Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-28 / 23. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 28. Szombati vendég 9 Peter Mankovecký: „Úgy érzem, mentalitásban komoly különbségek mutatkoznak köztünk, csehek és szlovákok között. Ez a színészi játékstíluson is lemérhető. Egy magyar báró, aki a színházban talált önmagára Nincs sokoldalúbb egyéni­sége a szlovák színházi életnek. Játszik, rendez, zenét szerez, alkalomad­tán vezényel, de tanított is már a pozsonyi Színművé­szeti Főiskolán. Az én sze­memben: polihisztor. Ő tréfásan fogalmaz: „Szín­házi szédelgő vagyok.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Peter Mankovecký 1992-től dip­lomás színész. Első jelentős színpa­di sikerét A cigánytábor az égbe megy Zobaijaként aratta Hiróc- szentmártonban. Később Rómeót és a Cseresznyéskert Jepihodoyját játszotta a pozsonyi Nemzetiben. 1998-ban, egy akkor végzős osz­tállyal Görgey Gábor Komámasz- szony, hol a stukker? című darabját áhította színpadra, s a vizsgaelő- dásnak olyan sikere lett, hogy előbb a Štúdio S, majd az Astorka Színház tűzte műsorára, és még ma is játssza a csapat, amely ennek az előadásnak köszönhetően Az évad felfedezése kategóriában Deszkát nyert a nyitrai színházi fesztiválon. Gogol Háztűznézőjét Kassán, Schwajda György Segítsé­gét Opaván, Saramonovicz Testos- teronját Nyitrán rendezte meg. Színpadi zeneszerzőként a párizsi Téatre Moliére-ben is jegyzik a ne­vét, a prágai Nemzetiben tavaly de­cemberben dirigensként láthatta a közönség. Lope de Vega A kertész kutyája című darabjának zenéjét szerezte és szólaltatta meg Eszenyi Enikő rendezésében. Bár színészként sem fordított hátat a pályának, az utóbbi évek­ben mégis inkább zeneszerző­ként szerepel a neve a színházi plakátokon. Elege lett a szöveg­tanulásból, vagy jobban vonzza a komponálás? Az igazság ennél sokkal egysze­rűbb. Zeneszerzőként több és jobb lehetőségeket kapok. Megváltoztak az ajánlatok. Kevesebb rendező látja bennem a színészt, több a zenei munkatársat. A Nemzetiben sokat játszottam, de mindig csak vendég­ként. Tagja sosem voltam a társulat­nak, de nagyon sok beugrást vállal­tam. Rómeó szerepét - Stano Krallal felváltva - kezdettől fogva én is ját­szottam, s Roman Polák, a darab rendezője akkor kezdett rábeszélni, hogy a későbbiekben legyek majd az „udvari” zeneszerzője. Ő volt az első, aki erre kérte? Nem. Ľubomír Vajdička már főis­kolás koromban rám bízta Peter Weiss Marat Sade című darabjának zenéjét. Én játszottam De Sade márkit, s bár teljes odaadással pró­báltam, az előadás zenei része is ér­dekelt. Szépen, csak úgy magam­nak komponáltam a dalokat. Ami­kor aztán visszalépett a zeneszer­ző, s két héttel a bemutató előtt a másik is visszaadta a munkát, vál­lalva a nagy megmérettetést, kiáll­tam az osztálytársaim elé, és azt mondtam: „Én már készen is va­gyok a zenével.” Kínos pillanat volt. Mint egy amerikai filmben. A csen­det aztán Vajdička törte meg azzal, hogy, Akkor mutasson belőle vala­mit!” Ez még 1990-ben történt, ti­zenöt éve, s azóta minden rendezé­séhez tőlem kér zenét. A következő vizsgaelőadásunk Max Frisch Don Jüanja volt. Azt Roman Polák ren­dezte, s mivel az osztálytársaimnak tetszett a Marat Sade zenéje, meg­beszélték Polákkal, hogy ennek a darabnak is én legyek a zeneszer­zője. Amellett, hogy én voltam Don Juan! Ahhoz a részhez, amelyik olyan patetikus, a rendező kérésére operamuzsikát komponáltam. En­nek is meglett aztán a folytatása. Két évvel később, amikor Roman Polák a Cyranót áhította színpadra Milan Lasicával a címszerepben, ugyanezt kérte tőlem. Hogy operá- sítsam a darab egy részét. Azóta ve­le is rendszeresen dolgozom. A főiskola elvégzése után 1\i- rócszentmártonba szerződött, ahol legendás társulat működött azokban az években. Jó iskola volt ez számomra. Friss diplomásként a lehető legjobb. Na­gyon sokat játszottam az ott töltött évek alatt. Az ottani „nagy generá­ció” minden fiatal színészt tisztelet­tel fogadott, aki oda szerződött. Engem is szinte apai gondoskodás övezett. Ha gondom volt, azonnal szerződtettek. Hogyan került aztán a pozso­nyi Nemzetibe? Roman Polák hívott a Rómeó és Júliába. Főiskolásként már ott is játszottam a Veszedelmes viszo­nyokban. A Rómeó és Júlia viszont nem ért meg hosszú sorozatot. Gyor­san lekerült a műsorról. Én viszont mindig kéznél vol­tam. Mivel egyre több darab zene­szerzője voltam, ott ültem a próbá­kon, láttam, hol tartanak a kollégá­im. Figyeltem a játékukat, s közben önkéntelenül megjegyeztem a szö­vegüket is. Jól fog az agyam, gyor­san tanulok. Ha megbetegedett va­laki, elsőként mindig engem hív­tak. Ismertem a darabot, pár óra alatt átvettem a szerepet, a színpa­di helyzeteket, és már mentem is, hogy mentsem az előadást. Én él­vezem a beugrásokat. Ezek várat­lan örömök. Nagy feszültséggel jár­nak, de hyen esetben senki sem te­szi ki eléd a lábát, mert mindenki­nek fontos, hogy zökkenőmente­sen lemenjen az előadás. Tehát még segítenek is. Említsünk meg hármat a leg­emlékezetesebb beugrásai kö­zül. Kis éji zene, Portugál... és ha már Eszenyi Enikőről is beszélni fo­gunk, akkor az Ahogy tetszik le­gyen a harmadik. Ott a végén majdnem elájultam. Ezt az elő­adást ugyanis élőben nem láttam, csak videofelvételről. Ján Gahovič szerepébe kellett beugranom, aki részletesen elmondta, hol, mit keh csinálnom, csak egyvalamire nem figyelmeztetett. A zárójelenetre, amelyben a Rosalindát játszó Dia­na Mórová háttal a közönségnek leveti a blúzát. Alatta pedig semmi, illetve csak a zavarbaejtően gyö­nyörű látvány. ,A végén csak be­jössz a színpadra, ott állsz egy per­cig a többiekkel, aztán kijöttök. Ennyi” - mondta a kollégám. Erre ott állok, és látom, amit látok. Dia­na szépséges kebleit. Már lement rólam a teher, a feszültség, kezd­tem megnyugodni, hogy ezen is túlvagyok, amikor ott állt előttem a kolléganőm derékig mezítelenül. Nem tudtam, hogy reagáljak. Mennyire gondolta komolyan a színészetet, ha hyen könnyen le tudott mondani róla? Én nem adtam fel. Engem to­vábbra is érdekel. Játszom ma is, csak jóval kevesebbet, mint régen. Alkalomadtán. Előfordult az is, hogy az egész próbaidőszakot vé­gigcsináltam, tehát nemcsak átvet­tem, vagy beugrottam. Zeneszer­zőként viszont évek óta annyi sok felkérést kapok, hogy teljes oda­adással már nem tudok részt venni egy próbafolyamatban. Az nem fordulhat elő, hogy a bemutató előtt egy héttel kiszállok a munká­ból, mert a zene miatt a stúdióban keh ülnöm. Arra is volt példa, hogy azon a héten, amikor a zenei felvé­telek zajlottak, három előadásom volt. Úgy viszont nem lehet dolgoz­ni a stúdióban, hogy fél hatkor el­megyek, aztán tíz után folytathat­juk. Előadás után le keh ereszteni. 2000-ben aztán döntenem kellett. Vagy ezt, vagy azt. A kettő együtt hosszú távon nem mehet. Akkor vissza is adtam pár szerepet. Ma már a rendezők is elsőként a zene­szerzőt látják bennem, és csak utá­na a színészt. Pedig az Arthur Schnitzler írá­sa nyomán készült A vak Gero- mino című tévéfilm főhőseként is kiváló alakítást nyújtott. Az nekem is szép emlék. Martin Huba rendezte. Fantasztikus mun­ka volt. Ady Hajdú volt a partne­rem, Dodo Šimončič az operatőr. Fent forgattunk a Tátra csúcsai kö­zött egy olyan völgyben, amely huszontöt évig zárva volt a turisták előtt. Huba tudott a helyről, nya­ranta ott pihent a közelben, és elin­tézte, hogy ott dolgozhassunk. De már annak a filmnek a zenéjét is én szereztem. Mi az alapja a jó színpadi vagy filmzenének? Biztos van egy két. Abból indulok ki, hogyan játsszák, hogyan élik meg az egyes helyzeteket. Maga a szöveg kevés. Az csak kiindulópontnak elég. Elin­dít az úton, megmozgatja a fantázi­ámat, de a komponálás legintenzí­vebb szakaszát a színészi játék lát­tán élem meg. Meg a próbák utáni beszélgetéseik, a kínjaik, az öröme­ik, a vitáik, az észrevételeik inspi­rálnak. Szemtanúja vagyok egy je­lenetnek, hahók valami fontosat, és már futok is haza, nehogy elfelejt­sem, ami eszembe jutott. Fel keh je­gyeznem. De hiszen egy próbán nevetve beismerte: nem is nagyon tud kottát olvasni. Tény és való: nem ez a szenvedé­lyem. De a technika segít ebben. Szintetizátoron feljátszom a zenét, a komputer pedig lekottázza, és ki is nyomtatja. Erre szoktam azt mondani: ezt nekem találták ki! A rendezéshez mikor kapott kedvet? Ez is a főiskolán kezdődött. Már ott is voltak hyen ambícióim. A mi évfolyamunkban ugyanis nem volt velünk egyívású rendező. Rá vol­tunk kényszerítve, hogy rövid dara­kezdett el próbálni, majd volt egy balesete, ráesett egy jégcsap, egy hónapos orvosi kezelésre szorult. Vagyis ott maradtam egyedül. Azt hittem, megbolondulok. Aztán visszajött Huba, és akkor rendez­tem meg a fiúknak Görgey darab­ját, a Stukkert. Hatalmas sheer volt, és sikeresen fut azóta is. Már több mint százszor játszották a fiúk. A következő osztállyal Schwajda György Segítségét vittem színre. Amikor aztán Roman Polák lett a kassai színház művészeti igazgató­ja, felkért, hogy rendezzek nála. Onnan kerültem később Nyitrára és Opavára. De bennem nincs any- nyi energia vagy ambíció, mint Eszenyi Enikőben, aki egy évadban játszani és rendezni is többször ké­pes. Én boldogan rendezek, de éva­donként legfeljebb egyszer. Kikap­csolódásképpen. Aztán visszaszip­pant a zene. Főállásban nem aka­rok rendező lenni. Nincsenek hyen vágyaim. Prágában, a Nemzeti Színház­ban dirigensként is bemutatko­zott. Decemberben A kertész ku­tyája bemuatóján ön állt a zene­kar élén. Ez Enikő ötlete volt. Nem volt csak az tud követni, aki ugyanúgy él-hal a színházért, mint ő. Azokat viszont, akik követik őt, tűzön-ví­zen átviszi, és el nem engedi. Én mindent megtettem, amit kért tő­lem, mert lenyűgözött. Ugyanott, a prágai Nemzeti­ben Ibsen darabjának, a John Gabriel Borkmannak és Schiller Stuart Máriájának is ön szerezte a zenéjét. Lope de Vega spanyol dallamokat kívánt, és ezt a „mű­fajt” is remekül hozta. Nem okozott gondot a zene, mert a spanyol muzsika amúgy is nagyon közel áh hozzám. És van­nak barátaim, akik rengeteg taná­csot adtak a flamencót illetően. Prágában nem is találtunk az elvá­rásainknak megfelelő flamenco- táncosokat és -zenészeket, Po­zsonyból kellett elhívnom a Los Remediost, élén Stanislav és Matus Kohútekkel, hogy mutassák meg, Enikő és én mit várunk, milyen szintű muzsikát a Nemzeti zené­szeitől. Szlovák létére hogyan lett ma­gyar báró? Engem lenyűgöznek a magya­rok. Méltóságteliek, tiszteletadók, Dömötör Ede felvétele szempont, amelyet minden mun­ka során szem előtt tart. Az én receptem nagyon egysze­rű. hja Zeljenka nagyon sok film­hez szerzett zenét, az ő alkotásai koncertpódiumokon is játszható- ak. Találkoztam vele párszor, és azt mondta: nekem mint színpadi ze­neszerzőnek fel keh adnom azt az érzést, hogy ez most az én művem. Nekem a darabra, a jelenetre, an­nak mondanivalójára, hangulatára keh koncentrálnom, amelyben sok­szor a csendnek is súlya van. Sok előadást láttam, amelynek fantasz­tikus volt a zenéje, sőt még a hang- szerelése is, csak éppen semmi kö­ze nem volt a darabhoz. A kulcsot keh megtalálni a történethez. Ez a recept. Engem az segít ebben, hogy színészként is, rendezőként is tu­dok darabot vagy forgatókönyvet olvasni. A szövegre van nagyobb szük­sége, vagy inkább a próbán meg­születő színészi-rendezői ötletek viszik előbbre a komponálás­ban? Nekem a próba a mérvadó. Lát­nom és hallanom keh a színésze­bokat, egyfelvonásosokat készít­sünk magunknak. Rendezőszakos hallgató segítsége nélkül. És akkor kezdtem el „másképp” gondolkoz­ni, innen is, onnan is nézni a dara­bot. Túrócszentmártonban pedig, mint minden fiatal, aki meg akaija váltam a világot, bizonyítani akar­tam. Rábeszéltem a barátaimat, hogy én majd rendezek nekik egy előadást, s amikor rés lett a színház repertoátján, mert elmaradt egy bemutató, az igazgató lehetővé tet­te, hogy kiáhjunk a darabbal, ame­lyen addig csak a saját kedvtelé­sünkből dolgoztunk. A folytatásra aztán Pozsonyban került sor, ami­kor Martin Hubával és Milka Vášá- ryovával osztályvezető tanár let­tem a színművészeti főiskolán. Ak­koriban már Huba rendezéseihez is én írtam a zenét, tehát szorosabb munkakapcsolat volt köztünk. Ó hívott, hogy menjek vele tanítani. Nagyon tehetséges osztállyal kezd­tünk. GubikÁgi, Jakab Robi, Vlado Kobielsky is odajártak. Martin Hu­ba aztán egészségügyi gondokkal küzdött, komoly gyomorműtéten esett át, kimaradt egy évre. Milka pedig nem sokkal később Prágában megelégedve a karmester teljesít­ményével, s megkért, hogy leg­alább a premieren én vezényeljek. Mivel tisztelem és szeretem őt, megtettem, amit kért tőlem. Ezt is felfoghatta egyfajta „szí­nészi feladatnak”. Nem, nem! Ez másfajta munka volt. Kehemes, sőt szívet melenge­tő, hiszen a zenekar az én zenémet játszotta, de nagyon nagy kihívás­nak kellett megfelelnem. A színészek „karmestere” sem kevésbé igényes ember. Enikőt két szóval tudnám jelle­mezni: maximálisan maximalista. Az élete a színház, ezt látni rajta. Én úgy érzem, Pozsonyban jobban értik, hogy mit akar, mint Prágá­ban. A cseh színészekkel nagyobb csatát keh vívnia. Hova tovább, egyre inkább úgy érzem: mentali­tásban komoly különbségek mutat­koznak köztünk, csehek és szlová­kok között. Ez a színészi játékstílu­son is lemérhető. Mi, szlovákok sokkal közelebb állunk a magyar vérmérséklethez. Enikő erős sze­mélyiségű, energikus rendező, akit körberajongják a nőket. Én ezt hiá­nyolom az itteni férfiakból. Nem mindig viselkednek udvariasan a nőkkel szemben. Megjegyzem: et­től már ők is elszoktak, és nem is nagyon igénylik. Ha egy nőnek gondot okoz az én udvariasságom, azt szoktam mondani neki: ne za­vartassa magát, én csak azért visel­kedek így, mert magyar báró va­gyok, de ha idegesíti, azonnal orosz katonatisztté válók, és meg­látja, mekkora barom leszek. Tehát jobban jár, ha engedi, hogy nagy­stílűén viselkedjek. Ezen Enikő is elcsodálkozott, hogy ott ül mellette egy fiatal báró, aki időnként eltű­nik, a cigányokkal zötykölődik a szekéren, de ha visszajön, a cipőjé­ből issza a pezsgőt. Szlovák művész olasz vérrel az ereiben? A látszat most is csal. Nincs ben­nem semmi déli. Apai ágon talán lengyel ősökről beszélhetnék, meg némi zsidó vérről. Én Aranyosma- rótról jöttem Pozsonyba, a nagyszü- leim a környező falvakban éltek. Az egyik nagyapám pék volt, a másik kovács. így lettem én magyar báró.

Next

/
Thumbnails
Contents