Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)
2006-05-27 / 121. szám, szombat
Családi kör - hirdetés 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 27. A kultúrház megtelt nyugdíjasokkal, az idős hölgyek egy szál virággal, az urak bokrétával várták a csodát Nem csak a húszéveseké a világ! A teremben nem voltak már idős hölgyek, nem voltak már öregurak, csak sok boldog fiatal szív Szombat volt. Az áldásos májusi eső kiartóan itatta a vetést. A fészerben álmosan nyújtózkodtak a szerszámok. Nem sárdagasztásra vagyunk mi itt, mondta a kapa az ásónak és egykedvűen támaszkodott a fészer oldalának. Egyedül a kasza mosolygott szélesen a sarokban, már előre fente a fogát az eső után ropogósra felhízott fűre. KÖBÖL ZOLTÁN Kissé kárörvendően nézett motoros társára, tudván, hogy a pöfögő kedvenc úgyis csak prüszkölne a térdig érő harmatos fűben. Lassan elállt az eső, és az első napsugarak elkezdték felnyalogatni a morcos felhők könnyeit. Valami izgatott mocorgás hallatszott az első szobából. A hegedű izgett-mozgott tokjában annyira, hogy a vonó rá is mordult mérgesen: maradj már egy percre nyugton. Nem bírod kivárni az estét? Hisz nem először készülsz fellépésre, húztad már te sok-sok ember fülébe. Ez az este más lesz, mondta izgatottan a hegedű. Varázsolni fogok. Nyugdíjas nénik é^ bácsik szívét kell megfiatalítanom, hogy úgy dobogjon, mint harminc évvel ezelőtt. Erre a vonó (mintha nem értene a zenéhez) huncut mosollyal csak annyit mondott: na jól van, de engem se hagyj ki a mulatságból! Nemsokára ismerős léptek zaja hallatszott a szomszéd szobából. A Mester léptei. Mindketten tudták, már nem kell sokáig várniuk. Egy fertály óra sem telt el, és máris az autó csomagtartójában ringatóztak úton a péderi kultúrház felé. Már alig várták, hogy gazdájuk megsimogassa őket. Mint már oly sokszor, most sem csalódtak. Á Mester első dolga volt gondjaiba venni a féltett hangszert. Mintha valami ékszert tartana a kezében, oly finoman emelte szólásra, majd egy kis hangolás után óvatosan visszahelyezte mindkettőjüket a tokba. Ejnye, méltatlankodott ismét a hegedű. Legközelebb jól lehangolom a húijaimat, hogy legalább egy órát kelljen velem foglalkoznia. A vonó most nem szólt semmit, tudta, társa ilyet úgysem tenne, csak a türelmetlenség mondatja ezt vele. Eljött az este. A kultúrház megtelt nyugdíjasokkal. Az idős hölgyek kezükben egy szál virággal, az urak kabáthajtókájukon bokrétával várták a csodát. Nekifeszült a vonó barátja húrjainak, még egyszer körültekintettek a várakozással teli arcokon, aztán rázendítettek. Húzták, húzták és csak húzták. Szívükből, ahogy tán még soha azelőtt. Hangjuk egybeolvadt a Mester bársonyos hangjával, s röpült körbe-körbe a teremben. De mi történik itt! Hová tűntek a nyugdíjasok? Hiába meresztget- ték szemüket, a teremben nem voltak már idős hölgyek, nem voltak már öregurak, csak sok boldog fiatal szív, sok csillogó szempár, akik együtt daloltak, táncoltak, túlharsogva még a Mester és hangszere hangját is. A vonó kicsit féltékenyen súgta a hegedűnek: van itt még ránk szükség? Hát már hogyne volna, drága barátom, felelte amaz, hisz te már rég nem az én húrjaimon, hanem az emberek lelkének húrjain zenélsz. Hajnalra aztán véget ért a dalolás, véget ért a tánc, és a két jóbarát elnyűtten, mégis boldogan feküdt vissza a tokba. Részesei lehettek egy varázslatos estének, sikerült néhány órára elkergetniük az emberek feje felől a mindennapi gondok sűrű fellegeit. Jó mulatságra várva (Képek: archívum) SZÓ Ml SZÓ Sétáltatom a nejlonzacskót TÓTH FERENC Na nem mintha friss levegőre vágyna szegény. A nejlonzacskók kifejezetten jól bírják a bezártságot. Sőt, mondhatjuk, hogy egyéb vágyaik is szinte minimálisak. Egy műanyag zacskó például a legritkább esetben ideges. Nem is nagyon küzd rohanó korunk stresszes életformájával, és mondjuk a nemi élet se izgatja annyira. A „sétáltatás” tehát ez esetben inkább csak afféle terminus tech- nicus, amit jobb híján használ az ember. Másként nevezni különben bajos volna azt a két és fél perces és mintegy ötvenméternyi utat, amelyet a szóban forgó nejlonzacskó az élelmiszerbolttól szerény munkahelyemig megtesz. Gondoljunk csak bele. Nem vitás, hogy a műanyag zacskó korunk technikai vívmánya. Tüdős koponyák nemzedékeinek megfeszített agymunkájára volt szükség puszta létrejöttéhez. Valahol, messze, távoli gyárakban, zörgő-zakatoló gépsorok között sok-sok munkás áh váltott műszakban, és a saját két keze munkájával termeli a műanyag zacskót, éjjel-nappal. Állnak ott fáradtan, olykor jókedvűen, olykor másnaposán, máskor meg abszolút fitten a szalag mellett, és csak termelnek és termelnek. A kész terméket meg csomagolják - természetesen nejlonzacskóba -, majd autókra, kamionokra, tán még repülőgépekre is rakják. És mindezt miért? Azért a kábé kétperces, mintegy ötvenméternyi útért, amit ez a sok munkával létrehozott csomagolóanyag a bolttól a rendeltetési helyéig megtesz. Hát ehhez képest a tiszavirág élete joggal nevezhető maratoni hosszúságúnak. Miért, kérdezzük a költővel? Mire jó ez az egész, ez a rengeteg sürgés-forgás, termelés, igyekvés, munkálkodás? Mire jó, ha a műanyag zacskót, miután betöltötte rendeltetését - azaz két percig burkolt, mondjuk, két kiflit - kidobjuk? Mert kidobjuk. Voltak bátor és merész szellemek, akik őrült és vad kísérletképpen próbáltak ismét csomagolni valamit a műanyag zacskóba. Ma már tudjuk, hogy fantasztikus vállalkozásuk eleve kudarcra ítéltetett. A műanyag zacskó olyan rémesen vékony, hogy kimondottan csak egyszeri használatra alkalmas. Hát igazság ez? Hogy ily rövid és tartalmatlan lét után ily hamar ellobbanjon egy műanyag zacskó életének lángja? S ily kegyetlen gyorsasággal hulljon a kukába, majd a szemétdombon kössön ki, ahol a játszi szél felkapja s művészien kidekorál véle egy virágzó galagonyát? Esetleg egy zöldre festett kiskertkaput? Vagy dévajul széthordja a vízparton, az erdőben, a szántóföldeken, amit a horgászok, erdőjárók és mezőgazdászok oly erőteljes kifejezésekkel honorálnak? Válasz nincs. A nejlonzacskók és a vüágegyetem rejtélyei kifürkész- hetetlenek. BP-6-11894
