Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)
2006-03-17 / 64. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. AAÁRC1US 17. www.ujszo.com Szabad magyar verset, zenét írni, vagy szokjunk le róla, mert azzal is a magyar kultúrát erősítenénk? Ady, Bartók, József Attila, ha ezt tette, rosszul tette? Kultúránk őrzése mint gyilkos veszélyforrás Magyarországról kitelepített németek egy csoportja (Képarchívum) Rendkívül aktuális és izgalmas témát feszeget Hizsnyai Zoltán a március 3-i Új Szó mellékletében megjelent A kultúra tisztasága és az etnikai tisztogatások című cikkében, amely Popély Árpád Volt egyszer egy lakosságcsere-egyezmény című, ugyanott megjelent tanulmányára rezonál. VOJTEK KATALIN Hizsnyai Zoltán ezzel kapcsolatban a következőket hja: „Sokunknak még saját emlékei vagy első kézből származó információi is vannak a jogfosztottság idejéből. Köztudott még körünkben 3 millió szudéta-német kitelepítése és talán 200 ezer magyarországi sváb kiebrudalása is. Sajnos, kevesen tudnának közülünk további példákat megemlíteni. Pedig mindez csupán apró töredéke a 20. századi ’lakosságmozgatásoknak’. (...) Bizony, mindig csak annyit tudunk, amennyi közvedenül érint bennünket. Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj. Csak a saját A megbántottak veszteségének, szenvedésének relativizálása inkább indulatokat szül, mint megbékélést. ’tisztasága’ fontos. Legyen az ára bármekkora szenny! Ezért vagyunk az ’ősiségre’ épülő zavaros téveszmék által arra foghatók, hogy magunkba fordulva ’őrizzük kultúránkat’. És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire. És ellenünk is pontosan ezért lehet bármit elkövetni.” Összegezve Hizsnyai Zoltán okfejtését, íme, a tanulság: kultúránk őrzése nem egyéb, mint gonosz célok rossz eszköze. De milyen kultúrára gondol? (Azt már inkább ne is feszegessük, hogy ki az a mi?) Kultúra rengeteg van, a borfogyasztás kultúrájától az öltözködési és lakáskultúráig sok minden idesorolható. Azt a definíciót, amelyet Hizsnyai egyetértőén idéz Ch. Dawsontól, hogy „a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége”, nem lehet komolyan venni. Mert akkor mit órzünk any- nyira magunkba fordultán és féltékenyen, másoknak akár fájdalmat is okozva? A nemzetek felett álló hagyományok összességét? Ugyan! Kissé zavaros Hizsnyai okfejtése, de nem csoda, sokan eltévedtek már „a kultúrának az én kultúrámmá való átalakulása” csalóka ingoványában. Különösen azoknak nehéz ott a járás, akik nem merik nevükön nevezni a dolgokat, például a nemzeti kultúra kifejezés használatától úgy félnek, mint ördög a szenteltvíztől. Pedig hát Hizsnyai erre gondolt, a nemzeti kultúrára. Meg túrra, hogy talán Dawson definíciója ellenére is létezik ilyesmi, hisz itt van, leta- gadhatadanul és kézzel fogható- an, csak éppen nem szabad őrizni. De miért nem szabad? Csak. Őrzi majd valaki helyettünk, ha mi nem tesszük? Na jó, akkor lehet őrizni, de nem magunkba fordultán. Mi az, hogy magunkba fordultán? Hogy nem fordulunk kifelé, a többiek felé. És ha kifelé, a többiek felé fordulunk, akkor mi lesz? Akkor itt lesz már a Kánaán, megvalósul a múl tikul turalizmus. Taps, függöny. Ne menjen el, árulja már el végre, hogyan kell azt a kifelé fordulást csinálni? Hát csak kifelé kell fordulni, és kész, de ne zavarjon, vége az előadásnak. Pedig már csak egyet szeretnék kérdezni: szabad magyar verset írni, vagy inkább szokjunk le róla, mert azzal is a magyar kultúrát erősítenénk? Nekem itt ne jöjjön magyar kultúrával, mert a kultúra és a nemzet fogalom összemosása feszültséggeneráló erő, utóbbi ugyanis nem kulturális kategória, hanem politikai, de most már aztán hagyjon békén. Vannak, akik a multikulturaliz- must úgy képzelik el, mint a különböző kultúrák egy vödörbe öntését és alapos felkeverését. A sok színből egyeden lesz: fehér. Vagy inkább szürke. „A kultúrák együttélésének apostolai abbeli igyekezetükben, hogy a világot végre vendégszeretővé tegyék, buzgón rombolják annak szellemét” - mondta Finkielkraut, de ez régen volt, vagy két évtizede, lehet, hogy ma már mást mondana, nála sosem lehet tudni. A kultúrák együttélésének apostolai, akik főleg a helytelenítésben, a „hogyan nem lehet” kicölöpözésében jeleskednek, de a „hogyan lehetne” már nem erős oldaluk, folyton egybe akarják terelni a kultúrákat, de úgy, hogy azok egymás sarkát tapossák, egymás nyakába lélegezzenek. Nem tudják elképzelni, hogy létezik másfajta egymás mellett élés is: egy nagy bérház lakója a leg- szívélyesebb viszonyban lehet a szomszédaival, olykor ki is kölcsönöz vagy ajándékba kap tőlük ezt-azt, és fordítva, de ez még nem jelenti, hogy az összes szomszédjával egyeden közös helyiségbe zártan szeretne élni. Isten őrizz, hisz a délutáni sziesztáit finn és japán szomszédja naplopásnak tekintené, arab szomszédja a vacsora előtti konyakjáról igyekezné őt lebeszélni, hangos jókedve sértené a svájciakat, bohém rendedensége a német szomszédot. No meg kell azért magánélet is, a túlzott kollektivizmusnak legalább annyi veszélye és hátránya van, mint a túlzott individualizmusnak. Aztán meg létezik olyan kultúra is, amely a házasságtörő asszonyt halállal bünteti, tiltja a vegyes házasságot, kötelezően megcsonkítja a lányok klitoriszát, az emberéletet nem sokba, a nőket semmibe veszi. Most már az a kérdés, hogy az ilyen szomszédhoz hogyan viszonyuljon az ember? Nem vesz róla tudomást? Ejnye, hisz az kirekesztés. Udvarias hozzá, és úgy csinál, mintha nem hallaná kétnaponta a megvert feleség sikoltozását? Akkor a kínzónak lesz gyáva cinkosa. Fellép ellene? Kultúrájában, hagyományaiban sérti. A másságában, amelyet, ugye, tolerálni kell. Ugyan, ez csak a nyugati államok, az egykori gyarmatosítók problémája, azokat özönlik el a Harmadik Világ földönfutói, mi közünk hozzá, mire ezt idekeverni? Pedig ami Nyugaton van, előbb-utóbb elér hozzánk is. A lecke fel van adva. Ember legyen a talpán, aki meg tudja oldani. Egy biztos: nem a kultúra, a kultúrák cserbenhagyása, gyilkos veszély- forrássá minősítése vezet el a megoldás felé. Elgondolkoztató Hizsnyai cikkének az a része is, amely közvedenül az ún. lakosságcserére vonatkozik. Popély Árpád tanulmányában objektív tényeket közöl a szlovákiai magyarság számára tragikus eseménysorról. Hizsnyai ezzel kapcsolatban fontosnak tartja felemelt mutatóujjal, nem igazán érthető indulattal arra hívni fel a figyelmet, mennyien szenvedtek el rajtunk, szlovákiai magyarokon kivid is hasonló tragédiát. Egy gyermekét sirató anya zokogását aligha csitítja el, ha valaki azt kezdi neki magyarázni, hány gyermek hal meg percenként Afrikában és a világ más tájain. Az embertelenség embertelenség marad hatvan év után is. Akkor is, ha az elkövető vonakodik ezt beismerni, és a megbántottak emlékezetvesztésének elmaradását feszültségszításnak minősíti. Hizsnyai abból, hogy a megpróbáltatások nem tűnnek el nyomtalanul egy közösség emlékezetéből, ezt a rosszalló következtetést vonja le: „Minden nemzetnek csak a saját szenvedése fáj... És végső soron ezért vagyunk foghatók bármire.” Az egyes embernek is csak a saját szenvedése fáj. Pontosabban: a saját szenvedése fáj a legjobban, ami természetes, így vagyunk alkotva. Máskülönben képtelenek lennénk felfogni, megérteni a másét, és együttérezni vele. A megbántottak veszteségének, szenvedésének relativizálása inkább indulatokat szül, mint megbékélést. Pedig ez utóbbi a cél, nem igaz? Olyan ez a Vojtek-írás számomra, mintha egy telefonperpatvar véletlen tanúja lennék, és az egyik fél mondataiból kéne kikövetkeztetnem a másik fél állításait „...akkor mit őrzünk annyira magunkba fordultán és féltékenyen?” HIZSNYAI ZOLTÁN Megvallom, kissé zavarba hoz Vojtek Katalin fönti, idézett cikkem ihletésére született írása. Nem azért, mert a témát illető - igaz, helyszűke miatt csupán hevenyészve felvázolt - nézeteimnek ellentmond. Ez nem hozna zavarba. Az ellenérvek súlya alatt az ember vagy meghajlik, vagy ha könnyűnek találja ezen súlyokat, megpróbálja érzékletesen szemléltetni a vitapartner logikájának összegubancolódott szálait. Zavarom oka, hogy Vojtek Katalin nyilvánvalóan vitairatnak szánt írásművében se megállapításaimmal szembehelyezhető ellenérveket nem találok, se logikai szálakat. Még összegubancolódott formában sem. Nem azt mondom, hogy írása teljesen zavaros. Nem! Nagyon sokszori elolvasása és minden mozgósítható empatikus készségem bevetése révén végül is sikerült rekonstruálnom egy elképzelt dialógus vezérfonalának foszlányait. Az én szövegem azonban ennek a dialógusnak nem szereplője. Olyan ez a Vojtek-írás számomra, mintha egy telefonperpatvar véletlen tanúja lennék, és az egyik fél mondataiból, hol ionizálónak tűnő, hol a visszasértés szándékát sejtető hangsúlyaiból kéne kikövetkeztetnem a másik fél állításait és nemkülönben nemtelen, a tárgyhoz nem is tartozó sanda célozgatásait. Vagy mintha egy házastársi perpatvar kellős közepébe csöppentem volna, ahol olyan előzményekre történik utalás, amelyekről nincsenek ismereteim, és a patába látszólagos tárgya mögött felsejlenek az intim szféra legmélyén eije- dő tényleges okok, s már félő, hogy nemsokára repülnek az ólomüveg használati tárgyak. Szóval egy ilyen évtizedes sérelmeket szertelenül hömpölyögtető, feszültségektől terhes belső dialógus közepette elég kínos így, kívülállóként megszólalnom... Igen ám, csakhogy ebben a párbeszédnek álcázott monológban az én nevem is elhangzott. Méghozzá nem is a legkedvezőbb összefüggésekben - és kilencszer! Valamit mégiscsak mondanom kéne... A legegyszerűbb persze az lenne, ha azt mondanám: mielőtt bárki ítélkezne fölöttem, olvassa el még egyszer figyelmesen, mit is írtam. Csakhogy nem tudhatom, kiben milyen személyes bániaknak forrtak dühös prekoncepciókká. Abban sem lehetek biztos, hogy nem fogalmaztam-e helyenként valóban félreérthetően. Ebben az ember sohasem lehet biztos. Igazság szerint veszélyességi pótlék járna minden pubbdstának, aki kényes kérdéseket érintve se kényelmes közhelyeket csócsál. No de ha itt-ott pontatlan volt is a fogalmazásom, jobbító szándék, a kultúra mély tisztelete és az emberi élet ennél is nagyobb féltése vezérelt, és ennek minden stiláris esetlenségem ellenére is át kellett hatnia írásomat. Szenvedélyem nem személyek, hanem - szerintem! - átgondolatlan, homályos, a kultúra mibenlétét meg sem sejtő vagy különböző irányultságú pohtikai meggondolásokból tudatosan félreérAz etnikailag „tiszta” nemzeti Kánaánoknak a létrehozására szinte egész Európában történtek kísérletek. telmező fogalmi rendszerek ellen irányult. Olyan vulgárfilozófiai - vagy hát ne kerteljünk: politikai - téveszmék ellen, amelyek minket, magyarokat is sújtottak. Es ez az „is” nem a szlovákiai magyar kitelepítettek szenvedéseinek relativizálása! Csupán arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy az etnikailag - és akkor persze már kulturálisan is - „tiszta” barakkoknak, a szennyezetlen és következésképp kulturális konfliktusoktól mentes nemzeti Kánaánoknak a létrehozására szinte egész Európában történtek kísérletek. És arra is rá kívántam muťatni, hogy ezeknek a (pohtikai szakszóval) nemzetállamoknak nevezett hatalmi formációknak a kialakítását célzó rendkívül erőszakos, szívós, ám mégis hasztalan próbálkozások azért történhettek meg, mert az ideológusoknak sikerült az eredendő emberi szolidaritást nemzeti tömeghisztériával ellensúlyozniuk. Ahhoz, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek az ilyen durva politikai beavatkozások, szerény meglátásom szerint az etnikumoknak tudniuk kellene egymás szenvedéseiről, és kölcsönösen szolidárisaknak kéne lenniük. Ezért aztán amikor Vojtek Katalin úgy fogalmaz, hogy „a kultúrák együttélésének apostolai (...) folyton egybe akatják terelni a kultúrákat, de úgy, hogy azok egymás sarkát tapossák, egymás nyakába lélegezzenek” (miközben nyilvánvalóan azt sugallja, hogy képzelt vitapartnere is ennek az összeterelésnek a híve), az bizony engem is elgondolkoztat. Nem tudom, a maga démoni társa hogy van vele, én nem is értem miről beszél. Nem tudok ugyanis egyetlen olyan esetről sem, amikor a kultúrák együttélésének apostolai akartak volna egybeterelni bárkit is. Terelgetni eddig mindig a nemzet apostolai terelgettek. Továbbá szükséges itt még valamit tisztázni. Vojtek Katalin a drót másik végéről azt véli kihallani, hogy vitapartnere „a nemzeti kultúrára” gondol. Nos, lehet, hogy ő igen, én viszont a következőket állítottam (sajnos, helyszűke miatt megint nem tudom ezt példákkal is illusztrálva, bővebben kifejtem): „A kultúra nem ismer még etnikai határokat sem, miként is lehetne hát egy nemzetállam keretei közé szorítva - úgymond - »tisztán megőrizni«?! Hiszen a kultúrára vonatkoztatva - amely lényegéből fakadóan minden elérhető hatást szemtelenül integrál, és e megállíthatatlan szellemi anyagcsere-folyamat során folytonosan változik - voltaképpen nem is értelmezhető sem a »tiszta«, sem a »megőrizni«.” Vagyis nemhogy az általam politikai kategóriaként kezelt „nemzeti” kultúrára nem gondolok, hanem a nyelvi egység kétségtelenül strukturáló erővel bíró aspektusán túl még a magyar etnikum kultúráját is csak egy jóval nagyobb, összetettebb kulturális szövedék viszony- rendszerébe helyezve látom meg- ragadhatónak. Ákárcsak Ady, József Attila - és Bartók, aki a Kárpátmedencei etnikumok népdalkincsében nem csupán kósza kölcsönhatásokat talált, hanem a szerves együttformálódás letagadhatatlan bizonyítékait is. És mindez természetesen vonatkozik a borfogyasztás kultúrájára ugyanúgy (már ahol egyáltalán megterem a szőlő), mint az öltözködési és lakáskultúrára. (A globalizációval kapcsolatos kérdésekre még érintőlegesen sem tértem ki írásomban, úgyhogy ennek megvitatását végképp kettejükre hagyom.) A fönti dkk önfeledten vitázó szerzőjének egyik megjegyzését azonban maradéktalanul jogosnak érzem. Ez arra a szövegrészre vonatkozik, amelyet Christopher Dawson magyarul 1938-ban megjelent könyvéből idéztem. A különösen keresztény körökben elfogadott, a maga idejében széles körben ismert, jelentős angol történész azt találta írni (én meg idézni), hogy „a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége”. Vojtek ezen a ponton - abszolút logikusan - felveti: „...akkor mit őrzünk annyira magunkba fordultán és féltékenyen, másoknak akár fájdalmat is okozva?” Mi tagadás, éppen ez az a kérdés, amire én sem találok ésszerű választ. GONDOLAT Szerkesztő: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449) Levélcím: Gondolat, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1
