Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)
2006-03-03 / 52. szám, péntek
Gondolat 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. AAÁRCIUS 3. Az etnikai feszültséget valójában a kultúra és a nemzet fogalom összemosása generálja, utóbbi ugyanis nem kulturális kategória, hanem politikai A kultúra tisztasága és az etnikai tisztogatások A szomszédjára lassacskán hasonlítani kezd az ember, mint a kutyájára. És nagyjából úgy is bánik vele, mint az ebével: ha valami baja van magával, belerúg. Persze a szomszéd se egy öleb: legközelebb visszamar. Hamar megutál. S ami a legrosszabb, ezek után sem csavarog el; furkósbot- tal se űzheted világgá. H1ZSNYA1 ZOLTÁN Ráadásul, ha szomszédod van, magad is szomszéd vagy. Veled is úgy bánnak, mint a kutyával, lassacskán rád is hasonlítani kezdenek, és te is visszamarsz. Szóval, ha nem is farkasa: szomszédságban ember embernek ebe. Egymást do- mesztikáljuk, s tesszük alkalmassá az együttélésre. Jobb korokban az egymáshoz idomulásnak ebben a kölcsönös erőfeszítést és türelmet igénylő folyamatában békésen élünk együtt szomszédainkkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy szórványosan kisebb csetepatékra ne kerülne sor. Bizony, sor kerül. Mint ahogy a költő is megállapítja: „Rossz szomszédság: török átok”. Ez egy 1854-ben keletkezett Arany János-versben olvasható, ráadásul már akkor is a hajdani pereskedésekre utalva. És rengeteg hátramaradt perirat bizonyítja, hogy sohasem volt ez másképp. Mindez természetesen a rivális kultúrák, Európában pedig mintegy kétszáz éve a nemzetek együttélésére is maradéktalanul érvényes. Gyakori volt ugyan a fegyveres konfliktus a középkorban is, de alig találunk példát etnikai jellegű konfrontációra. A kereszténységgel párhuzamosan ekkor kezdett formálódni a mai európai kultúra és létrejött az a közös, az egész kontinensen rendkívüli egységességet mutató kulturális fundamentum, amely csak az újkor közeledtével kezdett széjjelfejlődni. A középkori viszályok elsősorban a hatalmi központok kialakulásának kísérőjelenségei voltak, részben pedig az Európába betörő - és betagozódni nem kívánó - rivális kultúrkörök (mórok, tatárok, később a törökök) ellen folytak háborúk vagy maga a kereszténység kívánt erőszakkal terjeszkedni (keresztes hadjáratok). Az etnikai konfliktusokat jobbára csak a zsidópogromok képviselték, bár ekkor még részben ezek az atrocitások is a kultúrák közötti rivalizálás számlájára írhatók. A pozsonyi zsidók például egészen 1526-ig királyi kiváltságokat élveztek, és a városban lakhattak, bár az izraelita kereskedőkben a német polgárság riválist látott, és azt is régóta nehezményezte, hogy a zsidóadó nem a várost, hanem a királyi kincstárat gazdagította. Többszöri kísérlet után végül csak a királyi hatalom meggyengülése után - a mohácsi vésszel szinte egyidejűleg! - űzték ki az izraelitákat a városfalon túlra. A kialakult állapotot végül aztán II. Lajos özvegye, a Budáról Pozsonyba menekült Mária királyné szentesítette még 1526 őszén, sőt szorult helyzetében a városnak a zsidóadóra való jogát is elismerte (lásd T. Tandlich írását a Fejezetek Pozsony város történetéből c. tanulmánygyűjteményben). Az egységes európai kultúra egyre erőteljesebb rétegződésével, az egyre sajátságosabbá váló - s ezzel párhuzamosan lassan öntudatosodó - regionális oldalhajtások kifejlődésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Az igazi konfliktusveszélyt azonban nem a sajátosságok erősödése és felismerése jelentette, hanem a nemzet eszméjének a térhódítása, amely „a maga tudatosulását kulturális mozgalomnak tekinti, holott a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége” (Ch. Dawson: Európa születése). A feszültséggeneráló erő valójában a* kultúra és a nemzet fogalom összemosásában rejlik, utóbbi ugyanis nem kulturális kategória, hanem politikai. A kultúra nem ismer még etnikai határokat sem, miként is lehetne hát egy nemzetállam keretei közé szorítva - úgymond - „tisztán megőrizni”?! Hiszen a kultúrára vonatkoztatva A kultúra nem ismer még etnikai határokat sem, miként is lehetne hát egy nemzetállam keretei közé szorítani?! amely lényegéből fakadóan minden elérhető hatást szemtelenül integrál, és e megállíthatatlan szellemi anyagcsere-folyamat során folytonosan változik - voltaképpen nem is értelmezhető sem a „tiszta”, sem a „megőrizni”. És mégis: ennek a megvalósíthatatlan politikai fikciónak a nevetségesen primitív ideológiai burája alatt időről időre brutálisabbnál brutálisabb beavatkozások történnek Európa-szerte. Súlyosbította (és sok helyütt még ma is súlyosbítja) a helyzetet, hogy Európa etnikai térképe még az említett fogalmak egybemosása előtti időkben alakult ki, ezért ezt a térképet (a nemzetféltő ideológusok számára nem kis fejfájást okozva) rettentően sok multikulturális térség tarkítja. A többkultúrájúság, s a vele járó heves, ám ugyanakkor sok szempontból rendkívül pozitív kulturális erjedés az új körülmények között természetesen számos kockázattal jár. Már kisebb politikai beavatkozás is nagymértékben fokozza az etnikai villongások veszélyét. A hosszú évszázadok alatt egymáshoz igazított viselkedésformák kötelmei fellazulnak, a hű társban feltámad a természet, az eleven szemű korcs tekintete elhomályosul, aztán újból kitisztul, eszelősen élessé, öntudatlanná és céltudatossá egyszerűsödik, s ember embernek farkasa lesz. A nemzeteszme bölcsője köztudomásúan a francia forradalom volt. A török átok időzítő szerkezete azonban az etnikumok közötti konfliktusokat illetően igazából csupán az első világháború végén oldódott ki. A folyamat felgyorsulását előrevetítő első nagy gaztett sajátos módon még nem is saját kultúrkörünkön belül valósult meg. A sértett fél egy ázsiai őskeresztény nép volt, a felelős pedig éppen az átkot ránk hozó nemzet politikai vezetése. Az első nagy vüágégés előtt még mintegy kétmillió örmény élt az Ottomán Birodalom területén, 1923-ig a törökök az örmény népesség háromnegyedét kiirtották. Volt egyebek mellett deportálás, vagyonelkobzás, kínzás, tömegmészárlás is. Tehát már majdnem teljes pompájában megjelent a későbbi fajüldözés változatos kelléktára. Épp csak a gázkamrák hiányoztak. Azokat egy jóval pedánsabb nép poSaját jogfosztottságunk idejéről számos ismerettel rendelkezünk már. De mit tudunk a kor többi etnikai gaztettéről? litikai vezetése alkotta meg immár az öreg kontinensen. A német fasizmus lágerei elsősorban természetesen a zsidókérdést megoldandó épültek, de például jó pár ezer roma „kérdése” is végső válaszra lelt bennük. Az ilyetén „vaprószokra” gyakorta Sztálin is a haláltáborokban találta meg a választ, noha a gulagvilág mindenekelőtt az osztályellenség eltakarítását szolgálta, és gázra sem költöttek. Mint tudjuk, a „vagonkérdés” radikális felvetése is a generalisszimusz nevéhez kötődik. A törökök még inkább gyalo- goltatták az örményeket. Hja, a birodalom sem volt akkora! Az eredmény viszont nagyon hasonló volt. Helyszűke miatt térjünk itt rá az „etnikailag tiszta” nemzetállamok kialakításának finomabb módozataira. Aktualitást ad ennek az is, hogy éppen a napokban emlékeztünk a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírásának hatvanadik évfordulójára. A számokat jól ismeijük, ezeket most itt nem isméüem meg. A szenvedésről is lehetnek fogalmaink. Sokunknak még saját emlékei vagy első kézből származó információi is vannak a jogfosztottság idejéből. Köztudott még körünkben 3 millió szudéta- német kitelepítése és talán 200 ezer magyarországi sváb kiebruda- lása is. Sajnos, kevesen tudnának közülünk további példákat megemlíteni. Pedig mindez csupán apró töredéke a huszadik századi „lakosságmozgatásoknak”. Mit tudunk az első és a második világháború közbeni és utáni török-görög és görög-bolgár, a román-bolgár és a lengyel-német és a lengyel-szovjet lakosságcseréről és áttelepítésekről? És mit tudunk 300 ezer dalmáciai olasz, 200 ezer el- zász-lotaringiai elűzetéséről? Mit tudunk a kollektív felelősségre vonás elve alapján deportált karacsa- jokról, kalmükökről, ingusokról, csecsenekről, balkarokról, krími tatárokról, meszhetekről, kurdokról, hemcsinekről? És a szülőföldjéről elmenekült sokmillió többi emberről? És a csak nemrég legyilkolt, elűzött, kitelepített bosnyákokról, szerbekről, horvátokról? Bizony, mindig csak annyit tudunk, amennyi közvetlenül érint bennünket. Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj. Csak a saját „tisztasága” fontos. Legyen az ára bármekkora szenny! Ezért vagyunk az „ősiségre” épülő zavaros téveszmék által arra foghatók, hogy magunkba fordulva „őrizzük kultúránkat”. És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire. És ellenünk is pontosan ezért lehet bármit elkövetni. Az Irodalmi Alap, mintha csak testamentumként, a napokban jelentette meg ötvenéves tevékenységének rövid mérlegét egy háromszázötven oldalas könyvben Alaptalan lesz az állami kultúramenedzselés? CSANDA GÁBOR A szlovákiai írók budmericei alkotóháza (Képarchívum) A kultúra és az állami menedzselése közötti tudathasadásos viszony jelenkori szemlélőjében könnyen felidéződhet Ivan Nyiko- lajevics Hontalannak, a regénybeli költőnek legendás alakja, akinek nem maradt egyebe, mint amit ki- fosztója hagyott neki, tételszerűen a következők: egy hosszú szárú csíkos gatya, egy gyertya, egy szent- képecske meg egy skatulya gyufa. Pedig mindössze megkísérelte ösz- szefüggéseiben látni, mi is történik körülötte. A szlovák kulturális minisztérium tündöklésének és bukásának most fellobbanó fényében látható csak igazán, ami egyébként sosem volt hétpecsétes titok: a mindenkori hivatal az érintettek, az alkotó értelmiség mellőzésével hozza meg döntéseit, s kezdeményezései nem a művészetértés és - pártolás igényével születnek. A tárca a rendszerváltás óta két dolgot tanult meg: zsonglőrködni a költségvetés rá eső részecskéjével, valamint vállalkozni a rábízott vagyonnal. Láthatóan nem sikerült azonban megtudakolnia, újabbnál újabb pályázatokkal és alapítványokkal miként kezdeményezhető az irodalom és a művészetek szellemi felvirágoztatása, a nyugat-európai vagy a tengerentúli gyakorlatnak megfelelően. Ördög tudja, miért, Szlovákiában mostanában rájár a rúd az írókra. Meg egyáltalán a kultúrára. Nem mintha korábban elkényeztetett kaszt lett volna az alkotóké, de kétségtelen, hogy a kultúra az a terület, mely a rendszerváltozás hozta megváltozott körülmények közt sem képes hasznot hajtani, hiszen nem is az a jellemzője, hogy a belefektetett pénzt megsokszorozza. Ellenkezőleg, ahhoz, hogy legyen, hatékony támogatásra van szüksége. Hogy ez mégsem ennyire egyértelmű, arról beszédesen vall, hogy a kultúra résztvevőinek időről időre bizonygatniuk kell: bizonyos szellemi termékek (film, rádiójáték, regény, színielőadás stb.) nem jöhetnének létre anélkül, hogy az ezek élvezői által befizetett adóból valamit juttasson a kormányzat e termékek előállítására is. Tán külön említeni se kéne, hogy a bizonyítási eljárás terhe a fent említett résztvevőkre hárul, és azokra az intézményekre, melyek tevékenységüket szervezik vagy irányítják. Merthogy vannak a kultúraszervezésnek intézményes keretek közt működő szervezetei is, például az Irodalmi Alap (Literárny fond). Az Irodalmi Alap a művészetek támogatásának kis számú letéteA minisztérium szerint a művészeti alap fennálló rendszere drága és igazságtalan, de semmit sem kínál helyette. ményeseijtözé tartozik; alkotószabadságot és alkotói ösztöndíjat biztosít a művészeknek, díjazott versenyeket hirdet meg számukra és szociálisan is segíti az arra rászorulókat. Hasonló intézmény, mint A Mester és Margarita című Bulgakov-regényben a Gribojedov-ház, melynek egyes ajtajain ilyesféle eligazító táblák olvashatók: „Egynapos alkotószabadság ügyében tessék M. V. Podlozsnajához fordulni; Szkeccsírók egyéni elszámolása; Pénztár; Lakásügyek; Beutalók alkotószabadságra, két héttől (novella, elbeszélés) egy évig (regény, trilógia) terjedő időtartamra” stb. Azzal a nagy különbséggel, hogy a pozsonyi Irodalmi Alap Štúr utcai székházában, ellentétben a regénybeli Gribojedowal, nincs büiárd- szoba és étterem, és természetesen egyhavi jaltai beutalóra sem lehetett soha pályázni. Tavaly decembertől pedig már Štúr utcai székház sincsen, mert a kulturális minisztériummal kötött tízéves szerződés lejárt, és a tárca által piaci árra emelt bérleti díjat az Irodalmi Alap nem tudta fizetni. Erre ugyanis a tárca által biztosított támogatásból nem futja. A baj nem jár egyedül: ugyanekkor lejárt a minisztériummal kötött bérleti szerződés a budmericei alkotóházra is. Ezt a fővárostól félórányi autóútra eső, Gidra-patak menti pompás kastélyt (innen Budmerice magyar neve: Gidrafa) a leggazdagabb magyar mágnások egyike, Pálffy János gróf, egykori Pozsony vármegyei főispán építette 1889-ben, angolparkkal, szökőku- takkal, s 1954 óta írók házaként szolgál, azaz a szlovákiai magyar írók alkotóháza is. A kulturális minisztérium 2005 decemberében nem hosszabbította meg a bérleti szerződést, és felszólította az Irodalmi Alapot, hogy egy hónap alatt vonuljon ki belőle. Megkezdődött az épület felértékelése, és minden jel arra utalt, hogy a nem csekély értékű kastélyt eladják annak, aki a legtöbbet fizet érte. Tiltakoztak az írószervezetek, az újságíró-szövetségek, a tévések, rádiósok, a színház- és a filmművészet alkotói, és a minisztérium erre az évre még meghagyta nekik az alkotóházat. Persze, nem ezért hagyta meg nekik. S nem is azért, mert belátta, hogy az övék, vagy akár csak azt, hogy egy kis ország alkotóház nélkül még kisebbé válik. Az Irodalmi Alap, mintha csak testamentumként, a napokban jelentette meg ötvenéves tevékenységének rövid mérlegét egy háromszázötven oldalas könyvben. A kiadványból megtudható, mi mindent tett-tesz az intézmény az alkotókért - név és kéziratcím szerint tartalmazza például, ki és müyen szöveg megírására kapott alkotói támogatást. Bizonyos értelemben végigkövethető általa az irodalom állami támogatottsága is, ezen belül a szlovákiai magyar irodalomé, a fordításirodalomé, és megismerhető belőle a Madách-díj története. Az Irodalmi Alap jövője meglehetősen bizonytalan. Nem kell a fekete mágia professzorának lenni annak előrelátásához, hogy az ellehetetlenítésére tett kísérletek a választások után folytatódnak. Évek óta ez a minisztérium koncepciója, mely abból indul ki, hogy a művészeti alap fennálló rendszere drága és igazságtalan, ezért tarthatatlan. A koncepció természetesen nem teljed ki arra, hogy bármit is kínáljon vagy legalább felvázoljon a megszüntetendő ösztönző támogatások, a számos irodalmi díj és szépírói verseny, az alkotóház stb. helyett. Ennek a posztján jóformán meg sem melegedő, de nemsokára leköszönő miniszternek leginkább azt vetik a szemére, hogy üzleti alapokra kívánta helyezni a kultúrát, valamint hogy semmi köze nem volt hozzá. Azt hiszem, elvben egyik szempont sem kizáró oka a kultúra hatékony működtetésének, ráadásul a jelenkori zavart szemlélőben könnyen felidéződhet a nyolc évvel ezelőtti politikai garnitúra, amelynek egy hús-vér íróember volt a kulturális minisztere, s abban aztán tényleg nem volt köszönet. Persze, nem jó az ördögöt a falra festem, és elkövetkezhet még a kultúrát értőn támogató miniszterek ideje is. Az alkotó ember bizakodó, noha természetesen erre semmi oka sincs. GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
