Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)
2006-02-17 / 40. szám, péntek
14 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 17. www.ujszo.com A politika a legfejlettebb demokráciákban is megpróbál a sajtóra tenyerelni, és még inkább a mi leszűkített mozgásterű, egyesélyes, megzápult közegünkben Nem öncenzúra, hanem létfenntartási ösztön Február 3-i cikkében Hushegyi Gábor négy típusba osztotta a szlovákiai magyar újságírókat: a pártot meggyőződésből szolgálók; önként öncenzúrát gyakorlók; ráhatásra véleményüket elhallgatok; azok, akik a választások előtt érdekből kiszolgálják, a választások után pedig bírálják megbízóikat. VOJTEK KATALIN A cikkíró kifelejtett még egy kategóriát: a semmiféle szekértáborhoz nem tartozó, írásaiban csupán a saját meggyőződését prezentáló újságírót. Mert tájainkon ritka madárként ilyenek is voltak, vannak, de kérdés, hogy lesznek-e. A saját nézeteit prezentáló zsurnaliszta ugyanis minden szekértábor számára rendkívül irritáló jelenség. Sohasem tudható, mit fog írni, milyen álláspontot képvisel ebben vagy abban az ügyben, tehát állandó potenciális veszélyt jelent. Már csak azért is, mivel markánsan megkülönböztethető, saját arca van, az olvasók ismerik és hitelesnek tartják (még akkor is, ha nem mindig osztják a véleményét), mert nem változik egyre-másra, nem bújik más vélemények mögé. Mindig a saját bőrét viszi a vásárra, akár a saját érdekei ellenében is, így megtörténhet például, hogy az iskolából, amelyet egyik írásában bírálni mert, kénytelen kivenni a gyerekét, és más iskolába íratni, egy kiskorú ugyanis könnyen és sokféleképpen traumatizálható. Vagy sok ember előtt az egyik szekértábor tagjai kijelentik róla, hogy a másik szekértábor fejének fizetett ügynöke, ő sugalmazza az írásait. Nem ártó, lejárató szándékkal terjesztik ezt róla, hanem meggyőződésből. Tájainkon ugyanis hihetetlen, hogy valaki a saját nézeteivel álljon ki a nyilvánosság elé, úgy, hogy nincs mögötte senki. Mert nem az MKP az egyetlen szekértábor nálunk, nem vagyunk mi olyan szegények. Van más szekértábor is, annak is megvannak a maga szekértolói, az odatartozás ott is bizonyos előnyökkel jár: ha például a munkahelyén létszám- csökkentés van, a szekértolónak nem kell félnie a munkanélküliségtől, csak találnak valahol számára helyet a befolyásosabb táboriták. H. G. szerint tehát a szlovákiai magyar újságíró négyféle is lehet, csak jó és független nem. Illetve van két jó, sőt kitűnő, az egyik Peter Morvay, a SME munkatársa, a másik Grendel Gábor, a TA3 tudósítója. A jó és függeden magyar zsurnaliszta tehát H. G. szerint az, aki szlovák médiánál dolgozik. (Hogy ez még nem jelent garanciát a függetlenségre, még a SME esetében sem, elég Peter Tóth esetére emlékeztetni.) Peter Morvay Magyarországra szakosodott, főleg az ottani eseményekről tudósítja a SME olvasóit, és dicséretes az a - legtöbb írásában szinte tapintható - igyekezete, hogy objektív legyen. Ez azonban a szlovák-magyar viszony jól ismert sajátosságai folytán korántsem könnyű dolog. Ezek a fránya sajátosságok egyfajta bizonyítási és túl- lidtálási kényszert váltanak ki: a tudósító minden egyes alkalommal görcsösen igyekszik bizonyítani objektivitását, ami például egy szlovák nemzetiségű német-, olaszvagy franciaországi tudósító agyában természetszerűleg fel sem merül, de még egy szlovák nemzetiségű magyarországi tudósítóéban sem. (Ez utóbbi fordítva is érvényes, persze mindig csak a többségi nemzethez tartozók esetében: egy magyarországi szlováknál, aki országos magyarországi magyar lapnak tudósít Szlovákiáról, nem zárható ki a bizonyítási-rájátszó kisebbségi reflex beindulása.) Tehát az öncenzúra Morvaynál sem kizárt, ha nem is mindig tudatos, vagy egyáltalán nem az, de ez már a mélylélektan területére tartozik. Sajnos, a lélekbúvárok - nem lévén ilyen tapasztalataik - ezzel a témával nem foglalkoznak, de aki az ilyesfajta, kétoldali előítéletek invokálta miniski- zofrénia természetéről és lereagálá- si módjairól többet akar tudni, olvassa el a SME január 28-i számában Emanuele Ottolenghi írását. (Mivel nincs tévém, Grendel Gábor tudósításait nem ismerem, így róluk nem írhatok.) H. G. részéről némi elfogultságot feltételez, hogy csak a szlovák médiában dolgozó hazai magyar zsurnalisztát tartja elfoguladannak és jónak. Olyannyira, hogy ezt a véleményét indoklást sem igénylő axiómaként prezentálja. Ad absurdum víve a dolgokat, kézenfekvő a megoldás: menjenek a magyar újságírók szlovák szerkesztőségekbe, ha jók akarnak lenni. És ki nem akar jó lenni? Szűnjön meg tehát a szlovákiai magyar újságírás? Az egy szem magyar napilap? H. G. szerint „a kisebbségi egypártrendszer alkal- madan a szólásszabadság maradéktalan érvényesüléséhez.” Megfeledkezik arról, hogy volt már három pártunk is, de akkor sem volt jobb a helyzet. Mind a háromnak megvoltak a sajtóban a maga emberei, ami még nem lett volna olyan nagy baj, ha nem mind ugyanannál a lapnál lettek volna. Az okok összetettebbek és számosabbak, mint H. G. magyarázza, a sokak egyike az egylapúság, az „eszi, nem eszi, mást nem kap”. Ma már esedeg csak nosztalgiázni lehet arról, hogy ugyanennyi magyar az első Csehszlovák Köztársaságban hány napüapot volt képes eltartani. (Persze, akkor még nem volt tévé, internet, és sok minden egyéb még odébb volt, többek között a beneši, majd a szocialista internacionalizmussal álcázott kisebbségerodálás.) Ma már csak egyet tud eltartani, azt is nehezen. Közeledünk a H. G által ideálisnak tartott állapot felé. Kissé furcsa álláspont egy szlovákiai magyar értelmiségitől, miközben a barkácsolóktól a testépítőkig mindenkinek lehet saját lapja Szlovákiában. És miközben annyi szó esik arról, mennyire fontos a biodiverzitás, az élővilág sokszínűségének megőrzése. Éhhez a sokszínűséghez mi, szlovákiai magyarok is hozzájárulunk egy cseppnyi színfolttal; talán nemcsak a pandamackó és a havasi gyopár, hanem a mi eltűnésünkért is kár lenne, márpedig az anyanyelvű sajtó megszűnése felgyorsítaná ezt a folyamatot. A magyarországi sajtótermékek behozatala ezt a hiányt nem képes pótolni, többek között azért, mert nem a mi problémáinkról tudósít. Mert vannak problémáink. Úgy általában is, szakmán belül is. Az utóbbit tekintve például az, hogy jó-e a sajtónak a túlzott piacorientáltság, el tud-e látni ilyen körülmények között is bizonyos közfeladatokat, ha már másutt nem, legalább a kultúra területén. És az, ami a piacközpontúságból az újságíróra, mint egyénre átháramlik: kis piac, kis pénz, a kisebbségi újságíró kevesebb pénzért, kedveződenebb feltételek mellett teszi a dolgát. Ezért aztán nem csoda, hogy ha olykor megjelenik a hazai magyar sajtóban egy- egy szerkesztőket kereső hirdetés, már nem is szerepel benne követelményként a felsőfokú végzettség. A „kis piac, kis pénz” szindróma az újságírói munka minőségére, sőt akár magára a témaválasztásra is kihat: ahol a magas elvonások miatt szabadúszásra kényszerülnek az újságírók, és flekkszám alapján fizetik őket, nem valószínű, hogy sok utánajárást, -időt, energiát igénylő témák feldolgozásába fognak. Ún. rázós témákba még kevésbé, legyenek azok bármennyire is égetőek, mert ha pert indítanak ellenük, és elvesztik, szabadúszókként nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek, ezt pedig anyagilag, pszichikailag a családjuk is megsínyli. A forró kása ilyen indíttatású messzire elkerülését nem nevezném öncenzúrának, hanem lét- fenntartási ösztönnek. Ami pedig a mindenkori politika befolyásolási, sajtóra tenyerelési kísérleteit és gyakorlatát illeti, az a sajtóval egyidős, és a legfejlettebb demokráciákban is előfordul. Még inkább az olyan leszűkített mozgásterű, egyesélyes, megzápult közegben, mint a miénk, ahol sejtett és ismert érdekek szövevényesen indázva fonódnak össze. Megoldás azért lenne. Műiden nyomásgyakorlás, manipuláció legjobb ellenszere a nyilvánosság. Nyilvánosságra kell hozni. Demokrata az, aki nem fél - mondta Bibó. Hát nem szabad félni. De a mersz még nem elegendő. Akarni is kell változtatni a helyzeten. A címke dolga, hogy ragadjon, a magára valamit is adó újságíróé pedig az, hogy bármennyire is szeretnék egyesek, ne üljön bele semmilyen dobozba Magyarságkép, közszolgálatíság és sztereotípiák LŐR1NCZ ADRIÁN Slobodan Srdic karikatúrája Mindig nagyra tartottam az olyan embereket, akik szigorúan elméleti alapon, felmérések eredményeire támaszkodva világméretű nagy igazságokat képesek megállapítani. A magyar és a szlovák sajtóban szerzett tapasztalatokból kiindulva engedtessék most meg nekem, hogy empirikus alapon értekezzek a közszolgálatíság és magyarságkép problémaköréről. Nem emlékszem pontosan, ki is volt az, aki megállapította, hogy az összes létező társadalmi berendezkedés közül a demokrácia a legtökéletesebb, de nem is ez a lényeg; a szerző ugyanis gyorsan hozzáfűzte, hogy a „népuralom” a gyakorlatban megvalósíthatadan. Ennek egészen egyszerű oka van - a nép, akinek uralkodnia kellene, pontosan nem definiálható, választott képviselői pedig túl konkrétak ahhoz, hogy egy homályos, meghatá- rozhatatian tömeg érdekeit érvényesíteni tudják. Ebből kiindulva: jó kifejezés a „közszolgálatíság”, csak egy baj van vele - hogy nincs értelme. A „köz” ugyanis megfog- hatadan, Hamvas Béla szavaival élve olyan közeg, melynek „tulajdonképpeni lényege tudatosodásra képtelen”. Mondhatni: transzcendens. Felmerül tehát a kérdés: mi számít közérdekű hírközlésnek, illetve kit szolgáljon a média? Közérdekű az időjárás-jelentés, mert a nap mindenkire egyformán süt (bár erre sem mernék meges- küdni); közérdekűek lehetnek a sporthírek (bár a sport egyre inkább a pénzről szól) vagy a gazdasági jelentések (bár mindegyik mögött egy-egy csoport, illetve annak érdekei állnak). Bármiről adjon is hírt a sajtó, óhatadanul felmerül a kérdés: kinek tesz jót, és kinek árt azzal, ha állást foglal egy- egy ügyben? Ahogy eddigelé még sehol a világon nem sikerült maradéktalanul megvalósítani a demokráciát, úgy nem találták még fel a teljesen függeden sajtót sem (ne feledjük: a függetienség a szabadság látszatától való függőség). Ebben a megközelítésben a közszolgálatíság helyett szerencsésebbnek tartanám, ha az elektronikus és nyomtatott sajtótermékeket a prostitucionali- záltság fokozatai szerint rangsorolnánk. Zsurnalisztika csak egy van - taÉrdekesebb talán megvizsgálni, milyen kép alakult ki rólunk az anyaországi magyar, illetve a szlovákiai szlovák kollégákban. nították az egykori szocialista blokk újságíró-iskoláiban mégpedig az, amelyik a Párt és a Rendszer érdekeit szolgálja (valami homályos közről egy szó sem esett). Jómagam 1990-ben, nem egész egy évvel a rendszerváltás után lettem a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara újságírói tanszékének hallgatója. Kaotikus időszak volt; tanáraink megkértek, hogy fenntartásokkal és kritikával forgassuk az Újságíró iskola kézikönyve vagy a Szocialista zsurnalisztika alapjai című örökbecsű műveket, s mert mást hirtelenjében nem tudtak elénk tenni (a Charvát-féle Információ-elméleten, valamint néhány műfajelméleti kiadványon kívül, melyek még mindig a „szocialista riport”, a „termelési riport” és a „munkaverseny- riport” problematikáján rágódtak), még nagyobb káoszteremtésre adták a fejüket. így eshetett meg, hogy a szlovák zsurnalisztika történetét a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által alapított, latin nyelvű Mercu- rius Veridicus ex Hungariae-vel kezdték, míg jómagam - néhai Za- labai tanár úr nagy derültségére - idegen nyelvként tanulhattam a magyart. El kellett telnie egy-két évnek, míg a zsurnalisztika felkent oktatói - szigorúan elméleti síkon - megállapították, hogy az újságírásnak az Igazságot kell szolgálnia. Talán nem is tudatosították, hogy ifjúi lelkűnkben milyen forradalmi folyamatokat indítottak meg ezzel. Az Igazságot ugyanis nem definiálták, így mindenki hajszolta a maga kis egyszemélyes igazát. Aki nem fáradt bele, ma egyik-másik kereskedelemi televízió munkatársaként oknyomozó riportok készítésével üti el az idejét, mások szóvivőnek álltak. Végül is mindenkinek igaza lett; a Pravdához, a Slovenská re- publikához vagy a viszonylag semleges Hospodárske novinyhoz csa- pódottaknak csakúgy, mint nekem. Hisszük, hogy ez így van jól. Végezetül: hadd kérjem ki a szlovákiai magyar újságíró társadalom nevében a tipizálást; aki ismer bennünket, tudja, hogy rendkívül színes egyéniségek vagyunk (csakúgy, mint a szlovákiai magyar orvosok, színészek, autószerelők, rockzenészek). Ahányan - annyifélék. Attól, hogy naponta politikummal foglalkozunk, még nem feltétlenül kell terheltekké válnunk. Érdekesebb talán megvizsgálni, milyen kép alakult ki rólunk az anyaországi magyar, illetve a szlovákiai szlovák kollégákban. Bizonyos fokig mindkét csoport egzotikumként tekint ránk (az üdítő kivételektől eltekintve), aminek gyökerei krónikus alapfogalom-zavarról tanúskodnak. Az első csoport méltatását nem szívesen ereszteném bő lére; elég az hozzá, hogy valamikor a második évezred alkonyán hangzott el egy budapesti kolléga szájából a megállapítás, miszerint: „Nahát, milyen jól megtanuljátok ti ott, a Felvidéken, a magyar nyelvet!” A jól informált „vezető munkatárs” hallott ugyan valamit arról, hogy itt is folyik anyanyelvi képzés, de valahogy mégis hiheteden volt számára az egész. Gondoljunk bele, milyen képet festhet egy ilyen ember rólunk odaát... A másik kedves történet egy hazai, szlovák nyelvű, rendkívül nyitott sajtótermék kiadójának munkatársához fűződik, áld - miután szerződtetett a szlovákiai magyarokról szóló riportok megírására -, intőn megjegyezte: „Aztán semmi emkápézás!” Nézhettem rá, mint az a bizonyos botjú az új kapura, mert hozzáfűzte: „Vagy ti nem mrnd azonosultok a párttal?” Tényszerű, egyperces hozzászólásomat követően a kolléga - azt hiszem - megértette, hogy a kettő nem feltédenül ugyanaz. A hovatartozás kérdése abban a pillanatban eldől, amikor az ember magyar anya és magyar apa gyermekeként világra jön (ez adott, ezen nincs mit vállalni vagy megtagadni); amiről ő beszél, az egy szlovákiai kormánypárt. Hogy az anyaországi sajtó tudatosan kreálja-e rólunk, határon túliakról a negatív képet, vagy sem, örök titok marad. Az viszont tény, hogy mindkét társadalom - a magyar és a szlovák egyaránt - „túlpolitizáltságban” szenved; akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az érdekek között és mögött elvész az ember. Mindezek után nem marad más hátra, mint hogy emberközpontú, talmi értékektől mentes zsurnalisztikát kívánjak mindenkinek!
