Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-30 / 150. szám, péntek
14 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 30. www.ujszo.com ÍZLET Bab egy tál lencsében GRENDEL ÁGOTA Nyelvjárástani ismereteim az idő múlásával, éveim számának folyamatos növekedésével egyenes arányban ugyan egyre jobban megcsappannak, de vannak dolgok, amelyeket egyrészt a szigorú, sőt rettegett Sima tanár úr - nyugodjék békében - örök időkre bele- vésetett agytekervényeink legrejtettebb, ezért aztán legkevésbé kiaknázott mélységeibe, hogy tüzes vassal se lehessen onnan kipiszkálni mással, több évtized elteltével is fújjuk, akkor is, ha rémálmainkban nyelvtörténetből, fonetikából, nyelvjárásokból vizsgáznánk. Másrészt az ember társas - mondhatnám kommunikatív, így elegánsabb, divatosabb - lény lévén, nem mindig zárkózhat el különböző szintű, rangú társalgások elől, és ha legalább résnyire nyitja fülét, megtudhatja például, hogy keleten Katinál megyek, nyáron, ha ajég el nem veri, ha az eső el nem rohaszt- ja, a nap ki nem szárítja, sülve-főve egyaránt isteni a tengeri. (Bár a kukorica ilyetén megnevezésére találtunk utalást az irodalomkönyvünkben is, lásd Hollósy Simon Tengerihántás című festményét, ami sok mindenről szól - már amennyire egy kép szól valamiről -, legkevésbé azonban a tengerihántásról, de ezt a kérdést, a kiskorú olvasókra való tekintettel ne nagyon feszegessük.) Mi itt, Nyugaton, persze, továbbra is Katihoz megyünk, és kedvenc csemegéink egyike a sült vagy főtt kukorica. Azt is tudom, hogy egyes tájakon a borsóleves babból készül, azaz amit mi itt, bablevesnek főzünk, nevezünk, azt más tájakon egyszerűen leborsólevesezik. A félreértések elkerülése végett kijelentem, én mind a kettőt egyformán imádom, de ha borsólevest emlegetnek, helyette viszont babot tálalnak, egy kissé csodálkozom. Annak azonban hírét sem hallottam még, hogy a bablevest bárhol lencselevesnek keresztelték volna. Márpedig ez is megtörtént. Igaz, nem kellett volna meglepődnöm, mert ott történt, ahol kapásból, kérdezés nélkül négy knédlivel tálalták a vadast, sőt amikor gyerekadagot kértem, a pincér úgy eltűnt, mintha belőle készült volna a másnapi gulyás, miután megígérte, megérdeklődi. A szokásos, ebéddel egybekötött traccspartira voltam hivatalos, s mivel már órák óta korgott a gyomrom, brindzás galuskát rendeltem, az jó ideig kitölti az űröket. Barátnőm viszont - szűkebb gyomrú, ráadásul éjjelibagoly-típus - szerényen levest rendelt. Mi a napi kínálat - érdeklődtünk, mert az étlapon csak ennyi állt. Lencseleves, érkezett postafordultával a készséges válasz. A’ jó lesz, biccentett barátnőm. A pincérlány félútról visszafordult, érdeklődött, kenyeret parancsol-e a kedves vendég. Hogyne, rebegtük leesett állal, mert ott ez nem fordult elő - addig. Nem is vártunk sokáig. Hamarosan szállította az üdítő italt, az evőeszközöket, sóstul, borsostul, fogvájóstul, és hipp-hopp, máris az asztalon termett a brindzás galuska, pirított szalonnával, no meg a leveske. Én azonnal falni kezdtem, barátnőm komótosan belemerítette kanalát a levesbe, egy ideig kavargatta, nézegette, aztán csalódottan megszólalt: Úgy lencse ez, ahogy a -szem Jankó, hogy bab. Nem küldte vissza, nem reklamáltunk, ilyen helyen az is nagy kockázattal jár. A pincérkislány viszont tán jobban tette volna, ha legalább anyuka köténye mellett eltölt néhány órácskát, vagy figyel a növénytanórán, netán néhány évtizeddel hamarabb látja meg a napvilágot, amikor még létezett a városi iskoláknak is kiskertjük, meg volt olyan tantárgy is, hogy háztartástan. É(T)KES SOROK A nagyétvágyú ember, vagy hogyan lakott jól a Pátri Pesten III. rész KRÚDY GYULA III. Az öreg Szikszay Kákabélű emberek az elfogyasztott gulyásporcióval bőségesen jóllaktak volna, de nem így a Pátri, akinek voltaképpen csak most jött meg az igazi étvágya. Útját a Kálvin térre vette, ahol az öreg Szikszay bukása után egy kisebb vendéglőben újra talpra próbált állani, miután nem lehetett többé a lebontás előtt álló Nemzeti Színház vendéglőse. Az öreg Szikszay mélabús arcú ember volt, talán azért is, mert az egyik szeme hibás volt. Ugyan hibás szemmel sem őelőtte, sem ő- utána senki se lehetett volna vendéglős Pesten, ahol a vendéglősöket mégiscsak inkább tudtuk elképzelni mosolygó, saját kosztjukon meggömbölyödött, az életnek csupán derült oldalait példázó embereknek, mint afféle melankolikus, sőt ecetízű férfiúnak, mint amilyen az öreg Szikszay volt, akinek nevét egykor egész Magyarországon tisztelettel és helyeslőén emlegették. Az öreg Szikszay látszólag közömbösen fogadta a Pátrit, miután már nem reménykedett abban, hogy akár a Pátri, akár ő maga valaha megint divatba jöhessenek, de szava nyájas volt, mint régi vendéglősöké.- Mégis csak jó dolog, hogy a képviselőházban néha szünetet tartanak. Az ember láthatja régi ismerőseit, akik különben sohase keresnék fel-mond.- Nem ülésezhetünk műidig, sok a jóból is megárt - felelt a Pátri, aki mint afféle kiszolgált országos kortes: öregségére terembiztos lett a képviselőházban, és ezen hivatalánál fogva bizonyos tekintélynek örvendett azokon a helyeken, ahol a képviselőház dolgait figyelemmel kísérik.- Manapság már alig látok egyet is a képviselő urak közül, kicsi nekik ez a vendéglő.- Pedig a főztje bizonyosan vetekszik a régivel - felelt a Pátri, miután az udvari, sötétes vendégszobában egy asztalnál, a csízmadár kalitkája alatt elhelyezkedett; szerette a madárfüttyöt evés közben.- Hát lássuk csak azt az édapot, idézzük vissza a múlt idők szép emlékeit, mikor még kendnek se volt ilyen vaíjúszürke a feje. Az öreg vendéglős lehorgasztott fővel állott mellette, és nem ajánlott semmi nevezetességet, műit akinek amúgy is Hekuba már a világ. De Pátri nem ezen az állásponton volt, hanem egyszerre csak csattintott a szájával, mintha most jött volna rá az igazüa, amit eddig magában gondolt:- Hajdanában, mikor sokáig tartottak az ülések a régi Sándor utcáPátri ugyan nem mondhatta, hogy az ő feje is megszürkült, inkább megkopaszodott, amelyből azonban itt-ott kiserkedt valamely rozsdás fűhöz hasonló hajzat. Nem volt férfiszépségnek mondható, sőt éppen ellenkezőleg... Mégis ő volt valaha az ország legnagyobb kortese. Nagyon komolyan, mint valami csíziót, olvasta végig az étlapot, miközben hangosan megismételte egyes ételek nevét, mintha valamely láthatatlan kisbírótól kérdezné, hogy vajon szabad-e neki abból az ételből enni? ban, előfordult, hogy csak úgy uzsonnaidőre vergődtünk be a Szikszayba fenemód kiéhezve, mert Drechslemél, a képviselőház vendéglősénél, mi, függetlenségi érzelmű emberek sohase tudtunk kedvünkre enni.- Kormánypárti volt egész életében. Különben nem is lehetett volna vendéglős az Andrássy úton.- Szent igaz! - helyeselt a Pátri. - Diktum-faktum, az ebédidő elmúltával érkeztünk meg, néha csak úgy öt óra után. De hát üyenkor se maradhattunk éhesen. Volt, aki megelégedett egy kis rántottával, másik egy-két porció sódarral, a harmadik valami déli maradékkal, de nekem már akkor is különös gusztusom volt az ilyen dolgokban. Műiden ember másforma. Különben nem lehetne megismerni őket. Szikszay életuntán bólintott. A Pátri folytatta:- Az én gyomrom minden időben a meleg ételt szerette, csak kénytelenségből fogyasztottam hideget, egy darab szalonnát, szalámit, miegymást. Volt abban az időben valami bécsi virslije a régi Szikszaynak. Bécsi volt, de kivételesen jó volt. Abból egy párat megenni olyan paradicsomos, sűrű zaftban, megfelelő krumplival tetézve, esedeg egy darabka sertéspecsenyével, csak akkorával, mint az ujjam (Pátri mutatta az ujját), friss péksüteménnyel éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ember vacsoráig kihúzza az időt. Különben is máma a régi Szikszayban, ott a Kerepesi úton ebédeltem, azért maradtam éhkoppon.- Vajda János, a költő úr is ezt szokta mondani, amikor onnan idejön - mond némi felvillanással esőverte arcán az öreg Szikszay, és már ment is intézkedni, hogy a Pátri ne csalatkozzon reménységében, amely e helyre vezérelte őt. Pátri most már engedett döbbeni ájtatos magatartásából, miután láthatólag könnyen sikerültek a dolgok. Az udvari étteremben szundikáló vagy csámcsogó régi vendégek bámulatára a madárkalitka felé fordult, és bókolva: a láthatatlan madárkának mindenféle rekedt füttyöket eregetett, kedveskedve a madárka felé, mintha így akarna hízelegni az ügyében eljáró gazdának.- Kedves kis madár! - mond leereszkedően a kefefejű borfiúhoz, aki körülötte settenkedett. Műé a borfiú kijelentette, hogy a kalitkában nincs madár. Az egyedek a vágytól elvakultan nem veszik észre, hogy már majdnem minden dobozkában, csomagocskában, kapszulában és zacskócskában majdnem ugyanaz van Etetési idő - bizony csak esznek és esznek, csak fogyasztanak és fogyasztanak Hú, hogy azt a többi ilyenkor mennyűe irigyli! A gazda zseniális. Az egyedek a vágytól elvakultan egyszerűen nem veszik észre, hogy már majdnem minden dobozkában, csomagocskában, kapszulában és zacskócskában majdnem ugyanaz van. Este van. Az etetőházban tombol a fő etetési idő. Az ajtók most már másodpercnyi megállás nélkül nyílnak és csukódnak, nyílnak és csukódnak. Az egyedek most már nem ráérősen sétálgatnak - még a hímek sem -, hanem rohannak, rohannak és tülekednek, tülekednek és jól oldalba vágják egymást. És műiéi többet fogyasztanak, annál többet kívánnak, és minél többet kívánnak, annál többet fogyasztanak. Most már észtveszejtő gyorsasággal dobálják a színes dobozkákat, csomagocskákat, kapszulákat és zacskócskákat a dugig rakott zörgő fémszekerekbe. És még egyre sietnek és rohannak és rohannak és sietnek. Mindjárt vége az etetési időnek. A gazda főimről, magasra helyezett üvegkalickájából lenéz, és mosolyog. Aztán ásít, karórájára pillant. Ideje hazamenni. Az önkiszolgáló kilenckor bezár. TÓTH FERENC Zörögnek a tápszerrel megrakott keretes fémszekerek. Az ajtó szaporán nyílik és csukódik, nyílik és csukódik. Önműködő. Mert modem. Itt minden olyan modem! Az egyedek egyesével, olykor párban, ritkábban csapatostul járnak élelemért. Megfigyelés: a hímek csaknem műidig unottak. Sőt. Olykor mintha kifejezetten utálnák az egészet. Most este van. Éhesek és mohók üyenkor az egyedek, még a hímek is mintha valamelyest élénkülnének. Mennyi-mennyi színes zacskó, csillogó dobozka kerül a fémszekerekbe! Sokkal-sokkal több, mint amit egyáltalán el búnak fogyasztani. Az óriási, szinte beláthatadan nagyságú új etetőépület gazdája persze jó előre számolt az eredendő hírvággyal. Nem is maradt el az eredmény! Az egyedek szemmel láthatóan és szinte napról napra gömbölyűbbek lettek. A gazda zseniális. A másik nagy ödete az volt, hogy egyszerűen nem vette figyelembe az egyedek jókora túlsúlyát. Persze, mindenki azt hitte, hogy idővel megállnak zabáim. De nem. A gazda nemhogy csökkentette volna a tápanyagkínálatot, hanem éppen ellenkezőleg: növelte. Senki másnak nem jutott volna eszébe üyesmi, csakis a gazdának. Nemhiába, régi szakember az etetés területén. Már akkor is egy nagy etető gazdája volt, mikor az egyedek még nem önmaguk gyűjtötték kosarukba az elemózsiát, hanem szépen sorba kellett állniuk, és kérő-könyörgő tekintetet vetniük a pult mögött álló eladóra. A gazda ma már több tucat hatalmas etetőház büszke tulajdonosa. Ezeket már úgy építtette, hogy az egyedek látszólag saját szabad elhatározásukból veszik magukhoz gondosan és csábítóan becsomagolt tápszereiket. A gazda számítása természetesen pontról pontra bevált. Az egyedek nemcsak hogy egyre gyorsabb ütemben kezdtek fogyasztani, hanem még túlsúlyosan is egyre több és több, egyre trükkösebben és csábítóbban felkínált táplálékot rakosgattak zörgő fémszekereikbe. Este van, a fő etetési idő. Az etetőházban csaknem egyfolytában nyűik és csukódik az ajtó, nyílik és csukódik. Minden szép rendben megy. Az egyedek látszólag önként és lelkesen - a hímeket leszámítva -, önállóan választják ki tudományos precizitással megtervezett tápszereiket. Egyre többet és többet. Egyre többfélét! Állítólag van ma már olyan tápdoboz is, amelynek több mint háromnegyede tiszta zsűadék. De az egyedek ebből mit sem látszanak észrevenni. Pedig ugyanaz a matéria, csak a fölúat más! És bizony csak esznek és esznek, és csak fogyasztanak és fogyasztanak. És furamód, ahogy egyre többjük és többjük van, egyre többet és többet akarnak. Minél több és többfajta van mindenből, ők annál több és még többfélét akarnak. Minél több van mindenből, annál ingerültebben tolonganak a nikkelfényes hűtőpultok előtt. Mérgesen furakodnak és acsarognak, vagy - akár! - jól oldalba is vágják egymást. Ez különösen akkor figyelhető meg, ha valamelyüt fürgébbik történetesen a legutolsó dobozkát, csomagocskát, kapszulát, zacskócskát kaparintotta meg a többiek orra előtt. IZVILAG Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: ízvilág, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
