Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)

2006-05-17 / 112. szám, szerda

8 Kultúra

ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 17. www.ujszo.com

RÖVIDIN ■ , ■ ;

Fejezetek Pozsony történetéből

Pozsony. Tavaly ősszel jelent meg a Kalligram Kiadó műhelyében a Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel című, várostörténeti tanulmányokat közreadó, magyar és szlovák nyelvű kötet Czoch Gábor, Kocsis Aranka és Tóth Árpád szerkesztésében. A kiadványt ma 17 órától Mayer Judit műfordító, szerkesztő és Peter Salner, a Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai Intézetének munkatársa mutatja be. Az est házigazdája Kocsis Aranka lesz. (e)

Könyvbemutató: Faustus Prágában

Dunaszerdahely. Holnap 18 órától mutatják be a Vámbéry Irodalmi Kávéházban Tőzsér Árpád Faustus Prágában című kötetét. „A történet egésze az irodalomtörténeteink Szenei Molnár Albert- jéről szól. A tudós költő, zsoltárfordító, szótárkészítő, nyelvész békés természetű, elmélkedő, szemlélődő ember, a társadalom azonban egyre utána nyúl, s választásra, »színvallásra« készteti. Ő minden közéleti szereptől, döntéstől menekül, úgy érzi, a költő, az alkotó ember természetes létezési módja a teljességet, az igent s nemet egyaránt megtapasztaló, de végső soron sehová sem lekötött lélek állapotával egyenlő, azaz valamiféle lebegés.” Az esten közreműködik: Mokos Attila, a Komáromi Jókai Színház színésze és Tóth Rita, a Szevasz Színház színésznője, (ú)

A Kicsi Hang lemezbemutatója

Diósförgepatony. Ma 19 órától a helyi művelődési házban mutatja be Ki viszi át? című CD-jét Borbély Katalin és Menyhárt József, azaz a Kicsi Hang verséneklő együttes. 2003 tavaszán Egyszerű ez címmel jelent meg első hanghordozójuk. Az elmúlt esztendőkben újabb dalok születtek, ezt foglalja össze új CD-jük, amelyen többek közt Szabó Lőrinc, Nagy László, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Bettes István és Simkó Tibor megzenésített versei hallhatók, (ű)

Jövő szerdán temetik a Kossuth-díjas költőt

Búcsú Somlyó Györgytől

MTl-HÍR

Budapest. Május 24-én, szerdán, a Farkasréti temetőben kísérik utolsó útjára Somlyó György Kossuth-díjas költőt, esszéírót, aki május 8-án, életének 86. évében hunyt el.

Somlyó György lírájában a legkötetlenebb szabadverstől a szigorúan szabályozott szonettformáig szinte minden versforma megtalálható. Prózai munkái erősen önéletrajzi ihletésűét Életművének szerves részét képezik tanulmánykötetei és műfordításai. A francia és a magyar líra, főleg Szabó Lőrinc, hagyományait folytatva alakította ki új versformáját (Tó fölött, ég alatt). Megújította a szonett hagyományát.

Regényírói pályája az 1970-es, ’80-as években bontakozott ki (Árnyjáték, Rámpa, Párizsi kettős). Számos tanulmánykötete jelent meg (Philoktétész sebe, A

(Fotó: terasz.hu)

költészet évadai), 1963-tól több kötetben. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja volt.

A Kossuth-díjat 1997-ben kapta, József Attila-díjjal többször is kitüntették.

A fösvény szereplői úgy lépnek színpadra, mint egy cirkuszi porondra, ahol bemutatják produkciójukat

Vásári mutatványosok

Bocsárszky Attila (Harpagon) és Cs. Tóth Erzsébet (Fruzsina) (Bodnár Gábor felvétele)

Azt talán senki sem gondolja, hogy túl drága volt a színházjegy, azt sem, hogy sokat költött a Thália büféjében. Én viszont kifelé menet áldottam az eszemet, amiért mégsem vettem meg azt a blúzt a kínainál A fösvény premieijére. Kész pénzkidobás lett volna...

JUHÁSZ KATALIN

Moliére mindig időszerű, szokták mondani, a rendezők pedig hol merészen kísérletezni szoktak vele, hol pedig tartják magukat a mester ukázaihoz. Csiszár Imre valahol a kettő között billegted a Thália Színházban prezentált előadást.

A sztorit, a pénzimádat eme lé- lekgyötrő komédiáját ismerjük, Harpagon, a fösvény figurája legalábbis mindenkinek megvan. Főleg a pénzes ládika eltűnésekor felhangzó nagymonológ ismerős, ilyenkor csaknem minden színházban felkapcsolják a villanyt, a főszereplő pedig a közönséget abajgatja, gyanúsítja lopással. Bocsárszky Attila is így tesz. Láthatóan végig élvezi szerepét, lubickol benne, ha színpadon van, csak rá lehet figyelni. Ehhez nagyban hozzájárul „brutálisan rongyosra” dizájnolt jelmeze és „hobósított” maszkja, melynek hála tizenöt évet öregedett. A többiek legtöbbször szépen asszisztálnak neki, hacsak nincs önálló jelenetük, ahol kibontakozhatnak. Tulajdonképpen mindenki kibontakozhat, a szerelmesek, a szolgák, az inas, a házasságközvetítő, a csendbiztos, igazán nem lehet panaszuk a szerzőre, hiszen ez a darab Moliére érett korszakából való, amikor mindenki tanítója igyekezett lenni. Csiszár Imrét talán épp ez a morális példatár-jelleg ragadta meg.

A díszlet minimál. Van egy duplaszárnyú ajtó a színpad közepén, azon közlekednek ki-be a szereplők, már amikor nem a nézőtéren át járkálnak. Úgy lépnek a színpadra, mint egy cirkuszi porondra, ahol bemutatják produkciójukat. Ez tudatos rendezői koncepció. Hogy ha már Moliére tipizált karakterekben gondolkodott, legyenek valóban túlrajzoltak, szándékosan harsányak. Megy is a cirkuszolás rendesen, gesztikulálnak orrba-szájba, dúlnak a betanult indulatok, minden duplán annyi, amennyit jó ízlésű néző el tud viselni. A közepéig nem is értettem, hová csöppentem, a Vidám Színpad vagy a Jókai Napok kiesői tesztelik-e a közönséget. Aztán derengni kezdett, hogy irritálni akarnak, hogy ez tulajdonképpen a szakállasapácai falunapok szabadtéri produkciója: vásári mutatványosok vertek sátrat a Tháliában. Egyrészt, hogy megmutassák, milyen lehetett a színház Moliére korában, az 1600-as években, másrészt hogy egy hatalmas idézőjelbe tegyék magát a történetet. Mert az alapszituáció megkövetelné a komoly hangnemet, hiszen Harpagon egy lelki beteg, akitől a környezete is szenved. Saját fiát veri adósságba, a házasságról csak a hozomány jut eszébe, lovai az éhhalál szélén, uzsorakamatra ad kölcsön, a végére teljesen kikattan, a közönségnek pedig mindezen nevetnie kell. Méghozzá keserűen. Na, ezt a keserű ízt nem sikerült kikevernie a rendezőnek és a társulatnak.

Pedig van néhány jó ötlet, elsül néhány frappáns non-verbális poén a túlspüázott verbalitás dacára is. Ahogy Harpagon leveszi lyukas

zokniját és lábujjai között kezdi húzogatni, ahogy elővesz egy undorító zsebkendőt, ahogy a szolgák rárepülnek az égből pottyant elemózsiás kosarakra, vagy ahogy Eliz, Harpagon lánya belép az apja által ráerőltetett borzalmas ruhában, az sokáig megmarad a nézőben. A Szőke Anita által tervezett jelmezek egyébként is figyelemre méltóak, teljessé teszik a zűrzavart: a fiatalokon tornacipő, színes diszkó-ing, a szolgákon korabeli vászongöncök. A felhasznált zenék (az Everly Brotherstől a nyálas Je Taime-ig) szintén a mába segítik át a jeleneteket, amelyekben nagy hangsúlyt kap ugyan a színészi játék, ám a természetes játékösztön nem nyilvánulhat meg. Annyira figyelnek a stilizálásra, hogy sokszor tényleg csak feladatot teljesítenek, ilyen fokú idegenítés pedig sok nekem. Remélhetőleg a nyolcadik-tizedik előadáson sem szabadul el a pokol, ez a fajta komédiázás ugyanis vészesen közel van a ripacsériához, főleg, ha a hahotázó közönség is „rásegíti’.

Az első felvonás csúcsjelenete Bocsárszky és Cs. Tóth Erzsébet, azaz Fruzsina házasságszerző duettje. Cs. Tóth kétségtelenül a „legjobb nő” ebben a produkcióban, ravasz hízelgése igazi magánszám. Később visszajön banánt enni, az is

felejthetetlen, önálló kis etűd. Említést érdemel Nagy Kornélia Eliz szerepében, a Kassán debütáló Mokány Csaba, aki Jászberényi Gáborral alternálva játssza Harpagon fiát, valamint Dudás Péter, aki Anzelm úrként lép színre, bemutatva, hogy apró szerepnek is lehet értéke. Ekkorra már annyira bizonytalanul érezzük magunkat a nézőtéren, hogy azon se lepődünk meg, amikor egy tekintélyes, öreg arisztokrata helyett egy „meleghatású”, fura figura meséli el nekünk megmenekülése hihetetlen történetét. A szolgák és cselédek inkább rajzfilm-karakterek, mint hús-vér emberek, Kristóf Roland például olyan, mint Popeye, a tengerész. És ha már itt tartunk, akkor Flórián Róbert Szabolcs (a kétszínű Valér) maga Gusztáv, Pólós Árpád a Simpsons rendőr-őrmestere, Rák Viktória (Marianna) pedig Fiona a Shrekből. Félreértés ne essék, valamennyi figurát imádom.

Ha ez az előadás gúnyrajz akart lenni, talán az is lett. Ha a fiatal generációval akarták megismertetni Moliére-t, részben talán sikerült. Ha viszont az érzelmek fontosságára, illetve azok hiányának pusztító következményeire is rá szerettek volna világítani, akkor talán erősebb villanylámpára lett volna szükség.

Németh Ilona legutóbbi pozsonyi kiállításával megpróbálta megteremteni az optimális körülményeket az ember számára zárt térben

Kortárs művészeti tudomány, minigalériában

TALLÓSl BÉLA

Az optimális tér a műszaki leírásokkal (Somogyi Tibor felvétele)

Első pozsonyi kiállításával Németh Ilona (pozitív fogadtatást kiváltva) alaposan megváltoztatta a művészeti felfogást. Ez még a rendszerváltás előtti időszakban történt, amikor - bár a képzőművészetnek élt haladó irányzata - a kirakatba inkább a megszokottat, a konvencionálisabbat, az elfogadot- tabbat rakták ki. Arról a kiállításról van szó, amelyet a Cyprián Majer- ník-teremben rendeztek, s amely különös, tehát abszolút nem mindennapi „médiumával” és műfajával teljesen elütött a pozsonyi kiállítótermekben addig mutatott képzőművészettől. Németh Ilona az emeleti kiállítótermet szórt szalmával és hatalmas henger alakú szalmabálákkal „tömte tele”. (Csak zárójelben jegyzem meg: már az feltűnést, döbbenetét keltett a járókelőkben, ahogy a speciális munkagéppel Pozsony belvárosában, a forgalmas Mihály-kapui lejárónál rakodták be a szalmabálákat az emeleti ablakon. Önmagában ez a munkafolyamat, vagyis az előkészületek jelezték, hogy itt valami nem szokványos történik.) A fiatal művész szalmából és más médiumokból épített fel, alkotott meg egy monumentális, hatalmas (kiállí- tó)teret betöltő installációt. Talán nem túlzók olyan nagyon, ha azt mondom, ez indította el, illetve honosította meg a pozsonyi - s valójában a hazai - kiállítótermekben az installációs művészetet. Németh Ilona ezzel a kiállításával, installációjával feltette azt a kérdést, hogy mi a művészet. Illetve ennek szinonimáit: mi még a művészet, vagy meddig művészet a művészet?

A szakma, a művészvilág és a közönség is elfogadta, hogy ez művészet, és szabad utat adott neki.

Németh Ilona legutóbbi pozsonyi kiállításával, egy mikrotérben rendezett installációval egyebek között azt a kérdést is feltette újfent: mi a művészet?

A pozsonyi Képzőművészeti Egyetem alagsorában Lucia Tká- čová és Dorota Kenderová kezdeményezésére hozták létre a Hit Galériát, amelyben a diákok munkáit tárják közönség elé. Ezen a

galérián belül, az egyik falban találtak egy mélyedést, egy 50 x 50 x 50 centiméteres kis teret. Ebben alakították ki a múlt hónapban a Hit Galéria külön helyiségét, a Singel nevű minigalériát, amelyben olyan, ismertebb művészeknek adnak (mini) teret, akik már másutt bemutatkoztak, tehát kiállító művészek.

Németh Ilona itt első kiállítóként és első kiállításként egy kortárs művészeti „tudományos” kísérletet hajtott végre, pontosabban valósított meg. Ezt a falba vájt 50 x 50 x 50 centiméteres teret üvegajtóval elhatárolta, lezárta a külvilágtól, s a művészetek sokszoros tárházán belül - az egyetemen belüli galérián belül kialakított önálló galériában -, tehát a művészeti aura egymást erősítő közegében Pomichal Richárd biológussal, a dunaszer- dahelyi gimnázium tanárával, valamint más szakemberekkel, higiénikusokkal, vegyésszel, galériaszakemberekkel, építésszel konzultálva és együttműködve megpróbálta kialakítani (természetesen különféle mérésértékek megállapítása után) az optimális teret. Nem egy zárt térben elhelyezett műtárgy számára, hanem az ember számára. A picike Singel Galériában, a legkisebb szlovákiai galériában Németh Ilona megpróbálta megteremteni azokat a körülményeket, amelyek optimálisak az ember számára zárt térben.

Mivel az optimális körülményekre pontos mutatókat nem találtak, a különböző idevágó törvények alapján próbálták azokat meghatározni. Kezdve az ideális hőmérséklettől - amelyet egy fűtőtest és egy ventilátor beállításával lehetett biztosítani. Folytatva a fény intenzitásával - többféle, időkapcsolóval is irányított fényforrásból. A páratartalommal - speciális páraelszívó kristályok elhelyezésével. Gázspektrométer üzembe állításával lehetett biztosítani a levegő összetételének mérését: kimutatni az oxigénmennyiséget, valamint hogy a levegő nem tartalmaz szénmonoxidot és egyéb, az emberre ártalmas mérges gázokat. Egy beállított detektorral pedig a radioaktivitás mérését lehetett biztosítani. Ezeket a

műszaki tárgyakat, mérőeszközök együttesét, a művileg és művészileg kialakított „tudományos környezetet” látványként bemutatva a tudomány és a művészet szférájában is felvetül egy-egy alapvető kérdés: a Singel Galériában „tudományos” alapokon kialakított művészeti objektum (nem objekt mint kortárs művészeti műfaj) az optimális tér-e, illetve hogy mi a művészet. Németh Hona az általa megalkotott „optimális térhez” pontos

műszaki leírást is csatolt. Olvasgatása több gondolatot indít el az emberben, és nem csak az előző mondatban feltett két kérdésre.

Németh Ilona „optimális tere” arra is kitűnő példa, hogy a művészet nem csak a saját lehetőségeit keresi: bármilyen problémakörben vitákat és felmérhetetlen folyamatokat indíthat el. Mert valóban, milyen is az optimális tér, milyen az optimális környezet? Van üyen? Vagy csak a művészetben létezik?