Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

2006-02-17 / 40. szám, péntek

12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 17. www.ujszo.com A könyveken kívül mintegy négyezer magyar és magyarországi eredetű műkincs van orosz kézen, melyeknek visszaszerzése számos problémába ütközhet Már biztosan hazakerülnek a sárospataki könyvek A történelem összes eddigi háborújában - az ókortól Napóleon hadjáratain és a brit gyarmatosításon át az iraki háborúig - az emberek mellett mindig szenvedtek a kulturális javak is. A má­sodik világháború, sajnos, e tekintetben (is) elképesztő „eredményeket” produkált. VAJDA BARNABÁS Hat éve alatt olyan nagy meny- nyiségű festményt, szobrot, gobe­lint, bútort, ékszert, könyvet, por­celánt s még ki tudja mit pusztítot­tak vagy raboltak el fegyelmezetlen katonák vagy konfiskáló megszál­lók, amire soha, egyetlen korábbi háborúban sem volt példa. (Meg­jegyzem, a magyar-szlovák kap­csolatok e vonatkozása máig feltér­képezetlen.) A művészettörténé­szek szerint (ezt) a katasztrófát (is) Hitler indította el az ún. degenerált művészet elleni kampány meghir­detésével. Ennek során 1937-tel kezdődően mintegy 16 ezer - a hi­vatalos indoklás szerint alsóbb faj­hoz tartozó alkotója okán oda nem tartozó - műtárgyat távolítottak el a német (majd az osztrák és a cseh- morva) közgyűjteményekből, ami­nek egy részét elégették, maradé­kát potom áron eladták. A náci Né­metország kétségtelenül élenjárt a műkincsrablásban. Alfred Rosen­berg ERR nevű kommandója (Ein­satzstab Reichsleiter Rosenberg) volt megbízva, hogy „gyűjtsön ösz- sze” minden kulturális értéket az elfoglalt területekről. Ez lett a sor­sa pl. a csehországi zsidó vagyo­non kívül a Károly Egyetem könyv­tárának, a Cseh Nemzeti Múzeum gyűjteményének, élén a koronaék­szerekkel, valamint számos ma­gánkincsnek, mint pl. a Schwar­zenberg- és Lobkowic-gyűjtemé- nyeknek. A birodalom keleti részem jóval drasztikusabban zajlottak a szóban forgó események, mint Nyugaton, ahol a németek óvatosabban jártak el. A franciák például elég gyorsan rájöttek, hogy a nácik műkincséh­sége nem ismer pénzhatárokat, ezért gyakori volt, hogy arisztokra­ták jó pénzért maguk bocsátották áruba családi vagyontárgyaikat, így vagy úgy, a műkincsek helyet változtattak, s noha Hermann Go­ring hivatalosan össznemzeti gaz­dasági érdekekre hivatkozva rekvi- ráltatott, számos képzőművészeti alkotásnak és aranytárgynak az ő magánlakosztálya, az ún. Carinhall lett a végállomása. Csak nemrég derült ki, hogy a Führer más tekintetben is „törő­dött” a műkincsekkel. Német törté­nészek 2005 őszén tették közzé azt a 60 ezer fotóból álló sorozatot, amelyet Hider személyes parancsá­ra 1943^15 között készítettek Né­metország, Ausztria, Olaszország, Csehország és Lengyelország fon­tosabb műemlékeinek külsejéről és belsejéről. A természetesen szigo­rúan titkos munka során (hiszen a Vezér föltételezte a nagyméretű rombolást!) nagyon jó minőségű színes képek készültek; s a várható be is következett: a megörökített épületek 60 százaléka súlyosan ká­rosodott. (E képek segítettek pl. a 2005-ben újraszentelt drezdai Mi­asszonyunk evangélikus templom rekonstruálásában.) A front másik oldalán a szovjet hadsereg hasonló céllal, s bár talán kevésbé szervezetten, de ugyan­olyan féktelenül rabolt, amikor a háború utolsó szakaszában alkal­ma nyüt rá. A katasztrofális pusz­tulással járó honvédő háború vé­gén a Szovjetuniónak különösen fontosak voltak a naturáliák: A könyvtár már talán a közeljövőben visszakap 135 könyvet Néhány értékes itthon maradt kötet... A nagykönyvtár 1946-48 között szó szerint átköl­töztették szinte az egész megma­radt német ipari infrastruktúrát a saját övezetükbe, járműveket, szerszámgépeket, síneket, s mind­ezt mélységesen igazságosnak érezték a háborús károk kompen­zációjaként mind ők, mind a zab- rálás fölött szemet hunyó szövetsé­geseik. A szovjet hadsereg gyakor­latilag mindent vitt, amit talált - beleértve a fölszabadított területe­ken lelt kulturális értékeket is. 2006 elejére realitássá vált egy nagyobb, Magyarországról elrabolt tétel, az ún. sárospataki könyvgyűj­temény visszaszolgáltatásának ügye. Vlagyimir Putyin 2002 de­cemberében Medgyessy Péternek tette az első ígéretet, majd 2005 februárjában megígérte Gyurcsány Ferencnek is, hogy a könyvek haza­kerülhetnek. Többen arra számí­tottak, hogy az oroszok már 2005- ben visszaadják a könyveket, a Du­ma azonban csak 2005. július 1-jén hagyta jóvá első, december 19-én pedig második olvasatban a refor­mátus könyvtár második világhá­ború után hadizsákmányként elvitt könyveinek visszaadását. (Jellem­zően a kommunisták mindkét alka­lommal nemmel szavaztak.) És szükséges ugyan még néhány for­malitás, már nem kétséges, hogy a pataki könyvek hamarosan, talán már Putyin elnök 2006 elejére ter­vezett magyarországi útja során hazatérnek. A magyar műkincsek ügye nem precedens értékű, mivel nem Magyarország az első ország, amely műkincseket kap vissza, sőt magyar-orosz viszonylatban sem ez lesz az első ilyen alkalom. Sztá­lin halála után két évvel, 1955-ben a szovjet hatóságok visszaszolgál­tatták a drezdai képtár elhurcolt festményeinek nagy részét, 1957- ben pedig (mintegy jutalomként az NDK „baráti együttműködéséért” az 1956-os magyar forradalom le­verésében) a pergamoni oltárt és más antik szobrokat. És hazatért a közelmúltban a brémai Kunsthalle 346 tárgyból álló gyűjteménye is. Azonban még így is csaknem 290 ezer németországi eredetű mű­tárgy és több millió könyv sorsáról folyik a huzavona. A folyamatot fi­gyelemmel kísérők azt mondják, a német háborús trófeák ügye olajo- zottabban halad, mint a magyaro­ké, mivel a német fél hajlandó és képes komoly összegű „kompenzá­ciód’ ajánlani az eljárás meggyorsí­tására. Magyarországot meglepetésként érte, amikor a szovjet kulturális mi­nisztérium kiemelt 15 képet az „el­vitt gyűjteményből” (köztük négy Munkácsyt és egy Rippl-Rónait), melyeket Brezsnyev pártfőtitkár 1972-es látogatásakor hozott visz- sza az országba. E gesztusok elle­nére az egykori szovjet hatóságok semmiféle kísérletet nem tettek a megdézsmált magángyűjtemények visszaszolgáltatására, sem arra, hogy fölkutassák és megbüntessék azokat a tiszteket vagy katonákat, akik önkényesen raboltak műkin­cseket háborús területeken; ezért keltett 1994 októberében kisebbfaj­ta szenzációt a szentpétervári Er- mitázs bejelentése, hogy kiállítást rendez a németországi magángyűj­temények anyagából. A sárospata­ki könyvek ügye elvben probléma- mentes, hiszen egyházi tulajdonról van szó, márpedig az 1998 tava­szán hatályba lépett ún. restitúciós törvény szerint Magyarország visz- szakaphatja azokat a kulturális ja­vakat, amelyek nem kötődnek a fa­sizmushoz, ill. amelyek a nácizmus áldozatai, aktív ellenállók és egy­házi vagy jótékonysági intézmé­nyek tulajdonát képezték. Feltéve, ha a fogadó ország törvényi kötele­zettséget vállal, hogy soron kívül visszaszolgáltat bárminemű tulaj­donában lévő orosz műkincset. A megszerzés körülményei miatt ha­marosan zűrzavar támadt a tör­vény értelmezésében, ezért az orosz alkotmánybíróság 1999 júli­usában végzésben mutatott rá, hogy más-más megítélés alá esnek azok a műkincsek, amelyeket szer­vezetten szállítottak el és amelye­ket fosztogatás során szereztek. A pataki könyvek egyértelműen olyan kulturális értékek, amelyek egyházi illetőségük miatt nem te­kinthetők hadi zsákmánynak, ezért már régen Magyarországon lenne a helyük. S bár már 1993 májusá­ban megállapodás történt a kölcsö­nös restitúciós igények rendezésé­ről, a fordulópontot mégis 1998je­lentette, amikor az orosz fél bele­egyezett, hogy az egyszerűbb eljá­rás kedvéért Sárospatak kérdését kiemelik a restitúció komplex prob­lémaköréből. Nagyon tanulságos az abban mutatkozó különbség, ahogy a két győztes nagyhatalom a háború után a műkincsek problémáját ke­zelte. Speciális különítményeik az amerikaiaknak is voltak, pl. az ún. Monuments officiers egység, amely a frontcsapatok nyomában a műtárgyak felkutatását és megőr­zését kapta feladatul. Hogy nem le­hetett egyszerű a dolguk, arról egy amerikai katona visszaemlékezése is tanúskodik: „Ha közvetlenül egy csata után beléptél egy gyönyörű francia kastély szobáiba, ellenáll­hatatlan erőt éreztél, hogy szétlődd a csillárokat.” Az amerikai zóna pa­rancsnoka, Clay tábornok előter­jesztése alapján eredetileg föl sem merült, hogy az összegyűjtött mű­kincseket ne szolgáltatnák vissza. A béketárgyalásokon azonban, talán szovjet sugallatra, amerikai ber­kekben is felmerült a gondolat, hogy a műkincsek hadi kárpótlásul szolgálhatnának, amit csupán a Monuments-tisztek erkölcsi kiállá­sa, pontosabban tömeges lemon­dása akadályozott meg. így az amerikaiak által lefoglalt képző- művészeti alkotásokból előbb or­szágos vándorkiállítást rendeztek, majd 1949-ben visszaszolgáltatták Németországnak. Ami nem jelenti, hogy az amerikai katonák ne lop- tak-raboltak volna. A szabályokat megszegve még a közlegénység is nagy számban küldött haza ezüs­töt, porcelánt, vázákat, mindenféle díszeket, órákat, kristályt, játéko­kat, könyveket és különféle háztar­tási kacatot. A 42., ún. Szivárvány Hadosztály (Rainbow Division) egyenesen hírhedt volt jelszaváról: „Egy ember harcol, kettő zabrál, három szivárványt festi’. Különb­ség volt viszont abban, hogy az amerikai hatóságok legalább a leg­kirívóbb esetekre könyörtelenül le­csaptak. Példaként hozható fel Durant ezredes és neje ügye: a há­zaspár az ún. Hesse-ékszereket tu­lajdonította el (Margaret von Hesse II. Vilmos német császár nővére volt), az esetre azonban felfigyel­tek a hatóságok: a házaspárt rövid úton visszaküldték Németország­ba, bíróság elé állították és bebör­tönözték. Az elrabolt, mintegy 1300 könyvből álló sárospataki könyvtá­rat lényegében a 16. századi refor­mátus kollégium és a Rákóczi-csa- lád azzal egyesített magánkönyvtá­ra alkotja. Jelenleg konkrétan a sá­rospataki református kollégium 135 könyvének visszaadásáról van szó. (Sokáig 134-et tartottak szá­mon, 2005. szeptember végén azonban újabb sárospataki pecsét­tel ellátott kiadványt találtak; s ez feltételezhetően nem az utolsó.) Többségük ún. kolliátum, több ki­sebb mű közös kötetbe kötve. Zö­mében 16. és 17., kisebb részben 15. századi ősnyomtatványok és 18. századi teológiai művek. Túl­nyomó részük németalföldi nyom­dából származó kiadvány (ez ma­gyarázza Hollandia érdeklődését a gyűjtemény iránt), ún. tézisfüzet, azaz külföldön tanult kálvinista di­ákok latin nyelvű szakdolgozata. Egyháztörténeti érdekességüket egyebek mellett az adja, hogy szemléletesen kifejezik a korabeli teológiai gondolkodás folyamatait; a kint tanuló magyar teológusok például reagáltak a Éeidenben élő Descartes eszméire. A gyűjtemény kéziratokat is magában foglal, pl. egy 1705-ös sárospataki iskoladrá­máét, de számon tartanak Rákóczi Györgytől, Bethlen Gábortól, Illés- házy Istvántól és Thuizó Györgytől származó manuscriptumokat is. Az frodalomtörténeti szempontból ta­lán legértékesebb Balassi Bálint Be­teg lelkeknek való füves kertecske című, 1593-as kiadású könyvének egyetlen ismert eredeti példánya. A sárospataki könyvek sorsában az a különleges, hogy nem közvet­lenül a kollégium könyvtárából, hanem Budapestről kerültek a Szovjetunióba. (Sárospatakot egyébként első hullámban román csapatok szállták meg, és több visz- szaemlékező állítja, hogy a szovjet városparancsnok nem bántotta a könyveket.) Az akkori kultuszmi­nisztérium tanácsára a kollégium könyvtárának legértékesebb da­rabjait, az ún. unikumokat 1944- ben (más adatok szerint már 1938- ban) Budapestre szállították, és a Kereskedelmi Bank, valamint az El­A sárospataki református kollégium épülete (Képarchívum) ső Takarékpénztár széfjeiben he­lyezték el. A sárospatakiak leltára szerint összesen 170 könyvet vittek Budapestre. Az elveszett 35 darab ráadásul egy szekció könyvei, va­gyis alighanem valahol együtt, egy­ben kallódott el vagy kelt lába. Áz oroszok tehát valójában nem köny­veket vittek el, hanem a széfek tar­talmát. Az események hivatalos orosz verziója persze másként hangzik. Ők azt állítják, hogy a szé­fet 1944-ben a visszavonuló néme­tek vitték magukkal, s csak később, 1945 májusában, a Berlin melletti Rheinsberg vasútállomáson buk­kantak rá a városkát elfoglaló 2. fe­hérorosz front 49. hadseregének katonái; ők szállították haza az egész szállítmányt: köztük száznál több képet, 8 faszobrot és sok köny­vet. Az egész gyűjteményt a gorkiji múzeum vette át a hadseregtől; így lehetséges, hogy jelenleg elmélet­ben valamennyi alkotás a Nyizsnij Novgorod-i (ez Gorkij mai neve) képzőművészeti múzeum leltárá­ban van feltüntetve. Az „anyagot” ezután tíz évig egy titkos raktárban őrizték. A képek és a könyvek sorsát jó tíz év múlva szétválasztották. A 143 (más forrás szerint 151) festmény és grafika legalább három családtól származik: a Herczog-gyűjtemény- ből (El Greco: Jakab apostol, Fran­cisco Goya: Karnevál a téren, Re­noir: Madarat néző nőalak, Corot: Álmodozó Mariét), Hatvány Fe­renc -gyűjteményéből (Tintoretto: Férfiportré, Manet egy nőalakot ábrázoló pasztellje, Degas: Fürdés után) és Kornfeld Móric tulajdoná­ból (nyolc középkori faszobor). 1957-ben ezek jó részét a moszkvai Grabar Intézetbe küldték restaurá­lásra. A könyveket viszont (mint­egy 900 régi kötetet, köztük a sá­rospatakiakat is) 1960-ban a mú­zeumtól csupán néhány száz mé­terre található helyi Lenin Könyv­tárba transzportálták. Itt vették őket állományba, de újra csak egy olyan titkos alapban elhelyezve, amelynek létezésére csak a 80-as, 90-es évek fordulóján derült fény. Az SZKP KB külön rendeletben til­totta meg az érintett múzeumok­nak, hogy bármiféle információt szolgáltassanak a Szovjetunióba hurcolt kulturális javakról. A könyvtár igazgatójának nem régi nyüatkozata szerint a könyvek pre­cízebb katalogizálása a 90-es évek végén magyar szakemberek közre­működésével megtörtént, s noha a gyűjtemény az orosz kutatók szá­mára nem túl értékes, azért a könyveket szkennelt másolatban megőrzik. Bár a háború utáni szál­lítás közben a műkincsekkel nem bántak kesztyűs kézzel, a restitú­ciós törvény értelmében a könyv­tárat kompenzáció illeti a kötetek szakszerű tárolásáért; tény, hogy azok jelenleg külön-külön csoma­golva, saválló kartondobozokban vátják sorsukat. Ä sárospataki könyvek hazatéré­se után talán sor kerülhet egyéb magyar kulturális javak, pl. a Kis­martonból elvitt Esterházy-gyűjte- mény (benne Esterházy Pál szemé­lyes könyvtára) ügyének rendezé­sére. Szakértők szerint a könyve­ken kívül kb. 4000 magyar és ma­gyarországi eredetű műkincs van orosz kézen, melyeknek visszaszer­zése számos problémába ütközhet, és nem csak orosz részről. Külön jo­gi (és erkölcsi) problémát jelent, hogy a visszaszerzett műalkotások­nak mi legyen a sorsuk, visszaszol­gáltassák-e őket az érintett csalá­doknak, s ha igen, akkor mi történ­jen azokkal a képekkel, amelyeket nem vittek külföldre, de amelyeket a negyvenes-ötvenes években „ál­lamosítottak”, s ma különböző ma­gyar képtárak-múzeumok falain láthatók?

Next

/
Thumbnails
Contents