Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-23 / 144. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 23. www.ujszo.com Az antanthatalmak kötelékében harcoló cseh-szlovák légionáriusok az első világháborúban, majd azt követő letelepítésük - és Dél-Szlovákia kolonizációja A köztársaság katonái Csehszlovák légionáriusok esküje Kijevben, 1914 (Képarchívum) Az érsekújvári képviselő- testület nemrég szobrot kívánt állítani a városban a cseh légionáriusok tiszteletére, amely döntés ellen pe- tíciós akció indult. Az érsekújvári szobor-ügy felveti a kérdést: kik is voltak a légionáriusok, s hogyan kapcsolódik történetük Dél- Szlovákiához és az itt élő magyarok sorsához? SIMON ATTILA Az első Csehszlovák Köztársaság idején légionáriusoknak az első világháború végén cseh-szlovák katonai egységek tagjait nevezték. A Masaryk és Beneš által irányított emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács (CSNT) 1917-ben kezdte meg a cseh-szlovák légiók megszervezését. A Franciaországban, Olaszországban és Oroszországban létrehozott katonai egységek közül különösen az oroszországi légiók szerepe volt a jelentős, melyeknek összlétszáma elérte az 50 ezer főt. A légionáriusok fontos eszközei voltak a Csehszlovákia létrejöttéért folytatott küzdelemnek, hiszen - bár tényleges katonai jelentőségük elhanyagolható volt - azzal, hogy az Antant oldalán bekapcsolódtak a háborúba, Masarykék könnyebben el tudták fogadtatni a CSNT-t szövetséges erőként, másrészt az emigráció kezdeti diplomáciai sikertelenségeit is ellensúlyozni lehetett általuk. 1918 tavaszán a véletlenek összejátszása folytán éppen ezek a légiók váltak a bolsevikellenes polgárháborús küzdelmek elindítóivá. Az Oroszország központi területeiről a transzszibériai vasútvonalon Vlagyivosztok felé szállított cseh-szlovák légionáriusok ugyanis 1918 májusában Cseljabinszkban először az ellenkező hányba tartó magyar és német hadifoglyokkal, majd a helyi szovjet képviselőivel kerültek konfliktusba, s rövid időre elfoglalták a várost is. Az incidenst követően a légiók nyíltan szembefordultak a szovjethatalommal. A bolsevik hatalom elleni cseh-szlovák fellépés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az antant-államok támogatni kezdték a masa- ryki emigráció terveit. Az olaszországi és franciaországi légiók a Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-i kikiáltását követően kaptak jelentősebb szerepet. A frissen létrehozott csehszlovák államnak ekkor még nem voltak kijelölt határai. A közrend biztosítása és különösen a felső-magyarországi területek minél előbbi megszállása viszont szíkségessé tette, hogy minél előbb ütőképes haderő álljon a csehszlovák vezetés rendelkezésére, hiszen a különböző torna- (pl. sokolok) és lövészegyletek tagságából verbuvált önkéntes katonai egységek ehhez a feladathoz elégtelennek bizonyultak. Ezért 1918 decemberében az Itáliából hazaérkező légionáriusokból szervezték meg azokat a katonai egységeket, amelyek 1919 januárjában Luigi Piccione tábornok vezetése alatt megszállták a mai Dél-Szlovákiát. Katonai szerepük ezzel azonban nem fejeződött be, hiszen a légionárius egységek részt vettek a Magyar Tanácsköztársaság ellen 1919 áprilisában indított csehszlovák támadásban, majd a Szlovákia területére benyomuló Vörös Hadsereg ellem harcokban is. Szerepük folytán a légiók részei lettek a Csehszlovákia megalakulása köré fonódó legendáknak, a légionáriusok pedig az igazi csehszlovák hazafiak prototípusaivá váltak. Döntő többségük cseh nemzetiségű volt, akik számára Szlovákia idegen területnek számított, s akik megszállóként viselkedtek a magyar, de olykor a szlovák lakossággal szemben is. A szlovákiai magyar pártok 1923-ban a Népszövetség elé benyújtott memoranduma a légionáriusok által elkövetett atrocitások sorát vonultatta fel. Ilyen volt például a Losonc melletti Bozitán 12 polgári személy kivégzése, a zólyomi magyar vasutasok felakasztása is, de az 1919. február 12-én Pozsonyban tartott szociáldemokrata tüntetés több mint fél tucat áldozata is légionáriusok fegyverétől halt meg. Élenjártak a Felvidék magyar emlékeinek pusztításában is. A legismertebb eset a pozsonyi Mária Terézia-szobor lerombolása volt, de sok más mellett szerepük volt az érsekújvári Kos- suth-szobor, a kassai 1848-as emlékmű, valamint a dévényi és a nyitrai millenáris emlékmű felrobbantásában is. Bár a légionáriusok a frissen létrejött csehszlovák nemzetállam legfőbb támaszának számítottak, cselekedeteik a szlovákok felháborodását is kiváltották. Az 1919 folyamán Prágába küldött szituációs jelentések fogalmazói is többször panaszkodtak arra, hogy a légionáriusok viselkedése nem segíti elő a csehek és a szlovákok közeledését, hanem éket ver közéjük. Különösen gyakran sértették a légionáriusok a mélyen katolikus falusi szlovákságot. Palotás Zoltán visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Nyitrán a bevonuló cseh katonák egyik első dolga - még mielőtt a helyiek által piramisnak nevezett Zobor-hegyi emlékművet felrobbantották volna — az volt, hogy Nepomuki Szent Jánosnak a Nyitra folyó hídján álló szobrára kötelet hurkoltak, s be- ráncigálták a folyóba. Az Uyen és hasonló akciók korántsem voltak ritkák, s bár a légionáriusok egyik feladata épp az lett volna, hogy a Hlinka vezette szlovák autono- mista mozgalommal szemben az egységes csehszlovák nemzet ideológiája mellett agitáljanak, cselekedeteikkel sokszor Prága ellen hangolták a szlovákokat és Hlinka malmára hajtottá a vizet. Miután 1919 nyarán Szlovákiában is befejeződtek a harcok, sor kerülhetett a légionáriusok demo- büizálására, ami komoly próbatétel elé áhította a csehszlovák kormányszerveket. Az 1919 júliusában elfogadott 462. számú törvény kritériumai alapján 88 683 személy számított légionáriusnak, akik közül 1918 és 1920 között 83 283-an tértek haza Csehszlovákiába. A hazatérő légionáriusok között azonban nem sikerült egységet teremteni, így több szervezetük is létrejött. A Csehszlovák Légionáriusok Szövetsége (Zväz československých legionárű) a baloldali, a Csehszlovák Légionáriusok Egysége (Jednota československých legionárű) a politikai paletta centrumában álló, a Csehszlovák Légionáriusok Csoportja (Družina československých legionárű) pedig a jobboldali gondolkodású légionáriusokat tömörítetté. Ez utóbbi erősen nemzeti elkötelezettségű volt, s kompromisszumok nélküli eljárást szorgalmazott a németek, magyarok és minden más idegennel szemben. 1921-ben több légionárius szervezet összevonásával jött létre a Csehszlovák Légionárius Közösség (Československá obec legionárska), amely a két háború közötti időszakban a legjelentősebb üyen szervezetnek számított, s közel 50 ezer tagot tömörített. Ez a szervezet a Masaryk köztársasági elnök köré tömörülő ún. Vár-csoport politikájának egyik legmegbízhatóbb társadalmi támasza volt. A gondot az jelentette, hogy a légionáriusok társadalmi presztízse nagy volt ugyan, de további sorsukat illetően megoszlottak a vélemények. Csehszlovákia első pénzügy- minisztere, Alois Rašin kijelentette, hogy a hazáért tett szolgálatért nem jár fizetség, a légionáriusok azonban úgy érezték, szolgálataikért bőséges jutalmat érdemelnek. Ezért folyamatos nyomást gyakoroltak a törvényhozó és végrehajtó szervekre. Ennek is köszönhető, hogy a légionáriusok foglalkoztatásáról szóló törvények nem késtek sokáig. A nemzetgyűlés által 1919 májusában elfogadott törvény megfogalmazta azt, hogy a légionáriusok igényjogosultak arra, hogy állami vagy közalkalmazásban, az állam által finanszírozott vállalkozásokban munkahelyet kapjanak. Habár a tisztviselői áhások és a trafikok népszerűbbek voltak, a légionáriusok számára a földbirtokreform kapcsán megnyíló lehetőségek is vonzónak bizonyultak. (...) A csehszlovák politikai vezetés és a légionáriusok érdekei különösen a Dél-Szlovákiában zajló földreform esetében találkoztak. Itt ugyanis a földreform legfontosabb célját az „ellenséges lakosság által lakott határ menti területek biztonságának megerősítésében” jelölték meg. Ennek érdekében a nagybirtokosoktól elvett birtokokra légionárius telepeseket kívántak letelepíteni, akik egyben határvédő feladatot is kaptak volna. (...) A szlovákiai napilapokban 1920 őszén jelentek meg az első felhívások, amelyekben légionárius telepeseket kerestek a Gömör megyei Rimaszécs melletti Koburg-birto- kon lévő Gemyőpuszta benépesítésére. A felhívás szerint elsősorban nős légionáriusok jelentkezését várták, s a földművesek mellett kézművesek és tanítók letelepítésével is számoltak. A gemyőpusztai legionárius-telep kiépítése a kolo- nizáriós tevékenység első eredménye és sok szempontból mintapéldája volt. Az Állami Földhivatal az átvett birtokon 4 közvetlen egymás mellett fekvő szláv telep (Leánymező, Gemyőpuszta, Kacagópuszta és Csobánka) létesítését határozta el, amelyekre részben a Lengyel- országhoz került árvái szlovák falvak optánsait, részben Gömör és Zólyom megyei szlovák földműveseket, részben pedig szlovák légionáriusokat terveztek letelepítem. A légionáriusok letelepítésére kiszemelt Gemyőpuszta a szlovák források szerint is 97%-ban magyarok által lakott Feledi járásban, a Lo- sonc-Kassa vasútvonal mentén, a trianoni államhatártól mintegy 2 kilométerre terült el. A 447,11 ha nagyságú birtokrészre 35 légionárius családot (ebből 34 az orosz, egy pedig a francia fronton harcolt) telepítettek le, akiknek a fele az eredeti szándékoktól eltérően (mivel nem volt megfelelő számú szlovákjelentkező) morva és cseh területekről érkezett. A telepesek átlagban 11,7 ha birtokot kaptak, amiA légionáriusok az új ál- Jam legfőbb támaszának számítottak, de cselekedeteik a szlovákok felháborodását is kiváltották. hez rendkívül jutányosán, hektáronként 1800 korona körüli áron jutottak hozzá. Az első 5 telepes család még 1921 végén átvette a nekik kiutalt birtokokat, a többi család azonban a légionáriusok mobilizációja miatt csupán 1922 tavaszán költözött be a gemyőpusztai gazdasági udvar épületeibe. A kolónia alapkőletételére 1922. október 1-jén került sor. Az ünnepségről, amelyen a megye, a Földhivatal és a Nemzetvédelmi Minisztérium prominensei is részt vettek, Masaryk elnöknek is táviratot küldtek. Ebben a jelenlévők fogadalmat tettek, hogy „hűséges ő- rei lesznek a felszabadított állam határainak.” A kolónia tényleges kiépítése valójában csak 1923 elején kezdődött meg. Az építési munkálatokat a Csehszlovák Légionáriusok Irodája (CSU) szervezte: szakembereket biztosított, beszerezte az építkezési anyagokat, biztosította az építkezés szakmai felügyeletét; az építési terveket az AFH illetékes osztályai készítették el. Az építési költségek egy részére szintén a CSLI nyújtott hitelt, másrészt 1923 nyarán az ÁFH javaslatára a letelepülők létrehoztak egy építési szövetkezetei, amely a Szociális Minisztériumtól az építési költségek 70%-ig kiterjedő támogatást kapott. A kolomalistáknak az építési költségek 30%-át kellett magukra vállalniuk, ezt az önrészt azonban le is dolgozhatták. A gemyőpusztai telep kiépítésénél egyértelműen felfedezhetők a katonai szempontok. A kolónia centrumát a régi majorsági épületek képezték, itt helyezték el az iskolát, a községházat és a raktárakat, valamint 7 telepes házat építettek ide. A maradék 28 kolonialista háza a telep centrumától nyugat felé egy sorban épült ki, a már említett vasútvonallal párhuzamosan úgy, hogy a házak frontja az államhatárra irányult. A házak derékszögben megannyi kis erődítményként fogták közre az udvart; egyik oldalt a lakóhelyiségek és az istálló, a másik oldalt a csűr alkotta. A vastag betonalapokra épített házakban 2 lakószoba, konyha, előszoba, kamra, műhely, nagy padlás, a ház alatt pedig tágas, szükség esetén több tucat személy befogadására alkalmas pince volt található. Az istálló 10-12 szarvas- marha elhelyezésére volt elegendő. Az egy időre a köztársasági elnökről Masarykovom átkeresztelt telep gyors fejlődésnek indult. Az állami támogatásnak köszönhetően szlovák nyelvű állami iskola is nyűt a kolónián, és az 1924/25-ös iskolaévben már a közeli - a 18. században katolikus szlovákokkal újranépesített, de 1910-ben magát színmagyamak valló - Dobóca községből is ide írattak 20 diákot. 1926-ban belügyminiszteri rendelettel Gemyőpusztát a szomszédos Leánymezőn létrehozott kolóniával összevonták, s Bottovo néven önálló településsé nyilvánították. A község katasztere, ahol az 1930-as népszámlálás szerint 384 személy élt, 623 ha-t tett ki. A gemyőpusztai kolónia kiépítésével párhuzamosan Dél-Szlovákia és Kárpátalja más régióiban is megkezdődött a légionárius telepek alapítása. A hely kiválasztásában a közös nevező általában a vasút volt, hiszen valamennyi nagyobb légionárius telep a fontosabb vasúti csomópontok mellett jött létre. A vasutak szerepe a trianoni határok megállapításában közismert, s az Ipolytól keletre a szlovák-magyar határ meghúzásánál, valamint Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolásánál is ez játszotta a döntő szerepet. Ezért nem meglepő, hogy a magyar határ menti vasútvonalak és vasúti csomópontok biztosítása a csehszlovák határvédelem egyik* prioritása volt. Ennek összefüggésében érthető meg a húszas években alapított nagyobb kolóniák helyszínének kiválasztása. A Koburg család Perse község határában fekvő birtokán hozták létre a füleki vasúti csomópontot biztosító Bozita elnevezésű légionárius kolóniát. (...) Bozitakolonizációjának előkészítése közel két évig tartott, s 1924 végén kerülhetett sor a telep megalapítására. A kb. 2 ezer ha nagyságú birtokon öt ún. maradékbirtokot hoztak létre légionáriusok részére, a fennmaradó 528 ha területre pedig 32, többségében cseh légionárius családot telepítettek. A kolónián 1926-ban iskola létesült, a harmincas években pedig kultúr- ház is épült. A Kassa és Beregszász közötti, stratégiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű vasútvonal mellett több légionárius telepet is létrehoztak: a Csap melletti vasúti csomópont biztosításának a feladatát látta el a Tiszasalamon, a Battyán és Bély melletti legioná- riustelepek rendszere. A Tiszasalamon melletti Cifratanya több mint 430 ha-nyi területére eredetileg 23 légionárius családot készültek telepítem, a 1922-ben végrehajtott telepítés során azonban csupán 7 légionárius kapott itt birtokot. A telepnek Stráž (Ólhely) megnevezése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy a telep szerepe ettől függede- nül változadan maradt. A csehszlovák állam legnagyobb légionárius kolóniája Bátyú mellett a vasúti pálya két oldalán épült ki Svoboda (Szabadság) néven. Az itt lefoglalt Lónyai-birtokból 1600 ha nagyságú termőföldet kapott kolónia létesítése céljára. A fentiekben felsorolt kolóniákkal együtt több mint 30, a magyar határ mentén létrehozott szláv telepre költöztek légionáriusok, összesen valamivel több mint 220 család, vagyis kb. 1200 személy. (...) Az 1938 őszén bekövetkezett események és a magyar-szlovák határon lezajló incidensek közvetlenül is érintették a légionáriusokat. 1938. október 5-6-án az első bécsi döntést megelőző időszak talán legsúlyosabb konfliktusa is épp a gemyőpusztai légionárius telep közelében zajlott le. A magyarországi (hangonyi) határbiztosító szakasz egységei ugyanis az államhatárt önhatalmúlag ádépve megtámadták a szlovák határvédő egységeket és Rimaszombat frányába nyomultak előre. A támadók egy időre több községet is elfoglaltak, de a csehszlovák hadsereg könnyű harckocsikkal megerősített egységei végül kiszorították őket az országból. Mivel a támadás súlypontja épp a Rimaszécs mellett létrejött kolonialista telepek térségére esett, így az Államvédelmi Őrség feledi körzeti parancsnokságának előretolt egységeibe besorolt kb. 20 gemyői légionárius is részt vett a tűzharcban, s közülük négyen a magyar csapatok fogságába estek. A támadás után a gemyői kolonia- listák többsége elhagyta a telepet, csupán a határvédelemben érintettek maradtak. A bécsi döntés kihirdetését követően a csehszlovák hatóságok a cseh és morva telepeseket, valamint a légionáriusokat a kolóniák elhagyására szólították fel, a szlovákoktól azonban azt kérték, maradjanak a helyükön. így már november első napjaiban ldsebbfajta népvándorlás indult meg a kolóniákról, a légionáriusok, a Paraszdo- vasság, a Sokol és az Államvédelmi Őrség tagjainak nagy része nem várta be a magyar csapatokat. (...) GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 Az olaszországi csehszlovák légió eskütétele 1917-ben
