Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)

2006-06-24 / 145. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 24. Szombati vendég 9 Kulka János: „Magammal szemben sokkal szigorúbb vagyok, mint bárki más lehetne velem. Mindig is ilyen voltam, mindig rengeteg terhet raktam a saját vállamra." „Ha ki kell menni a színpadra, nincs semmi bajom” (Somogyi Tibor felvétele) Nagy orosz klasszikusok és Shakespeare-drámák férfi­alakjai mellett tévésoroza­tok főszerepeit játssza. Az egyiket azért, mert a szín­ház a szívszerelme, a mási­kat kíváncsiságból, játék­ból meg azért, hogy megis­merjék az utcán. Azt mondja ez még hiányzott a hiúságának, de egyébként sem tesz különbséget sze­rep és szerep között. VRABEC MÁR|A Mindegyik egyformán izgal­mas kaland és komoly munka, mindegyikben ott van valami az előzőleg megformált alakokból, és persze mindegyikben teljes szívvel és lélekkel ott van a szí­nész. Az a Kulka János, akit mes­terségbeli tudásáért idén Kos- suth-díjjal tüntettek ki. Épp egy előadás előtt beszél­getünk a Nemzeti Színház bü­féjében. Ha épp nem ad inter­jút, mennyivel azelőtt szokott bejönni, hogy jelenése van a színpadon, milyen hosszú idő­re van szüksége ahhoz, hogy átálljon? Szeretek korán itt lenni, mert az nem jó, ha az utolsó előtti pil­lanatban esem be a színházba. Amikor este előadásom van, az egész napom más, mert ahogy közeledik az este, már nem sza­bad hogy valami elterelje a fi­gyelmemet. Fiatal, kezdő színész koromban azt hittem, ezen majd a rutin változtat, de nem így van, ahogy múlnak az évek, egyre izgulósabb vagyok. Valamiféle felelősségérzet ez, nem akarok semmit elrontani, vagy a saját mércém alá menni, meg aztán kell is ahhoz valamennyi nyuga­lom, hogy az ember át tudjon lépni a civil életéből a színpadi énjébe. Akkor erre a teherre a Kos- suth-díj még rá is tett egy la­páttal. Ilyen értelemben igen, mert bár nem úgy kelek és fekszem, hogy ah, Kossuth-díjas művész vagyok, azért tudom, hogy bizo­nyos elvárásoknak meg kell felel­nem. Nem is feltétlenül külső el­várásokra gondolok, mert ma­gammal szemben sokkal szigo­rúbb vagyok, mint bárki más le­hetne velem. Mindig is ilyen vol­tam, mindig rengeteg terhet rak­tam a saját vállamra, és ezzel gyakran garantáltam magamnak az elégedetlenséget. Szerepe is válogatja, milyen elmélyülésre van szüksége? Igen, de nem tudnám meg­mondani, hogy ez mitől függ, mert néha a nagy drámai hősök is könnyen adják magukat, más­kor az úgynevezett kis szerepek­be is nehéz belebújni. Van, ahol a sminkelés miatt kell korábban bejönni, és amíg minden a helyé­re kerül, addig belül is átalaku­lok, van ahová a társaság vonz már jóval kezdés előtt. Nagyon szeretem például a régi színhá­zamban, a Radnótiban a Kripli cí­mű darabot - amikor ezt ját­szom, már hatra bent vagyok, és jókat beszélgetünk Csomós Mari­val meg Szombathy Gyuszival. Ha mégis rossz napja volt, idegesen érkezik a színházba, át lehet alakítani ezt a feszült­séget a szerep szempontjából hasznos felfokozott állapottá? Néha lehet, de idővel ez is egy­re nehezebben megy. Szerintem kopik az ember, fárad, nincs már annyi lendület benne, és a hét­köznapi létünk is sokkal jobban megvisel bennünket, mint mond­juk az előző generációt. Gondol­junk csak bele, hogy ma már se­honnan nem lehet elkésni, min­denki állandóan rohan, nyüzsög, vagy ha épp egy dugóban van, akkor az idegösszeomlás kerül­geti - folyamatos stresszben élünk, és ezt csak akkor tudato­sítjuk, ha egy időre sikerül kisza­kadnunk belőle. Ezért nem lehet az évek múlásával egyre köny- nyebb az ember dolga, mert hiá­ba tanult meg sok mindent, még­iscsak magát kell adnia, és hát épp a saját énje nem a régi már. Most úgy beszél, mint egy öregedő színész, pedig a leg­szebb korban levő férfi, aki a sikerei csúcsán van. Engem ez inkább elgondolkoz­tat, mint hogy önelégültséggel töltene el. Nagyjából meg lehet tanulni a szakmát, akiben van némi tehetség, az sok felesleges kör után arra is rájön, hogy min­dig az egyszerűhöz kell vissza­térni. De az igazi varázslatért, hogy minden szereppel újjászü­lessünk, nagyon meg kell küzde­ni, és szerintem minden színész tart attól, hogy mi lesz, ha ez egyszer nem sikerül. Azért azokban a szerepek­ben, amelyek önnek kijutottak, igazán lehet lubickolni: Jago, Hamlet, III. Richárd, Ványa bá­csi és még sorolhatnám. Tudja, én üyen nyavalygós em­ber vagyok, de amikor ki kell menni a színpadra, soha nincs semmi bajom. Az az a hely, ahol a leginkább fel tudok oldódni, ahol biztonságban érzem ma­gam, okosnak, szépnek és olykor még tehetségesnek is. Ott soha nincsenek kételyeim, héttől tízig eszembe sem jut, hogy hátha ezt nem így kellene, vagy talán még­sem én vagyok erre a szerepre hi­vatott. Még a szorongásaim is egyenes arányban vannak ezzel a mámorral, mert minél jobban tartok attól, hogy valami nem lesz rendben aznap este, annál boldogabb tudok lenni, ha min­den sikerül. Akkor végül is boldog ember, mert megtalálta a helyét... így van, csak nem gondoltam volna, hogy ekkora árat kell fi­zetni érte. Tudom, hogy ez na­gyon drámaian hangzik, de ez a szakma tényleg mindent akar az emberből, olyan mint egy telhe­tetlen szörnyeteg. Jó, igaz, hogy mindenkiből csak annyit vehet el, amennyit az önként ad neki, csakhogy mire én erre rájöttem, „Ahogy múlnak az évek, egyre izgulósabb vagyok. Valamiféle felelősségér­zet ez, nem akarok a sa­ját mércém alá menni." már késő volt. Lehet, hogy nem is tudtam volna másként csinálni, csak úgy, hogy a hivatásomnak tekintem, és ennek élek. A lelke mélyén sem tett kü­lönbséget soha színházi és filmszerepek között? A színházat mindig jobban sze­rettem, és komolyabban is vet­tem, de a filmezés meg nagyon szórakoztat. Fiatal színész ko­romban kifejezetten bosszantott, hogy miközben Hamletet játszot­tam Kaposváron, nem ismertek fel az utcán, nem engedtek be a rádióba. Ezért is mondtam igent, amikor felkértek egy tévésoro­zatbeli szereplésre. És lám, visszaadta az újkori tévésorozatok becsületét. Vagy legalábbis elhitette a nézőkkel, hogy ezt is lehet jól, átéléssel, hitelesen csinálni. Örülök, ha ezt így látják, mert szerepet soha nem vállaltam pénzért, reklámot is csak olyat, ami nem volt kínos - például az akadémiai nagylexikont. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, amikor a Szomszédokban elvállaltam Magennheim doktor szerepét, hogy majd a színház­ban is őt látják bennem a nézők, hiába játszom épp Ványa bácsit, de aztán rájöttem, nem kell a publikumot lebecsülni. Úgy kell Ványa bácsit játszani, hogy még az se jusson eszébe senkinek, hogy Kulka János vagyok, nem még az, hogy Magennheim dok­tor voltam. Nem tudom, ez min­dig sikerült-e, de soha nem kia-. háltak fel nekem a színpadra, hogy né, ott a nagy fehér doktor. Az már más kérdés, hogy amióta a Szomszédoknak vége, sokan ál­lítottak meg azzal, hogy miért tűntem el teljesen. Hiába játszom minden este a színházban, az emberek nagy többsége a tévéből ismert, és nekem fájt, hogy most akkor róluk le kell mondanom. Ezért vállalta az Életképek Nagylaki Jánosát? Ezért, de szeretem is a figurát. Nagyon jó dumája van a pasinak, és olyan megszédült szerelmes, hogy nem is tudom, játszottam-e valaha ilyet. Meg aztán sok kollé­gával talán világéletemben nem dolgoztam volna együtt, ha nin­csenek a sorozatok, ez sem mel­lékes szempont. Ha a szakmai életrajzát néz­zük, nagyon szépen felfelé íve­lő pálya az öné: Kaposvárról a Nemzeti Színházig, Jászai-díj- tól a Kossuth-díjig. Amikor az utóbbit megkapta, csak annyit mondott az újságíróknak, hogy nem is érti, hiszen csak egy na­gyon sokat dolgozó színész, így látja saját magát? Nem úgy értettem, hogy ez egy fárasztó robot lenne, hanem hogy tényleg semmi mást nem csináltam életemben, minthogy mentem egyik színházból a má­sikba, próbáltam és játszottam. Soha nem láttam a pályámat úgy, hogy igen, amikor én 1993-ban Othelló voltam, vagy hogy mikor mit írt rólam a kritika, és mit mondtak a nagy öregek. Csak úgyjöttünk-mentünk, rengeteget utaztunk, közben voltak ihletett pillanatok és tényleg szép esték, de hát nincs ebben semmi külö­nös, a legtöbb színész így él. Csá­kányi Eszter fogalmazta meg ezt nagyon szépen, amikor megkap­tam a díjat, és magam sem értet­tem, miért pont én. Azt mondta, Jánoskám, de hát annyit dolgoz­tál már életedben. Talán látszik, hogy nekem mennyire fontos a munkám, és ezt méltányolták. Ha jól belegondolok, sorozatban játszó színész nem is kapott még Kossuth-díjat; lehet, hogy az enyémben az is benne van, hogy a kalandozásaimmal sem járat­tam le ezt a szakmát. Legutóbb például egy tánc- show-ba kalandozott. Ki akar­ta próbálni magát, vagy a mű­sor megjósolható sikere csábí­totta? Nagyon nehezen álltam kötél­nek, mert nem tartom magam kiemelkedő táncosnak. A színművészetin tanultunk tán­colni, de hát az nagyon régen volt, és a versenytánc egészen más, nagyon mesterkéltek a mozdulatok, bonyolultak a kore­ográfiák. Végül két dolog miatt mondtam igent; az egyik az volt, hogy megnéztem a műsor erede­ti, angol változatát, és ott min­den nagyon gyönyörű volt, a díszlet, a ruhák, a fények. Rög­tön arra gondoltam, hogy ebben részt akarok venni, itt az ideje, hogy valami bolondos, derűs dolgot csináljak. Ne legyek ál­landóan az a szomorú kopasz ember, aki hülyeségeket beszél, hanem szép ruhákban egy gyö­nyörű vörös nővel lássanak pö- rögni-forogni a parketten. A má­sik dolog, ami miatt vállaltam ezt a kemény munkát, hogy most próbálok Vári Évával egy kétsze­replős darabot - a címe Hat hét, hat tánc -, amelyben hat társas­táncot kell megtanítanom egy idős hölggyel. Nem tudom, eb­ben mennyi hasznosítható ab­ból, amit a tévéműsorban tanul­tam, de bemelegítésnek nagyon jó volt. Zenés darabban már rég nem láthattuk, pedig volt né­hány emlékezetes alakítása, hogy a hangjáról ne is beszél­jünk. Nem hívják? Kezd is már hiányozni a zene. A Thália Színházban most volt egy jótékonysági est a Hospice Alapítvány javára, és ott énekel­tem egy fiatal operaénekesnővel egy duettet a Hegedűs a háztetőnből. Még Zalaegersze­gen játszottam ebben a darab­ban, és annyira elkezdett fájni a szívem a műfaj után. De hát mostanában nem kerestek ilyes­mivel. Miért nem énekel szólóban? Épp itt lenne az ideje egy újabb lemeznek... Ahhoz nyomulni kellene, szer­vezkedni, és én ezt nem tudom. Jönnek utánam különféle ajánla­tokkal, de valahogy félek attól, hátha nem egyezik az ízlésünk, vagy megpróbálnak rám erőltet­ni valamit. Komoly emberek is biztatnak, mint Dés László vagy Zorán, talán nekem kellene job­„A színpad az a hely, ahol a leginkább fel tu­dok oldódni, ahol biz­tonságban érzem ma­gam, okosnak, szépnek.” ban akarnom, de én mindig fata­lista voltam. Soha nem mentem semmi elé, abban bízom, hogy aminek meg kell találnia, az úgy­is megtalál. Könnyű ezt mondania an­nak, akit ennyi szép meg jó do­log talált meg az életben... Persze én is utólag találtam ki ezt a receptet. De egy lemeztől talán azért is félek, mert az meg­marad, hiába csinálnám utólag másként, már nem lehet korri­gálni, mint a színházban. Jobbat is kellene csinálni, mint az első, és hátha nem sikerül, úgyhogy én nem is merem ambicionálni. Megvárom, amíg valaki másnak is fontos lesz, mert így a felelős­ség is megoszlik. Csákányi Eszterrel volt egy közös zenés műsoruk, a Music Hall. Azt is üyen nehezen hoz­ták össze? Azt felkérésre csináltuk egy ta­vaszi fesztiválra, de nem lett elég jó, azt hiszem. Nagyon erős da­lok voltak, talán túl jók is ne­künk, mert ezt a műfajt a világ­ban másként csinálják. Ezt Liza Minelli meg Charles Aznavour tudja, mi csak utánozhatjuk, és az már nem az igazi. Eszterrel legendás barátság köti össze Kaposvár óta. Az sem veszélyeztette ezt a kap­csolatot, hogy időközben más­más társulatokhoz szerződtek? Már a főiskolán is ismertük egymást, aztán Kaposváron kö­töttünk életre szóló szövetséget. Az alaptermészetünk annyira kü­lönböző, és a fontos dolgokról mégis annyira egyformán gon­dolkozunk, hogy semmit nem kell megmagyaráznunk egymás­nak, és ez nagyon fontos. Ugyan­akkor Eszter a legkíméletlenebb hozzám a barátaim közül, arra bizton számíthatok, hogy ha ne­tán elszállnék, ő egy-két kereset­len szóval helyre tesz. Aki ennyire igényes önmagá­val szemben, miben tud úgy is­tenigazából feloldódni? Szerencsére csak a munkában vagyok igényes, abban nem, hogy csak egy egzotikus nyaralá­son tudnék megpihenni, vagy ki­zárólag drága ruhákban érezném jól magam. Megtanítottam ma­gam arra, hogy ne vágyjak nagy dolgokra, és nagyon boldog tu­dok lenni egy finom kávétól, egy kellemes masszázstól vagy attól, hogy egy jót hancúrozok a ku­tyámmal. Szegény állat, annyira hálás minden percért, amit vele töltök, olyan mérhetetlenül okos és alkalmazkodó, hogy nem is tu­dom neki meghálálni ezt a ra­gaszkodást. Igyekszem kényez­tetni őt és persze magamat is - nagyon szeretek teniszezni, tor­názni, de jókat enni-inni is, és nem furdal a lelkiismeret, ha né­ha rágyújtok egy cigarettára, vagy csak úgy lustálkodom. Ci­vilben jóval elnézőbb vagyok ma­gammal szemben, mint a színpa­don, ha főzés közben elrontok egy ételt, vagy nincs tüchtig rend a lakásban, az nem rontja el a kedvem. Úgy gondolom, hogy elég teher van rajtunk enélkül is, felesleges még különféle rigo­lyákkal lekötni magunkat. Inkább csak magának főz, vagy nagy baráti vacsorákat rendez? Kis baráti vacsorákat ritkán, nagy családi ebédeket ünnepe­ken. Ilyenkor komplett menüsort állítok össze, napokig azon agya­tok, mi legyen az előétel, mi a fő­étel, és mit iszunk utána. De nem főzök akkurátusán receptek sze­rint, sok mindenben a fantáziám­ra hagyatkozom, és az étel nem egyszer csak azután kap nevet, hogy elkészült. Magamnak bár­mikor összerittyentek bármit, amire gusztusom támad, de má­soknak jobb főzni, enni meg az­tán tényleg társaságban a leg­jobb. Sokszor eszembe jut, mi­lyen kár, hogy mi színészek is ahányan annyifelé megyünk, nincsenek már azok a nagy be­szélgetések, borozgatások, mint régen. Kár érte, de lehet, hogy a világ változott meg ennyire, és mindenki örül, ha megőrzi ma­gának a röpke szabad perceit. Most tulajdonképpen én sem vá­gyom másra, mint egy nyugal­mas nyárra, hogy végiggondol­hassam magamban ezt a mozgal­mas, gazdag évadot.

Next

/
Thumbnails
Contents