Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)
2006-06-17 / 139. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 17. Családikor 15 Gondoljunk csak azokra az apákra, akik egy vagy több gyereket is nevelnek egyes-egyedül Apák is csak édesek és mostohák (A szerző felvételei) Az illatos májusban megünnepeltük az anyák napját, amelynek már több éves hagyománya van. Ami számomra azért is meglepő, mert nálunk köztudottan nagyon alacsony az anyák társadalmi megbecsülése. SZŐCS HAJNALKA És hogy az anyasági „szabadságukat’ töltő nők megbecsülése mennyire alacsony, az kiderül számomra akkor, amikor kézhez kapom a havi fizetségemet, meg akkor, amikor a szomszédom tudtomra adja, hogy aki nem jár munkába, az nem dolgozik. Szóval, havonta megesik, hogy léhűtőnek érezhe- tem magamat. Még szerencse, hogy tudom, amit tudok. A szomszéd fiatal és bohó, hogy mást ne mondjak, az állam pedig olyan, amüyen. Hat év és három gyerek után már igazán megedződtem. És különben sem akarok panaszkodni, mert az mire jó? Az apák napja története Oda akarok kilyukadni, hogy a napsütéses júniusban apák napját ünnepelhetjük - holnap. Nálunk még nem honos ez az ünnep, magam is csak tavalyelőtt hallottam arról, hogy már errefelé is tartják, de tavaly sem szereztem időben tudomást arról, mikor van a napja (pedig a Családi Kör minden évben megemlékezik róla - a szerk. megj.). Most direkt utánajártam, hogyan is van ez. A mindentudó internet segítségével erre jutottam: „Az ünnep ödete talán a washingtoni Mrs. John B. Dodd agyában született meg. 1909-ben egy különleges nappal szeretett volna tisztelegni saját édesapja, William Smart előtt. William Smart veterán akkor özvegyült meg, amikor felesége (Mrs. Dodd édesanyja) hatodik gyermekének szülése közben meghalt. Smart úr feladata lett hát az újszülött és másik öt gyermekük felnevelése egy Washington állambeli farmon. Dodd asszony csak azután ébredt rá, hogy milyen erő és önzetlenség munkálkodott édesapjában, aki egyedül nevelte fel őt és testvéreit, miután maga is családanya lett. 1909-ben kérte meg a hölgy a spokanei papot, hogy mondjon egy misét édesapja emlékére. Ez a szentmise június harmadik vasárnapján volt, ettől kezdve egyre többen ünnepelték édesapjukat ezen a napon. 1924-ben Calvin CoolidJó kezekben a gyerekek ge elnök felvetette a nemzeti apák napja ötletét. Végül 1966-ban Lyndon Johnson kiáltványban hirdette ki június harmadik vasárnapját az apák napjának. 1972-ben Richard Nixon amerikai elnök kezdeményezésére törvénybe iktatták megünneplését.” A mi apucink A mi családunkban valószínűleg muszáj lesz megünnepelni az apák napját, mert a mi Apucink egy két lábon járó csoda, sokan irigylik is tőlünk. Főleg tőlem a barátnőim. Mert én megtehetem, amit ők nem: elmehetek otthonról és a gyerekeket nyugodt szívvel rábízhatom a féijemre. A fürdetés évek óta az ő reszortja. Mivel hogy szeret enni, nagy zabálásokat rendeznek a kölykökkel, mert a gyerekeknek akkor ízlik a legjobban, ha kéreget- hetnek az apjukéból. Oviba is ő hordja őket, amíg én az éjszakai szoptatások fáradalmait pihenem. Ha előző este nem készítem ki a gyerekeim ruháit, akkor ezt is az apucinak kell megoldania. Meg is oldja, kisebb-nagyobb sikerrel. Ment már a fiam oviba bugyiban, meg fodros szegélyű atlétatrikóban, szerencsére, nem rózsaszínűben. De ilyenkor sem a ruhákat keveri össze a kedves féljem, hanem a szekrényeket. És elviszi a gyerekeket a játszótérre, bár ebben már neki is van némi plusz érdekeltsége, hisz a kedvenc játszótér a söröző udvarában található. Direkt úgy néz ki, mintha apukáknak épült volna. (De félreértés ne essék, az én gyerekeim nem kocsmáznak, mint ahogy az apjuk sem.) Az esti mesét néha én, néha apa olvassa (azzal a különbséggel, hogy én nem alszom bele)... A palacsintát is ő süti. Mikor a kisfiúnk huszonnyolc hónaposán kórházba került, én nem mehettem vele, ő feküdt be helyettem. És nekem egyszer sem kellett babakocsival buszoznom (!), mindig kéznél volt az Apatransz. Az apjuk masírozott a gyerekekkel éjnek idején, és énekelte a katonai indulókat, amikor csecsemőkorukban nem akartak elaludni. Sétálni is járnak együtt, elmennek olyan helyekre is, ahova én nem vinném őket, mert ismeretien utcákon nem sétálok. Minden játékban benne van: a családi álarcos bálon képes volt katicának beöltözni! Örültek is a gyerekek rendesen! Egyetlen dolgot nem bízhatok csak rá : az orvosság beadását. Bár kiskoruk óta rendszeresen hord minket az orvoshoz (ezt meg a nővérke csodálta meg, mondván kevés az ilyen apa), mégsem képes beadni az orvosságot. Viszont fejlődőképes... Persze, azt nem kívánom, hogy teljesen átvállalja a kötelességeimet, de látnom kell, ha átmenetileg vagy végleg kipurcanok, akkor is jó kezekben lesznek a gyerekeim. Mint anno a William Smar- téi. Más apákok s nagypapák Ugye hogy ismerős, amit itt felsoroltam? Hiszen más apák is bizonyára megteszik. Persze, nem mind, de biztosan nagyon sokan. Gondoljunk csak azokra az apákra, akik egy vagy több gyereket is nevelnek egyes-egyedül. És ahogy egy anyának az ötvenéves fia is a picinye, az apa is mindig apa marad. Ezt láttam egy tévéműsorban, ahol egy vén (és kemény) rocker arról panaszkodott, hogy a kicsi - 16 éves - fia már nem bújós, nem lehet megsimogatni, megpuszilgatni... Az apák mellett ne feledkezzünk meg a nagyapákról sem. Amíg a barátnőm arra panaszkodik, hogy az anyósa csak a nagyobbik gyereket hajlandó elvinni magához, én azzal büszkélkedhetek, hogy a mi Papánknak nem okoz gondot elvinni mind a kettőt, akkor is, ha csak egyedül lesz velük otthon. Könnyű a nagyapáknak - a neveléssel járó felelősség nem az övék, így agyonkényeztethetik az unokákat. Állítólag anya csak egy van, de minden poén ellenére - apa is csak egy van, lényegtelen, édes-e vagy mostoha. Legyen hát az apáknak is egy jó napjuk. Mondjuk holnap. Apák napján. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Pozsony, 2006. május BOLEAAANT ÉVA A szombati napunk úgy alakult, hogy autó nélkül maradtunk. Ilyenkor sokkal előrelátóbban kell megszervezni a család hétvégi programját. A szokás ugyanis hatalom. Hát igen, manapság úgy megszoktuk a technika vívmányait, hogy lassan már elképzelhetetlennek tartjuk nélkülük az életünket. Vegyük csak példának a mobiltelefont. Múltkoijában éppen arról elmélkedtünk barátaimmal, hogyan is működött az élet annak idején, nélküle? Felemlegettünk néhány budapesti kirándulást, ahová külön-külön érkeztünk meg, bonyolult programokat szerveztünk, a szállást ott helyben intéztük magunknak, és ezt mind meg tudtuk oldani, szervezni (egy hiba nélkül) a ma már nélkülözhetetlen kis készülék hiányában is. Hogy hogyan? Már mi sem tudjuk elképzelni, és barátnőim majdnem felnőtt lányai csak hitetlenül csóválják a fejüket az ilyen régimódi történetek felett. Szóval autó nélkül és szombaton, amikor a városi közlekedési eszközök felét kivonják a forgalomból, az állatkertbe kell mennünk! Kislányom az óvodai tánccsoporttal egy hétvégi rendezvény keretében lépett fel az ott felállított szabadtéri színpadon. Nagy izgalommal várta a szombat délutánt, többször kijelentette, hogy nem megy sehová, de végül is sikerült őt meggyőznöm, és becsomagoltuk a fehér trikót meg a zoknit, amit vinnie kellett, a színes szoknyát a tánciskola adta a fellépéshez. A két nagyobb gyerek tehát apukájával elindult az így egész napos kirándulássá kerekedett fellépésre. A tánc nagyon jóra sikeredett, a gyerekeket a nagy taps fellelkesítette, nemkülönben a többi tánccsoport műsora. Lányom este hosszasan elemezte, hogy melyik táncot szeretné megtanulni a látottak közül. Nagy élmény volt hazafelé az egész napos talpa- lás után a jókora séta a villamosmegállóig, majd a villamosozás is. Kisfiam következetesen vonatról beszélt, hiába javítottuk ki, ragaszkodott ehhez a megnevezéshez. Az egész utazást részletesen és lelkesen mesélte, és másnap is szeretett volna „vonatra” ülni. Mi ezalatt a legkisebbikkel többször körbesétáltuk a lakótelepünket és a városrész tavát, ahol a füves parton váltották egymást a napozók és a halászok, a kisgyerekes anyukák, a görkorcsolyázók és a nyugdíjasok, vagyis mindenki, aki egy kis megnyugvásra, kellemes időtöltésre vágyik. Néhány év alatt itt a panelházak között egy igazi oázis alakult ki, ahová már más városrészekből is ellátogatnak a pihenni vágyók! Vasárnap már reggel fél 9-kor elindultunk (az egész család) kedvelt helyünkre, a Pozsonyhoz közeli bazini fedett uszodába, amely ideális kisgyerekes családok részére. Még a kicsit, aki másfél hónapos éppen, nem vittük pancsolni, ám a két nagygyerek vígan élvezte a fürdés örömeit a kismedencében, majd úszókkal a karjukon a nagyban is. Mi addig a kicsivel ismerkedtünk a városka utcáival, tereivel (vagyis én, csak hogy pontos legyek, mert ő édesen aludt a babakocsiban!). Úszás után éhesen és szomjasan úgy határoztunk, hogy az egyik nagyszerű étteremben meg is ebédelünk. A nagyon kellemes helyet éppen akkor nyitották, de perceken belül meg is telt vendégekkel. Az ízlésesen berendezett belső tér a gyereksarkon keresztül, ahol a kicsiny csúszda, házikó és játékok mellett a gyerekek örömére két hangoskodó papagáj és néhány tengerimalac is lakik, tehát egy nagy teraszban folytatódik, ahol jó idő esetén kellemesen érezhetik magukat az ide látogatók. Ebéd után egy kis pihenő, majd fél 5-kor elindultunk Somoijára az At Home Gallery évadnyitó koncertjére a helyi zsinagóga épületébe. A három nagyszerű zenész előadásában fantasztikus hangzású muzsikát hallhattunk. A világzene vizeire a Maok művésznevet viselő szlovák és a Joao nevű portugál művészek kalauzoltak el. A zenészek előadásában fenséges muzsika töltötte be a misztikus koncerttermet. Az egész improvizációt csak a legkisebb gyermekünk hallgatta végig, de a másik kettő is dicséretesen, becsületesen végigülte a felét. Aztán egy jót játszottak a szervezők kisfiával, Noéval a zsinagóga tőszomszédságában. Későn értünk haza, és újfent megállapítottuk, hogy a hétvégék, vagyis inkább a napok, a hónapok és az évek észrevétlenül repülnek, igyekeznünk kéne, hogy megfelelő tartalommal töltsük ki magunk és gyermekeink számára is! KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGÉ Brooklyn, 2006. május 27-28. MOLNÁR MIRIAM Mivel csütörtök óta I nem evett, nem ivott I és többször hányt, Ä - My szombaton reggel : I kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi. Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sam- mynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor. A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomor- sav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívódott. Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy merecjj maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e. Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, *és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta. Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak. Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
