Új Szó, 2006. április (59. évfolyam, 77-99. szám)
2006-04-18 / 89. szám, kedd
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com Tököly Gábor halálára Mindig megrendítő és felfoghatatlan, ha idő előtt távozik valaki. Még akkor is, hajói végezte dolgát, ha eleget tett a megbízásnak, és teljesítette a gondviselés által rá kirótt feladatot. Ha nem herdálta el a rábízott tálentu- mokat. Tököly Gáborról nem mondható el, hogy elfecsérelte volna a tehetségét. Akik ismerték, és közeli kapcsolatban voltak vele, jól tudják ezt róla. Pedig ötvennégy évesen távozni csak úgy lehet, azzal a bitangul mar- dosó érzéssel, amit Bartók Béla fogalmazott meg távozása előtt orvosának: „Doktor úr, teli bőrönddel megyek el!” Mert fiatal, túl fiatal volt ahhoz Tököly Gábor, hogy csak úgy fogja magát, és itt hagyjon mindenkit. Aki életében nem hátrált meg, most mégis feladta. Igaz, nem ő, csak a porhüvely. Töredékek, a köztünk esett kevés találkozás mély nyomai jutnak eszembe. Például egy nyári délután, amikor a betléri kastély ősi fái alatt ülünk a pádon, fentről ömlik a fény, és Tököly Gáborból ömlik a szó. Gömörről beszél (nem is beszél, mesél), erről a csodálatos „apró Európáról”, amelyben sosem szűnt meg bízni. Mert erősek voltak a gyökerei - bár sokat morgott, és szidta a körülötte sündörgő kóklereket, akik miatt a vüág nem bír előre haladni - és erős volt benne a hit, miként az itteni tájban és az itteni emberekben. Hitte, az értékek végül felülkerekednek, a szellemi sötétséget áttöri a fény ragyogása. Azt hiszem, bevallva, bevallatlanul, sokunk lelkiismerete volt. Az az ember, aki türelemmel, a mai világban oly fájdalmasan ritka nagyvonalúságot szétsugározva tudott jelen lenni, s akitől távolt állt a számonkérés türelmetlensége. Mégis. Gyakran éreztem úgy Tökölytől elválva, mintha tartoznék valakinek valamivel. Újraolvasom egyik könyvének előszavát, és rádöbbenek. így fogalmazott: „Védekezőén tartózkodó idegensé- günk, melytől kezdetben talán a lesújtóan gyötrelmes személyes érintettség távoltartását reméltük, ködként szertefoszlik. Otthon vagyunk.” Igen, ez volt, ez lehetett a titka. Az utóbbi években volt szerencsém néhány munkáját szerkeszteni. Valamennyi élményszámba ment. Pedig nem volt hivatásos író. Láthattam és méltathattam fotókiállítását, amely szintén megrázó erejű volt. Pedig nem volt hivatásos fotós. S mégis az volt: előbbi is, utóbbi is. Rejtett és megnyilvánuló tehetségébe annyi minden belefért, egész lénye olyannyira ötvözte magában a szorgalmasan munkálkodó régészt, művészettörténészt és az isteni kegyelemmel és tehetséggel megáldott művészlelket, hogy néhány perc alatt foszlott köddé annak a bizonyos „személyes érintettség távoltartásának” a csalóka reménye. Tököly Gáborhoz senki nem viszonyulhatott úgy, hogy érintetlen maradt egyéniségétől. S most mintha egy hatalmas tölgy zuhant volna le abban a bizonyos gömöri parkban, amit nevezhetünk panteonnak is; ahol a patak játékosan csörgedezik, és pisztrángok villannak a kövek között, s a moha mellett virágok cseperednek, ahol feltámadt ősök cipője alatt csikordul a gondosan elboronált kavics a kacskaringós ösvényen, s ahol úgy keveredik termékeny múlt ébenje és reményt hozó jövő illa1 ta, mintha ez lenne a vüág legtermészetesebb dolga. Mintha minden úgy működnék, ahogyan illik. Mintha mindenki úgy és azt végezné, amit feladatul kapott. S mintha mindenki jól végezné. Pedig dehogy! Pedig mennyi sebből vérzünk! Ahogy szerelmeiről, a pusztuló, állva haldoldó gömöri kastélyokról írta: „És az elviselhetetlenbe való beletörődéshez is hozzá szokott lelkünk legmélyén hirtelen valami nagyon-nagyon sajogni kezd. Mert ugye nem lehet, hogy senkinek ne fájjon? így hát fáj nekünk. Nekünk fáj, ha egy újabb meggyötört oszlop dől ájultan a porba, mi érezzük a málló puszta falak közt tehetetlenül ordító üresség fájdalmát. Minden meghal egyszer. Az egykor csodaszámba menő, romba dőlt, pusztuló kastélyokkal mi lettünk, vagyunk, leszünk szegényebbek. Es egyre árvábbnak, egyre mulandóbbnak érezzük magunkat a nap utolsó rozsdás visszfényeit is elnyelő, falánk sötétségben.” Pedig csak házakról írt, mondhatnánk. Falakról és oszlopokról. Portikuszokról és timpanonokról. Ablakokról, téglákról. Földről, agyagról. Anyagról. De valami fennkölt nemességgel, a szellem magasából. Onnan, ahová maga is felköltözött. Anyaggá vált a szellem, és szellemmé az anyag. Szeretett, zilált, jobb sorsra érdemes városában, a Sajó parti Athénban. Kövesdi Károly RÖVIDEN Kilátás a kortárs irodalomra Érsekújvár. N. Tóth Anikó Fényszilánkok című regényét és Gazdag József Kilátás az ezüstfenyőkre című novelláskötetét mutatják be holnap 18 órától a Lavazza kávéházban. Az író-olvasó találkozón Forgács Miklós újságíró, rendező beszélget a szerzőkkel, (-cz-e) Volt egyszer egy csapat Budapest. A hatvanéves Bródy Jánost ünnepelték vasárnap este a Madách Színház fiatal művészei. Az immár 75. előadást megért Volt egyszer egy csapat című zenés darab színészei „Tini bácsi” több mint húsz dalát énekelték el hatalmas sikerrel. Természetesen a színpadra lépett maga az ünnepelt is, akit alig akart elengedni a közönség. A műsor folyamán elhangzottak Halász Judit, Koncz Zsuzsa és Webber jókívánságai is. (MTI) Ma ünnepli hetvenötödik születésnapját Mács József, írásait a szülőföldje iránt érzett szeretet hatja át Gömör ízes hangú krónikása Kegyes-kegyetlen volt vele szemben a sors. Kegyetlen, mert történelmi viharokban, embert próbáló időkben nem szűkölködő évtizedeket kapott az élettől. S kegyes is, mert ezáltal íróként kincsesbányára lelt, amely szinte kifogyhatatlannak látszik. írónak kellett lennie. Hű krónikásként mesélnie. Szülőföldjéről, Gömörről. Az ott élő emberekről. Sokak életéről. Mács József ma hetvenöt éves. MISLAY EDIT Bátkán született 1931-ben. Iskoláit szülőfalujában, majd a rima- szombati Egyesült Protestáns Gimnáziumban végezte. A második világháború utáni hontalanság éveiben ő is egyike volt azoknak, akik a sárospataki református tanítóképzőt a , jiatáron átszökdöső diákként’ látogatták, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Innen a miskolci Lévay József Gimnázium pedagógiai tagozatára vitt az útja, 1950 őszén pedig már Csehszlovákiában érettségizett, a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumban, s ugyanitt a Pedagógiai Főiskola hallgatója lett. Már főiskolásként riporterként alkalmazta az Új Szó. Igaz, nem sokáig. Mács József ugyanis a Kos jegyében született (ezt a címet viseli önéletrajzi tetralógiájának egyik része is), és sokszor „fejjel ment a falnak”. Mert maga ellen, meggyőződése ellen nem tudott és nem is akart menni. S a véleményét akkor sem rejtette véka alá, amikor tudta, a hatalom tetszését nem nyeri el vele. Életének nem könnyű időszakairól így vall egyik rövid életrajzában: „Az 1956-os forradalom úgy hatott rám, hogy 1957. január 5-én a fő- szerkesztő kirúgott a szerkesztőségből. Hat hónap kínos és gyötrelmes semmittevés után az Új Ifjúság főszerkesztője könyörült meg rajtam, s felvett a szerkesztőség állományába. 1960-tól már a Hét egyik vezető szerkesztője voltam. Az életemet úgy éltem az 1989-es bársonyos forradalomig, hogy szemben álltam a hatalommal, ebből következőn még a 68-as prágai tavasz rügyfakadásának az eltiprását is nagyon megszenvedtem a családommal egyetemben. Üldözötté váltam, majd tíz évig nem publikálhattam.” Akkoriban az íróasztalfi- óknak írt - mint oly sokszor oly sokan. írók életében megesik az ilyesmi. Mint ahogy az is törvényszerű, hogy a kéziratok, amelyeknek elő kell kerülniük, előbb vagy utóbb elő is kerülnek abból a bizonyos fiókból. „Falun születtem, s ez meghatározóan rányomta bélyegét az írásaimra” - úja. Hosszú évtizedes írói pályája során mindvégig hű maradt e témához. Regényeinek, elbeszéléseinek szinte állandó színhelye az a kis gömöri falu, amelynek lakói egyszer a határ egyik, mász- szor a másik oldalán találják magukat, hiszen az ő véleményükre, a kisemberek véleményére a legritkább esetben kíváncsiak a történelem kerekének forgásával együtt változó hatalmak, rendszerek képviselői. Mács József regényeinek, elbeszéléseinek szereplői nem akarnak hősök lenni, nincsenek nagyravágyó, világraszóló terveik- csak boldogulni szeremének, élni az életüket, a mindennapokat, úgy, ahogyan azt a falu hagyományai, a megélhetést nyújtó föld, a paraszti élet körforgása diktálja. De a fejük felett elvonuló történelem még ezeket a szerény kívánságokat is sokszor meghiúsítja. .Alkotói munkásságom mozgatója mindmáig a felvidéki magyarság Trianon óta tartó kálváriája” - vallja az író. Ezeknek az évtizedeknek a nyomasztó, súlyos fejezeteiről, egyebek közt a kitelepítésekről, a deportálásokról ad számot egy szőkébb közösség életének tükrében a Madách-díjas Adósságtörlesztés című regényében, valamint a Szélfú- vásban, a Temetőkapu, az Égig érő palatábla, a Magasság és mélység, a Trianon harangjai című műveiben, és erről vall a nagyszüleinek, szüleinek is gyönyörű emléket állító Öröködbe, Uram című önéletrajzi ihletésű regénytetralógiájában is. írásainak közös vonása, hogy mindegyiket a szülőföldje, Gömör iránt érzett szeretet, ragaszkodás, a gyökerek őrzése, azok fontossága hatja át. Mács Józsefnek már az élete egy kész regény, süthetnénk el az idevágó közhelyet, és akkor is lett volna miről írnia az eltelt évtizedek alatt, ha csupán saját életét önti írásba. De ő nem az az író, akit csak a saját sorsa érdekel. És mint mondja, vannak még gazdagon megírásra váró témái. Ma délután életműkiállítással és koncerttel tiszteleg névadója előtt a kassai Löffler Béla Múzeum Egy ellentmondásos kor szobrásza JUHÁSZ KATALIN Száz éve, 1906. április 16-án született Löffler Béla szobrászművész. Prágában tanulta meg a kőfaragást, majd Budapesten folytatott magántanulmányokat, akadémiai végzettség nélkül lett a kassai régió legismertebb szobrásza. A művészettörténészek szerűit Löffler érdeme, hogy az addig elsősorban festőüől és grafikusairól híres Kassán fokozatosan teret nyert a szobrászat, egyre többen fordultak érdeklődve a térbeli ábrázolás felé. Löffler nem elégedett meg a szőkébb régió nyújtotta lehetőségekkel, a harmincas években Párizsban és Olaszországban töltött el hosszabb-rövidebb időt. A legmélyebb hatások azonban athéni útja során érték, ahol az ókori görög mesterek alkotásait tanulmányozhatta. Később a’aO-as évek avantgárd szobrászata alapján alakította ki saját „lírai kubiz- musát”, a forma helyett elsősorban a belső érzések kifejezésre juttatása, a szobor által sugárzott hangulat vált számára fontossá. Változatos anyagokkal dolgozott (fém, fa, elefántcsont, üveg, kő), köztéri alkotásainak zömét gránitból faragta, például a duklai emlékművemet, az Iglón álló Anya gyermekével című köztéri szobrot, és a Torontóban látható női aktot. Élete során összesen tizenöt emlékművet készített, portréi mellett ezekre volt a legbüszkébb. 1938-tól kisebb megszakításokkal Kassán élt. A 60-as években restaurálással is foglalkozott, 1978- ban érdemes művész lett. Erzsébet utcai háza idővel a város művészeinek találkozóhelyévé, szellemi központjává vált. A mester 1990-ben halt meg, teljes életművét, gyűjteményét és ma- gánvagyonát Kassa városának ajándékozta, azzal a házzal együtt, amelyben ma a Löffler Béla Múzeum működik. Kikötötte azonban, hogy a gyűjteménynek egyben kell maradnia, a házban pedig kiállítási lehetőséget kell biztosítani fiatal képzőművészeknek. Azt is szerette volna, ha szobrai között néha hangversenyeket, üodalmi esteket rendeznének. Ez a kívánsága szintén teljesült, a múzeum rendszeresen otthont ad kamarahangversenyeknek, és olykor üodalmi jellegű rendezvényeknek is. A mai művészettörténészek egy része ellentmondásos szobrásznak tartja Löffler Bélát, részben azért, mert ugyanolyan műgonddal faragott Lenin-szobrot, kommunista pártpolitikusok portréit és partizán emlékművet, mint Szent István-szobrot vagy Rákóczi domborművet. Gazdag József, a Löffler Múzeum igazgatója így ír erről a centenárium kapcsán: „Talán azok állnak legközelebb az igazsághoz, akik azt állítják, az életműve és emberi magatartása igen sok tekintetben egyfajta hű tükre a huszadik század Kassájának, illetve Közép-Európájának. Mert aki azt mondja, Löffler részben ellentmondásos szobrász volt, annak azt is be kell ismernie, hogy bizonyos tekintetben ellentmondásos volt térségünkben az a kor is, amelyben élt. Löffler pedig az akkori politikai és gazdasági-szociális kavalkádban úgy tudott szobrászként érvényesülni, ahogy lehetett. Elsősorban a szobrászat érdekelte, arra tette fel az életét. Ugyanakkor bekapcsolódott egyházi és középületek művészeti jellegű részeinek ä felújításába, műemlékek tatarozásába, a régió tárgyi és szellemi értékeinek megmentésébe. Mindezt a legjobb tudása és a kor adta lehetőségek szerint végezte”. A száz éve született kassai szobrászművészről való megemlékezés ma délután három órakor kezdődik a kassai köztemetőben a mester sújának megkoszorúzásával. 18 órától átfogó kiállítás nyűik a Löffler Múzeumban, amelyen a Keletszlovákiai Múzeum és a Kelet-szlovákiai Galéria tulajdonában lévő Löffler-alkotások is láthatóak lesznek, az emlékművek és köztéri szobrok fotóival együtt. Ezután kamarakoncertre invitálják az érdeklődőket, többek között Kodály, Bartók, Dvorák és Puccini műveiből hangzanak el részletek Anna Malová és Havasi József operaénekesek, valamint Vlastimil Tichý zongoraművész előadásában. A forma helyett a szobor által sugárzott hangulat volt számára fontos (A szerző felvétele) (Somogyi Tibor felvétele)
