Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)

2006-03-30 / 74. szám, csütörtök

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. MÁRCIUS 29. www.ujszo.com RÖVIDEN Lettre és zene Pozsony. A Magyar Lettre Internationale című, negyedévenként megjelenő európai kulturális folyóirat bemutatója lesz holnap 18 órától a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének székházában (Védcölöp u. 54.). A lapot Karádi Katalin szerkesztő, valamint a lap munkatársai, Kukorelly Endre és Garaczi László írók mutatják be. Közreműködik a Corelli Trió. (m) „Fába róva, földbe ütve...” Dunaszerdahely. L. Juhász Ilona „Fába róva, földbe ütve...” cí­mű könyvének bemutatóját tartják holnap 18 órakor a Vámbéry Irodalmi Kávéházban. A fából faragott, gazdagon díszített, egykor csupán temetőinkben előforduló protestáns síijel, a kopjafa az idők folyamán felekezeti hovatartozástól függetlenül magyar szimbólummá vált. Könyvében a szerző arra a kérdésre próbál választ adni, minek köszönhető, hogy Szlovákia magyar­lakta vidékein a kopjafa az utóbbi években talán még népszerűbb, mint Magyarországon, továbbá hogy mikor tűnt fel tájainkon, fel­bukkanásától napjainkig milyen átalakulásokon ment át, és mi­lyen kultusz, milyen rítusok kapcsolódnak hozzá. A kötetet dr. Verebélyi Kincső egyetemi docens, az ELTE Folklore Tanszékének vezetője mutatja be. (ú) KÖNYVEKRŐL KÖNNYEDÉN Az angyalok köztünk élnek GAZDAG JÓZSEF „A kutya a füvön feküdt a pázsit közepén, Mrs Shears háza előtt. A szeme be volt csukva. Olyan volt, mintha álmában szaladna, ahogy akkor szaladnak a kutyák, amikor azt hiszik, hogy álmukban kerget­nek macskát. De a kutya nem sza­ladt és nem aludt. A kutya halott volt. Egy vasvilla állt ki belőle.” így kezdődik a történet, amely­nek elbeszélője egy tizenöt éves autista kisfiú, Christopher, aki Sherlock Holmes-rajongó, s elhatá­rozza, hogy kinyomozza a szom­szédék kutyájának gyilkosát. A nyomozás azonban nem megy könnyen: Christopher sajátos racio­nalitással közelít a vüághoz, és ér­tetlenül, idegenként áll szemben környezetével.- A feszültség akkor kulminál, amikor ez az autista kis­fiú véledenül megtudja az igazat anyja haláláról. A könyv detektívregény, persze nem a hagyományos értelemben, hiszen már a fejezetek számozása is rendhagyó, csupa prímszám: 2, 3, 5, 7, 11 stb. Christopher szereti a matematikát, „mert biztonságos”, s ha felzaklatják, a 2-t kezdi hatvá­nyozni fejben. Szereti az esőt is, mert olyankor üresek az utcák, nem szereti viszont a sárga és a bar­na színt, s ha iskolába menet egy­más után 4 piros autót lát, akkor az Jó Napot jelent, 4 sárga autó azon­ban Fekete Napot. Nem szereti azt sem, ha hozzá érnek, és zavarónak találja az embereket, mert „sokat beszélnek anélkül, hogy egyetlen szót kiejtenének”, s mert „leggyak­rabban olyan dolgokat mondanak, amelyek nem kérdések, nem felele­tek, és nincs köztük semmi össze­függés.” Ó az, aki az út menti par­kolóból az átlagemberekkel ellen­tétben nem néhány tehenet lát a mezőn, a háttérben faluval, hanem MARK HADDON A kutya különös esete az éjszakában EUROPA 15 fekete-fehér és 9 barna-fehér mintás tehenet, és egy falut, amiből 31 ház meg egy templom látszik, s a templomtorony szögletes és nem csúcsos. A könyvbeli Christopher nem csak azért szereti a kutyákat, mert nem beszélnek, hanem mert nem hazudnak. Tülajdonképpen ezért nem olvas „rendes regényeket” sem: nem tudja értelmezni a meta­forákat. Az autisták egyik jellemző­je, hogy nem értik a csalást. Ezt ne­vezik elmevakságnak: nem képe­sek kikövetkeztetni, mire gondol a másik. Ezért olyan végtelenül ma­gányosak és kiszolgáltatottak: an­gyalok, akik köztünk élnek. A kutya különös esete az éjszaká­ban zavarba ejtően szép regény. Vagy inkább - nem szégyellem a ki­fejezést - meghatóan szép. Kétség­kívül az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi években magyarra fordí­tottak. Olvassák el. (Mark Haddon: A kutya külö­nös esete az éjszakában. Európa, Budapest, 2004,264 oldal) Esőemberek és atípusos autisták Az autizmust az 1910-es években definiálták először, mint a skizof­réneknek azt a tünetét, amikor szélsőségesen elzárkóznak a vüágtól, és különbejáratú univerzumukba senkit sem engednek be. Az emberek többsége valószínűleg még nem találkozott autistával. Vagy találko­zott, csak nem tudta a másikról, hogy autista. Nem tudta, mert nem szólította meg a másikat. Nem szólította meg, mert esetleg neki is kommunikációs nehézségei vannak, s bizonyos helyzetekben inkább a hallgatást választja. Ebben az esetben ő is atípusos autista. Az Esőembere, filmben Dustin Hoffman egy olyan autistát alakít, akit a szakirodalom „autisztikus savanť’-nak nevez, vagyis tiki vala­miben (többnyire matematikában vagy rajzban) kiugróan tehetsé­ges. Ez azonban ritka kivétel. Autistának lenni nem romantikus élet- történet. Tájainkon még kevésbé, mint Nyugat-Európában. Egy tár­sadalom érettségét az is jelzi, hol húzza meg a határokat normalitás és nem-normalitás között. Márpedig autistának lenni még ma is stig­mát jelent. (gj) Maurice Béjart együttese a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Tomboló siker az Erkel Színházban Tüzes mesék hófehérben Őrző-védő szolgálat vigyáz­ta Maurice Béjart együtte­sét a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Hogy kérte-e vagy kapta-e ezt a fajta erős „körgyűrűt’, az nem lehet kardinális kérdés. Sokkal fontosabb az, amit két este nyújtottak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az értéket pedig igenis őrizni kell, ápolni és gondozni. Ballet for life. Tánc az életért. A mágus, akit szerte a vüágon sokan próbálnak utánozni, noha ők is tudják: valójában utánozhatadan, harminckét táncosával volt jelen Budapest lepukkant, szocreál ko- losszeumában, az Erkel Színház­ban. Hogy miért ott, nem másutt, egy olyan helyen, amely méltó lett volna a világ legrangosabb balett­együtteséhez, ez megint olyan kér­dés, amellyel foglalkozzanak má­sok. Azok, akik a gyöngyöt - talán a hatás kedvéért? - egy csúnya, ízlés­telen „dobozban” mutogatják. Béjart koreográfiája ugyanis a „vüágörökség” egyik legértékesebb gyöngyszeme. A Ballet for life nem tegnap, sőt nem is tegnapelőtt szü­letett, hanem 1997-ben. Azóta éh ragyogó életét. „Valamivel több mint harminc évvel ezelőtt, amikor Jorge Donn és Hitomi Asakawi éppen bombák és géppisztolyok zajával pontozott Berlioz-zenére táncolt, egy, a kö­zönség soraiban ülő, meglehetősen különös szerzetes bekiáltott »Ne háborúzz, inkább szeretkezz!« Ma Julien Favreau kiszól a tán­cosok közül, akik sosem látták azt a balettet: »Azt mondták, ne hábo­rúzzunk, inkább szeretkezzünk. Megtettük. Akkor most miért visel ellenünk háborút a szerelem?« Ez annak a fiatal generációnak a sikolya, amely a szereteten keresz­tüli halál fenyegetésében él, ame­lyet félelemmel töltenek el az egy­mást követő borzalmas konfliktu­sok, pedig a nagy vérengzés után azt hittük, ez a háború véget vet a háborúknak. Ez a produkció meg­mutat valamit abból, hogy mit je­lent számomra a Queen zenéje. Van benne invenció, erőszak, hu­mor, szerelem és sok egyéb. A Queen ihletet ad, utat mutat, és azon a senki földjén, ahol egyszer mindannyian találkozunk majd, Freddie Mercury - ez szüárd meg­győződésem - néhanapján Mozart zongorajátékára énekel. A balett A fekete gyöngy: William Pedro az ifjúságról és a reményről szól. És menthetetien optimistaként egyetértek a Queennel: bármi tör­ténik is az életben, a játéknak foly­tatódnia kell.” Ez pedig döbbenetesen szép, he­lyenként fájó, máskor kacagtató já­ték. Hat a szívre, a lélekre, érzelmi világunkra, esztétikai értékrend- szerünkre, kimondott és elhallga­tott vágyainkra. Béjart azoknak ál­lít emléket benne, akik szenvedé­lyes (szerelmi) életükben nem tud­ták és nem is akarták fékezni ma­gukat, akiknél a tűz már fehéren izzott, és az sem volt baj, ha ége­tett. Akik megszállottan keresték- hajszolták a szépet, test és lélek kö­zös kielégülését, a kéjjel egyesülő gyönyört. Mozart muzsikája talál­kozik a legendás Queen együttes immár klasszikus dalaival, Freddie Mercury tomboló énje az egykori Béjart-táncos, Jorge Donn kereszt­re feszített bohócával. Nem kell hosszasan magyarázni a közös ne­vezőt. Sem Mozart és a Queen, sem Mercury és Donn között. A ze­ne magáért beszél. A két arc egy­mással és egymásról. Tiszta, olvasható mozdulatok. Mély érzésekkel és mély gondola­tokkal töltött mozdulatok. Esztéti­kaijelentőségük mellett ott a mági­kus rituálé is. Modem mozdulatok az ősi India és Fekete-Afrika primi­tív törzseinek táncával. A Concerto 21 dallamára: a rokokó világa, me­nüett Béjart átiratában. Megeleve­nedett bécsi porcelánfigurák tánca finom humorral átszőve. Valcer is van, megmosolyogtató. Mimika ke­vés. Csak a szemek élnek, azok vi­szont erős fénnyel, erősebb nem is létezik talán. Ez lélektől lélekig ha­tol, át a zsigereken, beleégve a leg­belsőbb belsőbe. A legszebb, a leg­ismertebb, a legértékesebb Queen- dalok hangzanak el a darabban. Az Iťs a beautiful day, a Heaven for every one, az I was born to love you, a Radio Gaga, a Winter’s tale, a Bohemian rhapsody, az I want to break free. Ez utóbbi alatt Jorge Donn, a karizmatikus argentin tán­cos alakja elevenedik meg, sajnos már csak a technika segítségével. Egykor Apollója és Tűzmadara volt Béjart-nak, ma égi vándorlegénye. Buenos Airesből jött át Európába, hogy beállhasson a már akkor is nagy hírű együttesbe, és nem sok­kal később már a XX. Század Ba­lettjének vezető táncBsa. Az I want to break free neki állít emléket. Az együttes mai táncosai ez alatt az egy szám alatt szusszantanak egyet rendezett sorban ülve, a színpad két oldalán, a leengedett mozivá­szonra figyelve. De addig és ezután egyetlen pillanatig sem kímélik magukat. Erejük s tudásuk teljes bevetésével úgy táncolnak, mintha az életükért táncolnának. S bár semmiféle sztárrendszer nem mű­ködik az együttesben, a legjobbak között is vannak legjobbak. Egé­szen pontosan olyanok, akik az egyéniségükből képesek még hoz­zátenni valami olyan pluszt a teljesítményükhöz, hogy azzal tud­nak kivillanni az amúgy is fényes csapatból. Ilyen Julien Favreau, Keisuke Nsuno és mindenekelőtt a fekete gyöngy: William Pedro. Őket külön-külön is megjegyzi a néző, mert delejes kisugárzásukkal vesz­nek részt a produkcióban. Kellékből nem sokat használ Bé­jart. A nyitó- és a záróképhez mind a harminckét táncos fehér lepedőt kap. Ezen kívül van egy fehér szék, két kórházi kerekes ágy, ugyancsak fehérre festve, és vannak a falak, amelyek az előadás egy pontján nyitott, hófehér kockát alkotnak. Abban hajol egymásra tizenkét, fe­kete boxer alsót öltött, amúgy csu­pasz testű Adonisz, akik közé nem áll be a piros nadrágos karamellfiú, a brazil Wiliam Pedro, hogy lényé­vel, büszkeségével, megmosolyog­tató hetykeségével még inkább provokálja őket. A páraüan szépségű kosztümö­ket Gianni Versace tervezte az együttesnek. Fiúk, lányok a leg­többször fehér vagy fekete alsóne­műben jelennek meg a színen, hogy testük hibátlan vonalaiban, izmaik lenyűgöző játékaiban is gyönyörködhessen a közönség. A hatás nem marad el. Az előadás utolsó perceiben, amikor a The show must go on-ra egymás vállá­ba kapaszkodva, lassan, egyszer­re lépdel előre a harminckét tán­cos, a néző beleborzong a lát­ványba, abba a tömény szépség­be, amelyet egy nagy erejű, párat­lan tudású Mestertől kap, áld bár­hova küldi-viszi is az együttesét, megérdemli, hogy „hét lakat alatt” őrizzék. A darab bemutató­ja óta természetesen többször is lecserélődött már a Ballet for life csapata. De az előadás szellemisé­ge, értéke és szépsége maradt. Azon nem fog az idő sem. (Szkárossy Zsuzsa felvételei) A hatás nem marad el

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents