Új Szó, 2006. április (59. évfolyam, 77-99. szám)
2006-04-15 / 88. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. ÁPRILIS 15. www.ujszo.com TÉVÉZZEN VELÜNK! ♦ Április 15., 21.00, m2. A vízből kimentett (francia vígjáték). Jean Renoir komédiájában a főhős ezúttal egy közönséges csavargó, bizonyos Boudu. Egy napon úgy dönt, hogy miután már a saját kutyájának sem kell, véget vet mihaszna életének, és a Szajna örvénylő vizébe ugrik. Története azonban ezzel mégsem ér véget: új élet reménye bukkan fel számára a habok között. ♦ Április 22., 22.00, ml. Boldog születésnapot (magyar játékfilm). Fazekas Csaba mozgóképe keserédes humorral teli mese kortársunkról, aki harmincéves lett. Osváth András 30. születésnapjának reggelén rájön: bizonyos dolgokat még nem ért el az életben és nem tart ott, ahol ennyi idősen tartania kellene. Listát készít az elmaradt dolgokról és elhatározza, hogy mindent bepótol egyetlen nap alatt. A film ennek az egy napnak a története. ♦ Április 18., 22.00 m2. A romlás virága (francia játékfilm). A gazdag családból származó Anne ismét indulni akar az önkormányzati választásokon. Félje, Gerard, ellenszenvet érez felesége munkája iránt, amit a választások alatt megjelenő, családjával kapcsolatos röpcédulák csak fokoznak. Anne fia, Fransois, visszatér Amerikából és beleszeret mostohatestvérébe, Michele- be, aki viszonozza a fiú érzéseit. A választások kapcsán sötét titkok kerülnek elő a család múltjából. KÖNYVEKRŐL KÖNNYEDÉN Egy sarkkutató feljegyzései GAZDAG JÓZSEF Vagy inkább: egy taoista sarkkutató feljegyzései. Hát ez meg mi, kérdezhetik; norvég írót sarkkutatónak nevezni még hagyján, de taoistának? Pedig a taoisták vallották azt, hogy a vüág megismeréséhez nem kell küépni az ajtón, önmagunkban is megtalálunk mindent, s Kjell Askildsen novellahősei is csak a legritkább esetben kerülnek interakcióba a külvilággal. Csak a legritkább esetben hagyják el otthonukat, mondhatnánk, ha lenne otthonuk. De nincs. Számukra az otthonosságot éppen az otthontalanság érzete jelenti. Ők a Lao-ce féle „nem-cselekvés” nagymesterei: nem hajszolnak semmiféle célokat, nem lepődnek meg semmin, nincs mondanivalójuk, s egyáltalán: nincs semmi közük a vüághoz. Askildsent Beckett tanítványának tartják, talán ezért is ragasztották rá a „pesszimista író” címkét. Pedig nem pesszimista, csak érzelemmentes. Olyannyira érzelemmentes, hogy a novellái alapmodalitását jelentő közöny néha valóban ijesztő. Nyitómondatai is Camus kisregényére rímelnek. „Meleg augusztusi nap volt, a feleségemet éppen akkor temették, feküdtem az árnyékban, és bámultam a sápadtkék eget.” (Végtelen, puszta táj) „Míg élt a feleségem, sokszor gondoltam arra, hogy ha meghal, több hely jut majd nekem.” (Cári) Askildsen, a skandináv minimalista próza nagymestere, szenvtelen hangú krónikás. Egyszerű, lecsupaszított nyelven ábrázolja a premier plánba állított mikrovüá- gokat: egy idősödő férfinak az tölti ki a napjait, hogy odaül az ablak elé („talán adódik valami, amire érdemes odafigyelni, bár ez kevéssé valószínű; az utolsó efféle esemény három vagy négy évvel ezelőtt történd’), és a két ablaktábla közé rekedt legyeket figyeli. (Eljött hozzátok Jézus) A Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára című cikKjell Askildsen (1929) norvég író az 1983-ban megjelent - s azóta a világ számos nyelvére lefordított - Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára c. elbeszéléskötetével robbant be az irodalmi köztudatba. „Nem foglalkozom idillikus helyzetekkel. Az idill irodalmi szempontból érdektelen” - mondta egy interjújában. 1992-ben kapta meg a legrangosabb skandináv irodalmi elismerést, az Északi Irodalmi Díjat. lus narrátora is hűvös, regisztráló hangnemben számol be egy aggastyán „kalandjairól”, például arról, amikor több hónapnyi passzív vegetálás után úgy dönt, körbejárja a háztömböt („világot lát”). Odakint találkozik egy régi barátjával, de csak állnak ott, nézik egymást, zavartan bólogatnak, és artikulációképtelen zombikként olyasmiket vakognak maguk elé, hogy „az élet megköveteli a maga jussát” stb. Végül mentőötletként egyikük megjegyzi, hogy most már mennie kell, mert odatette főni a krumplit. „Na igen, a krumpli”, mondják, és hazacsoszognak, a főhős pedig így summáz: „Atyavilág, micsoda eseménydús nap volt!” „Ebben a hangos szavakkal teli világunkban Askildsen visszaadja a csendet az embereknek” - írták róla méltatói. Novelláit olvasva olyasmit érzünk, mint Roald Amundsen norvég sarkkutató, aki a horizont nélküli, hófödte Antarktiszt megpillantva így szólt: Soha nem láttam még csodálatosabb tájat! (Kjell Askildsen: A thesszalo- niki kutyák. Fordította: Pap Ve- ra-Ágnes. Nórán, Budapest, 2004,120 oldal) „Rangos gyűjtemény ez, de vannak a rangos képek között még rangosabbak, és azok mindig előtolakszanak" Egy válogatás kulisszatitkai A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria legújabb, május 5-ig megtekinthető kiállítása a Tavaszi festmények nevet viseli. Aki ismeri a galéria anyagát, felkaphatja a fejét: mi a tavaszi egy absztrakt kompozícióban, márpedig a gyűjteményben ezek vannak túlsúlyban. A bemutatott hatvannégy mű összeválogatá- sának kulisszatitkairól a kiállítás rendezőjét, Pogány Gábor budapesti művészet- történészt faggattuk. VOJTEK KATALIN Olyan sok a tavaszt ábrázoló kép a gyűjteményben, hogy kitelik belőlük egy kiállításra való? A Kortárs Magyar Galéria statútuma előíija, hogy a gyűjteményben lévő alkotásokból évente három válogatást kelLbemutatni. Ha ezt valamiféle mechanikus vetésforgó szerint csinálnánk, már a második alkalom után unalmas lenne. Ezért művészettörténész kollégáimmal, akik ezt a válogatást szokták végezni, azt találtuk ki, hogy valamilyen vezérfonalat alakítunk ki egy-egy kiállítási anyaghoz. Amikor gondolkodni kezdtem, mi legyen a tavaszi gyűjteményes kiállítás vezérmotívuma, eszembe jutott, miért ne legyen az maga a tavasz. Néhány kép a tematikájánál fogva adott volt. Petőfi Sándor arcképe Szurcsik Jánostól március 15- ét idézi, a színei még a magyar nemzeti színeket is hozzák. És adottak voltak a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó festmények: kálvária, Krisztus a kereszten, Veronika kendője. A tavaszi hangulatú tájképek is természetszerűleg kaptak helyet. Ezek után jött a gondolkodás, mert nemcsak a realista vonulatból akartam válogatni, hanem az absztraktabb művekből is. Itt a színek tavaszisága volt meghatározó: ezért került fel a falra roppant erőteljes színeivel Losonczki István Athénban élő festőművész geometrikus absztrakt képe, a Svájcban élő Cselényi Lajos Összecsukódó világ című festményének kék mélysége, Kováč Koraljka kék-sárga színekben ragyogó kompozíciója. Úgy éreztem, kell még ide egy poén, egy záró kép, és akkor kezembe került Almási Róbert Ősz című képe, rozsdás levelek között egy akt. Ezzel zárul a kiállítás: a tavaszi újjászületés óhatatlanul magában hordozza az elmúlást, az őszt is. Szavaiból úgy vettem ki, hogy nehéz is, meg könnyű is csinálni ezeket a válogatásokat. Talán az apropó az, amelyet nem mindig könnyű megtalálni. Ez így van, és ezért szükséges, hogy a kollégák, akik válogatnak és rendeznek, egymás munkájára figyelve tegyék ezt. Bár ismétlésekbe itt nem lehet bocsátkozni, hisz a műtárgy-anyag öt-hatszo- rosan haladja meg a falfelület méretét. Még ha mechanikusan raknánk, akkor is kétévenként kerülne elő ugyanaz a mű. Nagyon sokféle válogatást lehet csinálni, az illető művészettörténész kurátorvérmérsékletétől függően más és más irányban szelve keresztül a galéria gyűjteményét. Megnehezíti a válogatást, hogy vitathatatlanul rangos gyűjtemény ez, de vannak a rangos képek között még rangosabbak, és azok mindig előtolakszanak. A még rangosabbakból négy-hat sokkal sűrűbben kerül elő, mint a kevésbé rangosak. Ezek a gyűjtemény oszlopai, amelyek tartják a többit, és amelyek közé lehet rendezni. Ez egyben a könnyebbség is: ha az ember megtalálja azt a hat képet, amelyekre felépíti a kiállítást, az a hat már előhívja a raktárból a többit. Mi a legnehezebb? Azt a hatot megtalálni. Mert a többi ötvenvalahány kép már adódik hozzá. A költészet napja alkalmából Tóth Krisztinával és Jónás Tamással találkozhattunk a Magyar Intézetben Komolyan vett nem „komoly” kérdésekről TALLÓSl BÉLA Pozsony. Hogy közhellyel kezdjem: azt hiszem, azok akik eljöttek a Magyar Intézet költészet napi estjére, ahol Tóth Krisztinával és Jónás Tamással találkozhattunk, megérezték valamit abból, mi a költészet. A két költő versfelolvasásából megsejthettünk valamit, ami magyarázatféle is lehet arra a kérdésre, amelyet Roman Jakobson irodalomtudóst idézve a találkozót vezető Benyovszky Krisztián irodalomtörténész, kritikus is feltett a Tóth Krisztinát és Jónás Tamást bemutató Hókása és bableves című dolgozatának legelején, vagyis hogy: „Mi a költészet?”, ületve hogy „Mi nem a költészet?” Mivelhogy Jónás Tamás költészete, s ezt csupán a Magyar Intézetben felolvasott pár költemény alapján is kijelenthetjük, markánsan igazolja azt, hogy „elvileg bármi lehet egy vers tárgya, nemcsak a magasztos, hanem ugyanúgy a hétköznapi, banális dolgok is.” Ugyanis mint Jakobson írja: „a klasszicizmus és a romantika után már nincsenek olyan témák, amelyek jellegzetesen költőiek volnának, amelyek alapján elkülöníthető volna egymástól költői és nem-költői szöveg.” Meggyőző példa erre az a vers, amely egy asztallapon elejtett, a költő felnőtté válását jelentő szellentésről, magyarán - ahogy a költeményben szerepel a maga nyersességében - fingról szól. De nyíltan, őszintén és oltári élvezetesen tud írni (és felolvasni) a költő az ember fizikai élvezeteinek tartományából merített témákról is... félek, hogy az olvasók nem néznék el nekem, ha most ugyanazzal a természetességgel - ahogy egy- egy, a Magyar Intézetben elhangzott Jónás Tamás-vers szól az életről - idézném ide a versbe szedett életet. Pedig ide kellene másolnom a sorokat, hiszen Jónás Tamás sajátos poétái piktúrájával festett vallomásaival mesterien emeli be a költészetbe azt is, amitől első olvasatra, hallásra esetleg megrettenünk, mert szinte megkérdezzük magunktól: mernénk magunkat vállalni ilyen bátorsággal. Benyovszky Krisztián azt írja: ,Jónás Tamás lírája közvetlen hangú, vallomásos, kifejezés- és érzésorientált költészetet képvisel. Ha Jónás Tamás verseit olvasom, mindenekelőtt egy hangot hallok, egy nem szűnő párbeszédnek, illetve magánbeszédnek vagyok a részese, mondhatni szem- és fültanúja. Egy hangot hallok, amely kijelent, állít, perlekedik és lázasan kérdez; okít, int és figyel- mez. Gyakoriak nála az önmegszólítások és önfelszólítások; hol keserű, hol melankolikus, hol hetykén szemtelen, s bár vannak ironikus pillanatai, s nem idegen tőle a humor sem, alapvetően komolyan veszi azt, amit csinál, amit mond.” Folytathatnánk azzal, hogy igen, hiszen alapvetően komolyan vesszük magunkat - s egy költő, aki magát hozza, magát adja, olyan súllyal, ahogy ő, az még inkább komolyan veszi azt, amit mond. Mert Jónás Tamás olyan komoly dolgokat mer kimondani, amilyeneket mi legfeljebb a tükörképünknek vagyunk hajlandók megvallani. Ezért vagyunk verstartalmainak cinkosai, és ezért szeretjük. Bizonyára sokan vagyunk vele úgy, ahogy Benyovszky Krisztián is megfogalmazta: „Nem gondolom azt, s ezzel bizonyára nem vagyok egyedül, hogy a jó költészet kizárólag »komoly« kérdésekkel »foglalkozhat«,' hogy csak ilyen versekből tetszik ki a költő tehetsége. A hétköznapi, akár banálisnak is tűnő témák megverselése olykor sokkal nehezebb, mint a gondolati vagy egzisztenciális töltetűeké.” Benyovszky Krisztián az est bevezetőjeként elhangzott „személyes olvasónaplójában” - amellyel arra vállalkozott, hogy kedvet csináljon a két költő verseihez -, úgy igyekezett belevinni a Magyar Intézet közönségét Tóth Krisztina és Jónás Tamás költészetébe, hogy összefoglalta lírájuk „miről és hogyan beszél, ha nem is kizárólagosan, de meglehetős gyakorisággal és nyomatékkai”. Tóth Krisztina lírájával kapcsolatban kiemelte, hogy: „Számomra mindenekelőtt az időről beszél, mégpedig néhány visszatérő, magát szimbolikussá kinövő motívumon keresztül. Kettő ilyet emelnék ki: hó és álom. Ezek a kifejezések számos versben felbukkannak, mondhatni behálózzák az életművet, s vannak olyan költemények is, amelyekben szétbogozhatatlanul összefonódnak.” Nemcsak verseket hallgathattunk, nemcsak a versekről hallgattunk a Magyar Intézet költészet napi estjén, magáról az alkotás folyamatáról is megtudhattunk egyet s mást. Azt, hogy kifürkészhetetlen és sokféle világra jötte lehet egy-egy versnek: születhet vizuális vagy ritmikai ihletett- ségből is. A „költői indulat” alapja lehet hangulat, prózai sor, ám hogy annak miképpen ad testet a költő... „fontosabb, hogy ez nálam működik, mint hogy tudjak róla mondani egy értelmes mondatot” - mondta Jónás Tamás. ___f'•• —nm— A? i rodalmi est vendégei (Somogyi Tibor felvétele)