vissza. És mindig nagyon dicsérik a dunaszerdahelyi közönséget." „Ez a mi komolyzenei fesztiválunk” (Kanovics Gábor felvétele) Lipcsey Ildikó, a dunaszer­dahelyi művészeti alapisko­la igazgatója különös em­ber: bár a tehetsége enged­te volna, sosem vágyott a koncertező pianista babér­jaira. Ehelyett tanítani akart, ráadásul a fejébe vet­te, hogy komolyzenei feszti­vált teremt, és hozzá közön­séget is talál a csallóközi kisvárosban. Csodák csodá­ja, sikerrel járt. VOJTEK KATALIN Eleve zenepedagógusnak ké­szültél? Igen, mindig ezt szerettem volna csinálni. Gyerekkoromban zeneis­kolába jártam itt, Dunaszerdahe- lyen, jól ment a zongorázás, szeret­tem a zenét, a tanárnőm, Laczkó Stefánia ajánlotta, hogy menjek konzervatóriumba. Amikor elvé­geztem, azonnal tanítani akartam, de Mašinda tanár úr rábeszélt, pró­báljam meg a felvételit a főiskolán, hisz ha esetleg nem vennének fel, nincs semmi sem veszve, még min­dig mehetek tanítani. Szerencsém volt, felvettek. Utána taníthattam volna Pozsonyban, de közbejött a családalapítás. Nem esett nehezedre eljönni Pozsonyból? Nem, a család fontosabb. Fel kel­lett valamit adni, mert a féljem is olyasmit csinál, ami egész embert igényel. Neki itt volt a műterme Étén, máshol nem tudott dolgozni, nekem pedig nehéz lett volna na­ponta ingázni. így aztán a ze­neművészeti főiskola elvégzése után, 1981-ben a dunaszerdahelyi zeneiskolában kezdtem tanítani. Szereted csinálni? Szeretem. Bár 1990 óta, amióta igazgató vagyok, kevesebbet taní­tok. Az igazgatói teendők mellett nem koncentrálhat annyira a taní­tásra az ember. Hanem mire? Az iskolára mint egészre. Most már, hogy jogilag önállóak va­gyunk, az anyagiakra is figyelni kell, hogy kijöjjünk a költségve­tésből, fussa a fizetésekre, a kar­bantartásra. Alaposan ki kell szá­mítani, mire mennyit költhetünk, hisz évről évre kevesebb a pénz. Erről elsősorban magad dön- tesz, vagy közösen döntitek el az iskolában? Az iskolának van könyvelője, aki állandóan figyeli a történéseket, fo­lyamatosan beszámol, hogy állunk, és ehhez alkalmazkodunk. Most például kénytelenek voltunk le­mondani a személyi pódékokról, mert erre már nem futotta. Hogyan reagáltak a pedagógu­sok? Természetesen nem örültek ne­ki. Én is borzasztónak tartom. Mert vannak aktívabbak, akik többet és jobban dolgoznak, és ez nem lát­szik a fizetésükön. De akkor mi ösz­tönözze a jó pedagógust? Látja, hogy a másik is ugyanannyit kap, mint ő, holott csak feleannyit dol­gozott. így aztán nem érzi, hogy ér­demes többet, jobban dolgozni, reprezentálni az iskolát. Pedig csak akkor tudunk létezni, ha valami­lyen módon bekerülünk a köztu­datba: ha kiállítás-megnyitón, kü­lönböző eseményeken ott szerepel­nek a gyerekeink. Mi bármüyen fel­kérésnek eleget teszünk. Újabban még lakodalomba is hívnak ben­nünket, kérik, hogy adjanak egy kis műsort a növendékeink, úgy lát­szik, ez most divatba jött. Hál’ is­tennek Dunaszerdahelyen elég gyakran vannak különböző ren­dezvények, amelyek lehetőséget adnak a diákjainknak a szereplés­re, tudásuk bemutatására. Ez na­gyon jó, egyrészt a gyerekek meg­tapasztalják, milyen is közönség előtt fellépni, másrészt reklám az iskolánknak, ami nagyon fontos. A pénztelenség és mindaz, ami belőle következik, több mint le­hangoló. Folyton halljuk, hogy az állam nem tudja dotálni a művészeti alapiskolákat, le akarja építeni őket. Fel kellett emelnünk a tandí­jakat, most havonta 230 koronát kérünk az individuális, 130 koro­nát a kollektív oktatásért. Ennél többet már nem nagyon lehet kér­ni. És ha végképp lerázza a vállá­ról az állam a művészeti alapis­kolákat? Akkor magániskolák lesznek, mint Nyugaton. Bár az ottaniak­nak, ahogy hallom, több - főleg anyagi természetű - okból nem iga­zán jó a színvonaluk. Ezek mind ki­sebb iskolák, nem akkorák, mint a miénk. Nekünk jelenleg 660 diá­kunk van rajz, zene, tánc és színját­szás szakon. De nem tanítjuk mind- annyiukat az iskolánkban, hanem városunk különböző alapiskolái­ban, sőt még falun is. Ahol igény­lik; mint például Gélén, Vásárikon, Abonyban - oda kijárunk. Kevés olyan remekül felszerelt iskola akad, műit a miénk; csak az a baj, hogy messze esik a központtól, és a szülők félnek felügyelet nélkül olyan messzire elengedni az elsős­negyedikes kicsiket, ezért nekik az iskolájukban adunk órákat. A busz­megállótól is messze vagyunk, így a környező falvakból sem nagyon járnak hozzánk. Pedig érdeklődés lenne. Bősön és Alistálon ezt úgy oldották meg, hogy nyitottak zene­iskolát, mert a falu ragaszkodott hozzá. Téged a kollégáid választottak igazgatóvá, most viszont már pá­lyázni kell erre a posztra. Igen, de legutoljára is az történt, hogy nem pályázott senki. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert annyi a probléma, az embereknek nincs kedvük ehhez a poszthoz. És neked? Én már úgy vagyok vele, hogy benne vagyok a körforgásban, hát csinálom. De sokszor érzem úgy, hogy már elég volt. Nem könnyű emberekkel dolgozni, megtartani a jó viszonyt, mondhatnám, ez a leg­nehezebb az egészben. Ma már ne­héz az embereket kielégítem, mert mind úgy érzi, hogy a másik többet kap nála. Általában nem a jót ve­szik észre, hanem a rosszat, és az utóbbi időben ez különösen jel­lemző. Tizenöt év hosszú idő, az al­koholizmustól kezdve nagyon sok­féle problémát kellett megoldani, és az embernek gyakran lelkiisme- ret-furdalása van, mert nem akar a másiknak rosszat tenni. Kevés az óra, és a pedagógusok elvátják az igazgatótól, hogy valahonnan ke­rítsen, adjon. Sajnos ma már nem üyen vüág van. Es vannak pedagó­gusok, akik saját magukat építik le. Leépítik magukat? Hogyan? Kevés diák jelentkezik hozzájuk, ha vannak is, üyen-olyan okok mi­att átíratják a szülők más pedagó­gushoz. És a szülők kérését respek­tálni kell. Hovatovább egyre job­ban, mert ha nem, akkor nem fog­ják hozzánk járatni a gyerekeiket. Ilyen esetben nem neked kelle­ne, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, hisz bizonyára oka van annak, ha egy pedagógustól el­mennek a tanítványai. Volt, aki belátta, hogy ennek így nincs perspektívája, és miután na­gyon kevés órája maradt, saját el­határozásából elment az iskolából. De már előzőleg kénytelen voltam felvenni ugyanarra a hangszerre egy fiatal tanerőt, hogy ne épüljön le az iskola, mert ez már hosszú évek folyamata volt. Ezek nem könnyű döntések, és nagyon kelle- meden, amikor érzi az ember a ne­gatív kisugárzást abból a másikból, aki megbántva, megrövidítve érzi magát. Mindenkinek nem lehet a kedvére tenni. Ez az, amit sokszor nagyon nehéz elviselni. Egy kollektíva nagyon jól tud­ja, ki dolgozik, ki nem, és a több­ség biztosan belátja, hogy a fájó döntések az iskola érdekében történtek. Persze, a többiek is tudják, belát­ják, de egy állami iskolából nem olyan könnyű valakit elbocsátani. Ott nyomós oknak kell lenni. Vannak pedagógusok, akik szakmailag még jók is lehetnek, de emberileg nem tudják elfo­gadni őket a diákok. Mert nem tudnak megfelelő kap­csolatot teremteni a növendékek­kel, pedig ez nagyon fontos a mai vüágban. Manapság a szülő is egé­szen másképp áll hozzá a művésze­ti alapiskolához. Az, hogy a gyerek hozzánk jár, az jó. De nem ez az első. Az első az iskola. Emellett a gyerekek még járnak nyelvekre, sportkörbe, üyen-olyan tanfolyam­ra, és kevés idejük marad arra, hogy gyakoroljanak otthon a hang­szeren. Ez pedig nagyon érezhető. Különösen az abszolvens koncerte­ken, ahol a korábbi évekhez viszo­nyítva egyre könnyebb darabokat adnak elő a növendékek. Mivel nem gyakorolnak eleget, nem tud­nak fejlődni technikailag, tehát képtelenek eljátszani a nehezebb darabot. Kivételt csak azok a tehet­ségesek képeznek, akik zenei pá­lyára készülnek. Velük tényleg el lehet érni a maximumot, de üyen nagyon kevés akad. Nagyon frusztráló lehet a pe­dagógus számára, ha óráról órá­ra felkészületlenül jönnek a diá­kok. Rendkívül lehangoló, mert nincs inspiráció. Ajól teljesítő tanítvány a pedagógusnak is szárnyakat ad. A tanár akkor örül, ha tud valamit adni annak a gyereknek. Óráról órára olvassuk a kottát, és minden órán ugyanazt magyarázzuk. Szin­te gyakorolunk. Az órán, holott ezt otthon keüene csinálni. A pedagó­gus teheteüen, mert a heti 65-70 perc alatt nem tudja megtanítani a gyereket, ez lehetetlenség. A szülői odafigyelés hiányzik, vagy túlterheltek a gyerekek már az iskolában is? Azt hiszem, ez is, az is. Mennyi a tehetséges gyerek? Müyen az arány? Ritkán fordul elő, hogy akad az osztályban egy olyan gyerek, akivel lehet kreatív módon, tartalmasán dolgozni. A zongoraszakon volt egy üyen fiú, épp most végzett, szeptembertől a pozsonyi konzer­vatóriumban tanul tovább. Nagy tehetség, üyen talán még nem is volt az iskolánkban. Mondd, mi adta az ötletet, hogy Dunaszerdahelyen komoly­zenei fesztivált indíts? A gyerekek kiskoruktól minden­hol a könnyűzenét hallják, klasszi­kust szinte alig. Amikor igazgató lettem, azon kezdtünk gondolkod­ni az iskolában, hogyan lehetne ezt eüensúlyozni, hogyan lehetne elér­ni, hogy a komolyzenének is legyen közönsége. Mert nem nagyon volt. A múlt rendszerben nem egyszer megtörtént, hogy jöttek Dunaszer- dahelyre művészek, de elmaradt a koncert, mert nem volt közönség. A hetvenes években én is tanúja voltam üyen esetnek, nagyon örül­tem, hogy hangverseny lesz, aztán ott ültem vagy harmadmagammal az üres kultúrházban. Mert nem olyan egyszerű egy üyen kisváros­ban a komolyzenének közönséget szerezni. Úgy gondoltuk, hogy a mi zeneiskolánknak egyebek között ez is a feladata: a közönségnevelés. Ezért is indítottuk el a dunaszerda­helyi zenei napokat. Jött az ötlet, és belevágtatok? Fokozatosan jött, először csak beszélgettünk erről a kollégákkal, aztán azokkal, akik hajlandók vol­tak bekapcsolódni, elkezdtük. Mind Pozsonyban végeztünk, a konzervatóriumban vagy a ze­neművészeti főiskolán, néhányan Nyitrán. Számba vettük, ki kit is­mer az iskolaévekből az előadó- művészek közül. Először üyen ba­ráti alapon hívtuk meg az előadó­kat. A pedagógusok feladatul kap­ták, vegyék rá a növendékeket, hogy jöjjenek el a szüleikkel a kon­certekre. Fokozatosan egyre töb­ben jöttek el, öröm volt látni, ho­gyan növekszik a haügatóság szá­ma. Mára már eljutottunk odáig, hogy megtelik a 180 férőhelyes te­rem. Sőt van, hogy több mint két­százan is eljönnek. Ez nálunk van, az iskolában, ahol külön erre a cél­ra épített, szép koncerttermünk van. De a templomokban és a Ver­mes Villában is tartunk koncerte­ket. Az új református templom na­gyon jó hangversenyekre, ott vagy 300 ember fér el, volt rá példa - Varnus Xaver orgonaestjén -, hogy ennyi hely is kevésnek bizonyult. Varnus kétszer is járt Dunaszerda­helyen. Annyira népszerű, hogy azok is kíváncsiak voltak rá, akik különben nem mennének el egy komolyzenei hangversenyre. És el voltak ragadtatva. De a dzsessz- koncerten vagy Jandó Jenő zongo­raestjén is teltház volt az idén. Min­dig szép, nyomtatott programot csináltatunk, ezt osztogatjuk, és plakátokat ragasztunk ki a város­ban. Kik teszik ki a plakátokat? Ezt is te csinálod a pedagógusokkal? Persze. Erre is megvan a recept, leginkább a központban, ahol min­denki megfordul, üzletekben, kira­katüveg mögé helyezzük el a plakátokat. Ott nem tépik le, nem mossa el az eső. De itt is fontos, hogy legyen ismerős, mert minden üzletben nem engedik meg kitenni. A kinyomtatott műsort pedig min­den növendékünk megkapja, haza­viszi, és még postán is szétküldjük. Vannak stabil címeink, olyan em­berek, akikről tudjuk, hogy szíve­sen járnak koncertre, a volt diákja­inkat is meghívjuk. De ma már nem csak az egyko­ri konzervatóriumi évfolyamtár­sak jönnek Dunaszerdahelyre koncertezni. Sok mindenki megfordult már itt. Megtörtént, hogy Ránki Dezső játszott a feleségével Pozsonyban, és elmentem a hangversenyükre. Jaj, de jó lenne, ha Dunaszerda­helyre is el tudnánk hozni őket, gondoltam magamban. A szünet­ben elmentem utánuk, elmond­tam, müyen rendezvényünk van, mit szólnának hozzá, ha meghív­nánk őket, és nagyon kedvesen igent mondtak. El is jöttek, négyke­zeseket játszottak, akkor is tele volt a koncertterem. Azt hiszem, ebben szerepet játszott a mosolyod, a közvetlen­séged, az a mód, ahogy képes vagy pillanatok alatt kontaktust teremteni bárkivel. A kontaktusteremtésnek külön­böző módjai vannak. Megtudjuk valakiről, hogy remek muzsikus, igyekszünk megszerezni a címét, és meggyőzni, hogy jöjjön el hoz­zánk. Az idén a Boüa Kvartettel voltunk így. Hallottunk róluk, sike­rült a Magyar Köztársaság Kulturá­lis Intézetén keresztül megszerez­ni a címüket, meghívtuk őket, és nagy sikere volt a koncertjüknek. De persze magától nem megy, haj­tani kell a dolgokat. A fesztiválon minden koncertre be vannak oszt­va a koüégák, az ő feladatuk gon­doskodni a fellépő művészekről. Itt besegítenek a szülők is, akiket megkérünk, hogy süssenek házi süteményt. Olyan rendesek, hogy még soha nem mondtak nemet, a vendégek meg el vannak ragadtat­va a házi pogácsától és egyéb fi­nomságoktól. A művészek nagyon érzik a törődést, a szeretetet, ezért szívesen jönnek vissza. És mindig nagyon dicsérik a dunaszerdahe- lyieket, azt mondják, nagyon jó közönség, jól reagál, és nagyon lelkes. A honoráriumot ki adja? Azt is mi. Van egy polgári társu­lásunk, a Talentum. Azt is mi hoz­tuk létre, az iskolai kollektíva. Ere­detileg alapítvány volt, de át keüett alakítani a Mečiar-éra alatt, mert csak így juthattunk pályázati pén­zekhez. Ezt a társulást a legna­gyobb mértékben Dunaszerdahely városa támogatja, aztán pályázunk a minisztériumnál, az Illyés Köz- alapítványnál, és vannak kisebb szponzoraink. Úgy tudom, az idén a kulturá­lis minisztérium egyetlen fillért sem adott. Semmit sem kaptunk. Nem tu­dom, hogyan lesz jövőre. Nagyon reménykedünk, hogy a város to­vábbra is megadja azt a 70 ezer ko­ronát, amit eddig. Van még egyáltalán Szlovákiá­ban város, amely tizenhat éve üyen fesztivált működtet? Van zenei fesztivál Pöstyénben, Trencsénteplicen, Zólyomban... Ezek már a szocializmus alatt jelentős állami rendezvények voltak. Somoiján vannak a Régi Zenei Napok. De azokat nem egy zeneiskola szervezi, és nem ennyire sok­színű, szinte minden műfajt felö­lelő a műsora. Ilyen, mint a du­naszerdahelyi, nem hiszem, hogy létezne. Erről én sem tudok. De már hal­lottam, hogy más városokban is próbálkoznak üyennel, például Ga- lántán és Nagymegyeren. A zeneiskolai kollégák még nem lázadtak fel? Nem unják, hogy ingyen szervezzenek kon­certeket, ragasztgassák a plaká­tokat? Nem, dehogy, szeretik a feszti­vált. Ez a mi fesztiválunk. Nemcsak munkát ad, de örömet és fel­töltődési is. Hogy ingyen csináljuk? A hangverseny végén, amikor szét­oszlik a közönség, mindig vannak, akik odajönnek hozzánk, és meg­köszönik az élményt. Fantasztikus volt, köszönjük, hogy ezt idehozták - mondják. Ez a mi jutalmunk. És valóban nagyon jó koncertjeink vannak, ráadásul fizetni sem kell értük, a belépés ingyenes. Kite­szünk egy dobozt, aki akar, tesz be­le pár koronát. Nem gyűlik össze nagy összeg, épp csak annyi, hogy egy kis frissítőt tudunk adni a fel­lépő művészeknek. A koncert után mindig van egy kis megvendégelés, leülünk, elbeszélgetünk. Olyan lelkesen beszélsz, hogy a pénztelenség ellenére nem fél­tem a Dunaszerdahelyi Zenei Na­pok jövőjét. A lelkesedés változatlan, mi a magunk részéről továbbra is min­dent megteszünk, hogy legyen fesz­tivál, és jó legyen, azt viszont nem lehet elvárni a művészektől, hogy ingyen lépjenek fel. Az a színvonal rovására menne. Az elért szint vi­szont kötelez, lejjebb már nem me­hetünk, hozzászoktattuk az embe­reket a minőséghez. Idehozzuk és tálcán nyújtjuk a jó zenét - azt hi­szem, ez a maximum, amit meg le­het tenni annak érdekében, hogy szebbé tegyük az emberek lelkét. A mai vüágban olyan sok a rossz, ezt valahogyan eüensúlyozni keü.

Next

/
Thumbnails
Contents