Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)
2006-05-05 / 103. szám, péntek
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 5. www.ujszo.com Ma ünnepli hetvenedik születésnapját Lázár Ervin Fekete nap - Krzysztof Zanussi, a neves lengyel rendező ismét olasz koprodukcióban forgat Elvarázsol kicsit, nagyot MISLAY EDIT Korai, nagy élményt jelentő találkozás volt. 1973-at írtunk, s az 1. osztály sikeres befejezése jutalmául egy könyvet kaptam a tanító nénitől: Lázár Ervin A Hétfejű Tündér című mesekönyvét. Egy gyerek persze másra figyel egy könyvben, mint egy felnőtt. Egyvalamit azonban már akkor észrevettem: az ő meséi mások. Nem csupán azért, mert abszurdnak is nevezhető történetek is voltak a könyvben, nem csupán a köpés humora, a játékossága, a nyelvi leleményei, a felejthetetlen alakjai miatt, akiknek már a neve is - mint például Dömdö- döm, Mikkamakka, Vacskamati, Bruckner Szigfrid - jókedvre hangolta az ember gyerekét. És nem is csak azért, mert megtudhattam belőle, hogy „ha három lábon gyábo- korsz, a kálán pugra nem tudsz menni”. Azt a másságot, amit az írásait olvasva éreztem, ma úgy fogalmaznám meg: úgy ír, hogy egyenrangú partnereknek tekinti a gyerekeket. Akikhez nem leereszkedni kell, hanem beleélni magát a világukba. Bár talán beleélni sem kell, ha egy íróban olyan elevenen él az a kisgyerek, aki egykor ő volt, mint Lázár Ervinben. De nem is igazán helyénvaló, ha meseíróként aposztrofálom őt, mert igaz ugyan, hogy Magyarországon ő az egyik legnépszerűbb gyermekkönyvíró, számos díj, így például a nemzetközi Andersen-díj kitüntetettje is, és műveit jó néhány európai nyelvre lefordították, ír ő „felnőtt novellákat” is. És bevallása szerint soha nem úgy ül neki az írásnak, hogy azt csak és kizárólag a gyerekeknek szánja. „Úgy hiszem - nyilatkozta egyik inteijújában - bármilyen korosztályú ember elolvashatja mondjuk A Hétfejű Tündér, A kisfiú meg az oroszlánok, a Négyszögletű Kerek Erdő, a Berzsián és Dideki, a Hapci király, a Szegény Dzsoni és Ámika című könyvemet. Amiként például a Csillagmajor, a Kisangyal vagy a Fehér tigris, egyik »komoly« könyvem sincs eltiltva senkitől, az olvassa őket, akinek erre kedve kerekedik. Tehát úgynevezett olvasótáborom nem korfüggő, nem függ foglalkozástól sem. Lelki alkat kérdése, hogy ki érzi úgy: én ezt szeretem.” Tanúsíthatom: húsz-, harminc-, negyvenévesen is ugyanúgy magával ragadja az embert Lázár Ervin világa, mint hétévesen. Egyik népszerű alakja, Berzsián, a költő mondja a barátainak, amikor az általa tisztelt mestere születésnapjára nem búja megírni az őt köszöntő versét, és azok hálátlansággal vádolják: „Hogy lennék hálátlan!? Éppen én, aki ezerszer is mondtam nektek, hogy a mesteremnek sohasem tudom meghálálni az egyet- mást és az emezt-amazt.” Nekünk, olvasóinak könnyebb a dolgunk, mint Berzsiánnak. Hálánkat nagyon egyszerűen ki tudjuk mutatni, azzal, hogy olvassuk és szeretjük a ma 70 éves Lázár Ervin könyveit. KÖNYVEKRŐL KÖNNYEDÉN A kettévágott macska GAZDAG JÓZSEF Történt egyszer, hogy buddhista szerzetesek éppen egy macskán vitatkoztak. A csarnokba lépő Nan- csüan összevont szemöldökkel felemelte a macskát, és így szólt: „Ha valaki tud egy jó választ, nem ölöm meg a macskát.” A példázat vége a cím alapján kikövetkeztethető, de egyelőre nem árulom el. Mindenesetre mielőtt valaki kortárs kínai regények olvasásába kezd, érdemes fellapoznia a Kapujanincs átjáró című csan- buddhista katekizmust. Minden különösebb vallástörténeti háttér- ismeret nélkül is élvezhetők ezek a rövid dialógusok, főleg akkor, ha fogékonyak vagyunk a „szimultán zűrzavar realitását” hirdető dadaizmusra, vagy ha ráéreztünk már egyszer a formalisták által alkotott értelmen túli nyelv, a zaum ízére - Tzara és Hugo Ball mellett Velimir Hlebnyikov is kötelező olvasmány! De ajánlható még a Kínai szofisztika és logika c. kézikönyv (Tőkei Ferenc remek fordításában), amely sajátos paradoxonjaival megszabadít bennünket a tertium non datur (kizárt harmadik) elvének diktatúrájától, s amely megváltoztatja az időről való felfogásunkat (szerencsés esetben megértjük, hogyan lehet tegnap megérkezni egy városba, ha ma indulunk). De téljünk vissza úticélunkhoz, a Nők egy fedél alatt című, öt kínai kisregényből álló antológiához. Ha az olvasó a fent említett bédekkerekkel készült az útra, akkor nem lepődik meg azon, hogy a kötetben szereplő figurák például hajnalban indulnak sétára, mert akkor a legszebb a krizantém, fésülködés közben pedig minden átmenet nélkül felsikítanak, mert eszükbe jut az öngyilkosok kútja a lugasban, ahol virradatkor egy feketébe öltözött nő (vagy csak a szüuettje?) táncol és operaáriákat énekel. Kínában nem csak az őrülteket övezte misztikus tisztelet, hanem a halottakat is. A temetésben nem részesült holtak a kínai hiedelemvilág különös alakjai, akiket az élők a ház kapuja mögé épített kísértetfal- lal tartottak távol maguktól. Visszatérő holtakkal találkozunk az antológia legfigyelemreméltóbb kisregényében is (Jü Hua: Az élet, mint a füst), amelyben hét ember összefonódó sorsát követhetjük nyomon, amíg el nem tévedünk. Már a helyszín is kísérteties: egy kisváros, szűk sikátorokkal és pislákoló kandeláberekkel, ahol állandóan szemerkél az eső. S valahogy minden olyan elmosódott, még az esőben nyíló fekete ernyők is. Vagy a vak ember, aki húsz éve ül egy nyirkos kövön az iskola előtt, mert a kislányok csevegése élteti. Vagy a két horgász, akik egyszerre húzzák ki a halat, egyeden hang nélkül (a hal se vergődik, a víz se csobban), s egyszerre harapnak bele (a hajnali ködben megcsillannak a pikkelyek) . Ők már nem látják a kislányt, aki egyenletes léptekkel, dúdolva gázol a folyóba, míg össze nem csapnak feje felett a hullámok. A hét élettörténet borzongató látomássá áll össze, de olvassák el. Megéri. Cserébe elárulom a példázat végét: a szerzetesek közül senki sem tudott válaszolni, ezért Nan- csüan kettévágta a macskát. Hatvanhét éves kora ellenére Krzysztof Zanussi még mindig nem „a papa moziját” képviseli a lengyel filmművészetben. Ha csak legutóbbi alkotását vesszük példaként: a vehemencia, a belső tűz, a pattanásig feszülő erő abból sem hiányzik. SZABÓ G. LÁSZLÓ A Persona non grata - amely lengyel-olasz-orosz koprodukcióban mutatja be egy Uruguayban dolgozó lengyel nagykövet „magas falakkal” körbevett mozgásterét, szűnni nem tudó vívódásait, megrendült hitét, változatlan erkölcsi értékrendjét -, egyértelműen azt jelzi, a világszerte elismert neves film- (tévé- és színházi) rendező továbbra is a morális nyugtalanság moziját ajánlja kitartó híveinek. Vagyis megy tovább a maga útján, akárcsak a „nagy lengyel triumvirátus” másik két tagja: Jerzy Kawalerowicz és Andrzej Wajda. Krzysztof Zanussi előbb fizikát tanult a Varsói Egyetemen, majd filozófiát Krakkóban, a Jagelló Egyetemen, s csak azután szerzett diplomát a lódzi Filmművészeti Főiskolán. A hetvenes években forgatott filmjeivel (Illumináció, Spirál, Constans, Védőszínek) az egész vüágon filozófiai vitákat és politikai viharokat kavart, több munkáját nálunk csak zártkörű vetítéseken, jó esetben a filmklubhálózatban láthatta annak idején a közönség. Ezek a filmjei ma is inspirálóak, elgondolkoztatóak és aktuálisak, hiszen az élet kvintesszenciáját ragadják meg, a társadalom morális tartását, az emberi kapcsolat- rendszerek vetületeit vizsgálják. A lét és a morál nagy kérdéseire keresik a választ. Ä nyugodt nap éve, a Bármerre jársz, az Érintés etikai és erkölcsi állásfoglalásokat fogalmaznak meg különböző drámai helyzetekben. Ebbe a sorba illeszkedik legújabb műve, a Persona non grata is, amelyben egy tisztán érző és tisztán gondolkodó, becsületes lengyel nagykövet (Zbigniew Zapasiewicz) „csap össze” egy Janus-arcú orosz külügyminiszter-helyettessel (Nyiki- ta Mihalkov). Aki nem érzi a titkot, ami körbevesz bennünket, az vakondként él. A fizikusok ezt nagyon jól átlátják... „Filmem hőse egy született idealista - mondta a Persona non grata pozsonyi bemutatóján -, s bár veszít a végén, hisz abban, amit hosszú évek munkájával sikerült felépítenie.” Melyik megfogalmazást szereti jobban: „egy fizikus, akiből filmrendező lett”, vagy „egy filmrendező, aki fizikusként indult”? így is, úgy is érvényes a megállapítás. Előbb fizika szakon végeztem, s csak ezt követően döntöttem a rendezés mellett, ami később aztán meg is határozta a világlátásomat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Elmondhatom, a fizika és a többi reál szakág nagyon sokat változtatott rajtam, és téved, aki azt hiszi, hogy a rendezés és az egzakt tudományágak között nincs semmiféle kapocs, vagy ha A hűség mint konstans érték (Zuzana Mináčová felvétele) ,A film csak egy pillangó. úgy tetszik: átjárhatóság. Én ugyanis már többször megfigyeltem, mennyi a közös bennünk, filmesekben és a tudományos szakemberekben. Ők is, mi is titkokkal dolgozunk. Aki nem érzi a titkot, ami körbevesz bennünket, az vakondként él. A fizikusok ezt nagyon jól átlátják, a humán beállítottságúak azonban ritkábban tapasztalják. A társadalom még mindig a 19. századi világ mechanikus értelmezésére támaszkodik, miközben a jelen már máshol tart. Én a fizikának köszönhetem azt is, hogy hívő ember vagyok, a film pedig lehetsőéget adott arra, hogy prezentálni tudjam a véleményemet, a világlátásomat. Legfrissebb munkája, a Persona non grata „születésnapi alkotás”. A Szolidaritás huszonötödik évfordulójának évében készült. Ez nem véletlenül alakult így. Ebben a filmben az én nemzedékem csalódását képviseli a Zbigniew Zapasiewicz által megformált főhős. Igen, sokkal többet vártunk a társadalmi változásoktól, tele voltunk reménnyel és ideállal, de mindaz, amit elértünk, sokkal kevesebb, mint amiről álmodtunk. Kétségtelen: vannak dolgok, amelyek jóra fordultak a rendszerváltás óta, csak ez nagyon kevés. El is hangzik a filmben, mint ahogy a lengyel-orosz kapcsolatokról is igyekeztem árnyalt képet adni. A németekhez fűződő viszonyokról sok könyv és sok film született már, a lengyelorosz „testvériség” témaköre azonban még mindig nincs igazán körülírva. Erről szól az a vonal, amelyen Zapasiewicz és Nyikita Mihalkov „közlekedik” a fűmben. Nyikita a Montevideóba kiküldött orosz külképviselő szerepében egy meglehetősen titokzatos figurát kelt életre, akiről a történet során kiderül: amikor szovjet diplomataként Varsóban dolgozott, jelentéseket küldött Moszkvának a Szolidaritás tevékenységéről. Vagyis besúgó volt. Ellenünk dolgozott. Nyikita pedig remekül játsz- sza a szerepet. Örült a felkérésnek? Furcsa mód meg sem fordult a fejemben, hogy nem fog tetszeni neki, vagy hogy hiúságból visszautasítaná. Tudtam, hogy nagy kihívás számára, hiszen bármit el tud játszani, ami a hatalommal kapcsolatban van, elvégre a valós életében ő maga is „hatalom”. Az orosz kulturális élet egyik legerősebb „hatalmassága”. Tehát önmagát alakítja. Bizonyos értelemben igen. Bár külügyminiszter-helyettes soha nem volt, a hatalma, a befolyásossága így sem mindennapi. Némi túlzással azt is mondhatnám: jobban figyelnek a szavára, mint az orosz külügyminiszterére. A filmbeli nézeteivel, magatartásával természetesen nem értek egyet, de ahhoz, hogy ezt én vagy a néző el tudjuk utasítani, pontosan kellett eljátszania. A feladatnak pedig teljes mértékben eleget tett. Ő nemcsak rendezőként, hanem színészként is zseniális. Két játékfilm között vagy tévéfilmet, vagy színpadi művet rendez. Ez azért alakult így az évek során, mert ezt a két műfajt is szereti, vagy mert ugyanolyan helyzetben van, mint neves kelet-európai kollégái, Jirí Menzel és Szabó István, akik külföldön több lehetőséget kapnak, mint a saját hazájukban? Mindkét észrevétel helytálló. Televíziós produkciókban vagy színházban ugyanolyan szívesen dolgozom, mint egy játékfilmen, ez utóbbira azonban - bár most már tévéfilmekből is jóval kevesebb születik, mint a hetvenesnyolcvanas években, nagyon kis összegeket ad az ország. Pedig a filmgyártásnak ugyanolyan szüksége van az állami támogatásra, mint a filharmóniának vagy az operának. Még Európa legnagyobb országaiban, Angliában és Franciaországban sem él meg központi támogatás nélkül a film, nem még nálunk, vagy a keleti blokk más államaiban. Sajnos Bunuel és Fellini sem kapott mindig pénzt az elképzeléseihez, így két film között nem egy esetben ők is kényszerszünetet tartottak. Nekem nincs okom panaszra, én folyamatosan dolgozom. Több mint harminc játékfilmet forgattam, különböző színházak hívtak rendezni, a tévéfilmjeimben (Különös ajánlat, Rejtett kincsek, Csendes érintés, íratlan törvények, Vágta, Női biznisz) pedig ugyanolyan neves művészekkel (Maja Komorowska, Wojciech Siemion, Beata Tyszkiewicz, Krystina Janda, Anna Nehrebecka) dolgozhattam, mint a moziforgalmazásra készült munkáimban. Lengyelországban átestünk a ló túlsó oldalára. Ha egy rendező dolgozni akar, a „nagy kérdés” mindig úgy fogalmazódik meg, hogy „kórházat építsünk vagy filmet csináljunk?” Á végén pedig mindig a kórház a nyerő. Ennek eredményeként olyan sok kórházi nővérünk van, hogy már nem tudjuk rendesen megfizetni őket. Sokan éppen ezért el is hagyják az országot. Külföldön, főleg Írországban és Spanyolországban vállalnak munkát, hogy egy kicsit megszedjék magukat. A magamfajta rendező pedig kop- rodukciós lehetőségeket keres. Lengyel filmet ma már csak nemzetközi összefogással tudunk forgatni. Többet vártunk a társadalmi változásoktól, de mindaz, amit elértünk, sokkal kevesebb, mint amiről álmodtunk. A következő munkája is koprodukcióban készül. Ismét az olaszokkal szövetkezem. Ottani barátom, Rocco Fa- miliari színházban már nagy sikerrel játszott darabját, a Fekete napot viszem filmre Valeria Golino főszereplésével, aki Tom Cruise partnere volt az Esőemberben. Májusban kezdem el a forgatást. Familiarival nem ez lesz az első közös munkája. Néhány darabját színpadon már megrendezte. Igen, én hűséges típus vagyok. Ha valakit megszeretek, attól már nem tágítok. Ez a színészeim körén is lemérhető. De a zeneszerzőm, Wojciech Killar is állandó csapattag nálam. A múló időben nálam ez az egyetlen állandó és változatlan együttható: a hűség. Sokan meg is mosolyognak ezért. „Képes vagy az egész életedet egyetlen nő mellett leélni?” - kérdezik álmélkodva. Igen, képes. Az én életemben az értékek konstans elemek. Ami tegnap érvényes volt, az holnap is érvényes lesz. Az idő úgyis legyőz bennünket. Hogy magamat idézzem: „A film csak egy pillangó, de az élet még nála is hamarabb elszáll.”
