Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-27 / 22. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 27. Vélemény és háttér 7 A kudarc nemcsak a katonai szervezet, hanem a tagországok számára is presztízsvesztéssel járna A NATO Afganisztánban Temetés Kabulban. A polgárháború kezdete óta 50 ezren haltak meg Afganisztánban. (TAS R/AP-fel vétel) Fokozatosan növelni fogja afganisztáni jelenlétét a NA­TO, tekintettel az ország­ban fennálló biztonsági helyzetre. A NATO-tagor- szágok már a 2001-es hábo­rú óta állomásoztattak sta­bilizáló erőket Afganisztán­ban, de a Nemzetközi Stabi­lizációs Erők (ISAF) feletti parancsnokságot gyakorla­tilag csak 2003-ban vette át a szövetség. ONDREJCSÁK RÓBERT Eleinte csupán a fővárosra, Ka­bulra és közvetlen környezetére terjedt ki a szervezet ellenőrzése. Mindezek mellett viszont hozzá kell tenni azt is, hogy bár a NATO legnagyobb katonai missziója a ko­szovói KFOR, az afganisztáni volt az első, euro-atlanti térségen kívü­li területen elkezdett vállalkozás. Ebből logikusan következik, hogy az egész afganisztáni akció nagyon szorosan összefügg a szervezet egészének transzformációjával. Ennek lényege, hogy fel kell ké­szülni az új típusú fenyegetések ke­zelésére. A NATO-főtitkár szavai­val élve, abban a régióban kell rea­gálni, ahol a veszélyforrások kelet­keznek, mielőtt azok olyan poten­ciálra tesznek szert, hogy elérjék a tagállamok határát. Ráadásul az ISAF jelentőségét növeli, hogy a ta­gországok, és különösen a szerve­zet főtitkárai gyakorlatilag presz­tízskérdéssé tették az afganisztáni akciót. Mindazok ellenére tehát, hogy a tagországok többsége vo­nakodott és sok esetben máig is vo­nakodik a nagyobb kötelezettség­vállalástól Afganisztánban, a főtit­károk mégis ezt a missziót nevez­ték a jelenlegi legfontosabbnak. Az afganisztáni akció sikeres lebonyo­lítása tehát központi kérdéssé vált a NATO hitelessége és presztízse szempontjából. Ha kudarcot valla- na és dolgavégezeden távozna az országból, az jelentős tekintély­veszteséggel járna a tagállamok számára is. Ezen túl pedig meg­kérdőjeleződne az egész transzfor­máció eredményessége. Ennek el­kerülése érdekében döntött úgy Nagy-Britannia, amely már az ISAF parancsnokságát is ellátta a múltban, hogy 4000 katonát vezé­nyel az országba (jelenleg a leg­több katonát az európai NATO-ta- gországok közül Németország ál- lomásoztatja az ISAF-ban, 2200- at, a következő Olaszország nagy­jából 2000-et). Szükség is lesz az erősítésre. Nem csupán azért, mert a tagállamok megállapodtak, hogy a koszovóit megelőzve fokozato­san az afganisztáni lesz a NATO legnagyobb szabású missziója. Fontos tudni, hogy a nemzetközi stabilizáló erők tevékenysége nem terjed ki egész Afganisztánra, már­pedig e nélkül nem lehet teljes ér­tékű és effektivitású a stabilizáció. A viszonylag legstabilabb régiók közé tartozik az északi és a köz­ponti, míg a nyugati (Hérát köz­ponttal) és déli (Kandahár köz­ponttal) tartományok felett a köz­ponti afgán kormány fennhatósá­ga igencsak kérdéses volt (ezért is nevezték a kulisszák mögött sok­szor Hamid Karzait afgán elnök helyett a főváros, „Kabul polgár- mesterének”). Jelenleg a NATO legfontosabb célja, hogy fokozato­san növelje jelenlétét az említett területeken. Természetesen nem beszélhetünk óriási katonai lét­számerősítésről. A hangsúly a pusztán csak katonai tevékenység mellett a kombinált, polgári-kato­nai feladatokon van. Egyik legfon­tosabb feladata az újjáépítés. En­nek érdekében hozták létre az úgy­nevezett helyi újjáépítő csapatokat (Provincial Reconstruction Teams, sokkal ismertebb a rövidítése: PRT). Ezek vegyes, katonai és civil csoportok, amelyek egy-egy régió­ban működve próbálnak lendíteni a helyi újjáépítésen. Egyébként ér­dekességként érdemes megjegyez­ni, hogy egy legutóbbi közvéle­mény-kutatás szerint az afganisz­táni lakosság az egyik legoptimis­tább a világon, már ami a saját jövőjét, kilátásait illeti. Derűlátá­suk csak az iraki lakosságéhoz mérhető. Valószínűleg ezek az eredmények még a legoptimistáb­bakat is meglepték. Mindezek mel­lett egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Természetesen, bár a PRT-k lét­rehozása és fejlesztése fontos és je­lentős lépés, további erősítések és fejlesztések nélkül csak csepp ma­rad a tengerben. A teljesen stabil és egységes Afganisztán ma még csak terv, nem igazán valóság. A helyi „hadurak” okozta problémákon lu'- vül a nemzetközi szervezeteknek például a kábítószer-termesztéssel is meg kell küzdeniük, ami gyorsan növekszik az elmúlt években. A NATO és a nyugati hatalmak hely­zete azért sem irigylésre méltó, mert egy olyan országban és régió­ban tevékenykednek, amelyben számtalan más regionális érdek van jelen. A legkisebb gondot Oroszország okozza. Sőt az orosz támogatás az afganisztáni had­műveletek első szakaszában kulcs- fontosságú volt. Ráadásul az orosz, amerikai és európai érdekek itt na­gyon sok esetben egyeznek. A leg­fontosabb tényező számukra a sta­bilitás, ráadásul például a kábító­szer-probléma legalább olyan mér­tékben érinti Moszkvát, mint Euró­pát. Oroszország számára pedig ki­fejezetten kedvező, hogy a problé­más munkát és a stabilizációt a NA­TO végzi el helyette. Mindenképp figyelembe kell venni viszont a kí­nai és iráni érdekeket, amelyek nem minden esetben egyeznek a NATO-éval. Peking és Teherán nem igazán boldog, hogy egy vele szom­szédos államban megjelentek a NATO-, illetve az amerikai erők. Másrészt viszont az afganisztáni helyzet instabillá válása az ő biz­tonságukat is veszélyeztetné. Mindezekből következik, hogy az „afganisztáni helyzet fokozó­dik” és egyáltalán nem egyszerű. A helyi viszonyok következtében soha nem érhető el százszázalé­kos eredmény a régióban, vi­szont Európa biztonsága érdeké­ben (is) meg kellene tenni min­dent, hogy Afganisztánon belül maradjanak a biztonsági problé­mák. Ha ugyanis ideérnek, már késő lesz. Lásd Madridot vagy New Yorkot. A világhírű rendező a megtorlás éveiben jelentett; a Filmszemlére időzítették a leleplezést Szabó István rendező titkos ügynök volt HÍRSZERZŐ-INFORMÁCIÓ Az Élet és Irodalom legújabb tényfeltáró írása szerint a III/III jogelődjének, a II/5-ös, „belső re­akció elhárítását” végző osztály­nak jelentett éveken keresztül „Ké- pesi” fedőnevű ügynök, elsősor­ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola későbbi prominenseiről. Az ügynök nem volt más, mint Szabó István, a korszak pedig az 1956 utáni megtorlás legkemé­nyebb időszaka. Az ÉS szerzője, Gervai András az Állambiztonsági Szolgálatok Tör­téneti levéltárában végzett több hó­napos kutatás után tudta azonosí­tani a „Képesi Endre” fedőnevű ügynököt, akit 1957. február 13-án szervezett be Pap Endre főhadnagy a II/5-ös osztály (a III/III jogelődje, az ún. belső reakció elhárításával foglalkozott) számára. „Képesi” akkor 19 éves volt, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója, s feladata az volt, hogy beszámoljon a főiskola életéről, a „gyanús, ellenséges megnyilvánu­lásokról, kijelentésekről”, különö­sen a Máriássy Félix vezette osztály magatartásáról. A hetilap bőven idéz „Képesi” ügynök jelentéseiből, fakszimi­lében közli hatos kartonját, ám a beszervezési (B) dossziéról a Le­véltárban a szerzőnek azt mond­ták: az elveszett. „Képesít” a do­kumentumok tanúsága szerint „terhelő adatok” alapján szer­vezték be, ugyanakkor „a népi demokráciához lojális” volt. Az iratokból nem derül ki, mivel tudták rávenni a fiatal kommu­nista főiskolást az együttműkö­désre. Szabó István 6-os kartonja A munkadosszié szerint „Képe­si” 1957 és 1963-as elbocsátása között - három, egymást váltó tartótisztnek - összesen 48 jelen­tést írt, a legtöbbet 1959-ig. „Te­vékenysége vészterhes időkre, a forradalom utáni megtorlás évei­re esik” - írja Gervai. „Akkorra, amikor folyik a harc az úgyneve­zett belső reakció ellen a politikai és ideológiai hatalom visszaszer­zéséért; a gyanakvás, félelem lég­körében egy szó, egy mondat, egy gesztus elég ahhoz, hogy valalď gyanúba keveredjen, hogy lecsuk­ják, hogy egzisztenciálisan ellehe­tetlenítsék.” Az írás egyik legizgalmasabb része az, ahogyan Gervai rájön, kit is takar „Képesi Endre”: az Apa, a Szerelmesfilm, a Mephisto későbbi rendezőjét. Szabó István elsősorban saját osztálytársairól jelentett, főiskolai tanulmányaik­ról, KISZ-munkájukról, képessé­geikről éppúgy, mint esetleges politikai megjegyzéseikről vagy éppen „passzivitásukról”. „Az iro­mányok tartalmukat tekintve többnyire semmitmondók, érdek­telenségük, gyermeteg mozgalmi frazeológiájuk azonban nagyon is tükrözi a korszak bornírt légkö­rét, valóságát, politikai realitása­it” - írja a szerző. Példa: Szabó Lőrinc költő fia, G. Szabó „az utóbbi időben magatar­tásával, kijelentéseivel egyre in­kább destruálja a hallgatókat. Meg­engedhetetlen, minősíthetetlen po­litikai vicceket csinál.” Prominens megfigyeltek Hogy jelentései pontosan mi­lyen „eredménnyel” jártak abban a korban, nehéz kideríteni; annyi biztos, hogy alaposan felhívta a „cég” figyelmét valamire vagy va­lakire, de nem mérte fel, milyen következményei lehettek lépései­nek. A „cég” pedig újabb és újabb feladatokkal bízta meg. „Sajnos a legtöbb érintettet nem lehet meg­kérdezni, mert már nem élnek” - úja Gervai. A megfigyeltek között olyan nevek is vannak, mint Bárdy György, Básti Lajos, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Jancsó Miklós, Kardos Éerenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Mécs Károly, Törőcsik Mari. Az írásból kiderül az is, hogy Sza­bó - nyilván konspirációs célból - önmagáról is jelentett. Az ÉS szerkesztősége, amely évek óta követeli az akták megis­merhetőségét, nyilatkozatot tett közzé az üggyel kapcsolatban. Mint írják, „a rendszerváltoztatás után hozott ügynöktörvény igaz­ságtalan, mert az inkább védi az egykori titkosszolgálati apparátus tagjait, mint az áldozatot, az ap­parátus érdeke erősebb, mint a múlt megismerésének alkotmá­nyos joga. Nyolc éve dokumentu­mokkal, magyar és külföldi kriti­kai tanulmányokkal keressük és ajánljuk a korszerűbb és igazságo­sabb jogi megoldás lehetőségét. Olyan törvény megalkotásához kí­vántunk tényeket és érveket föl­mutatni, amely megszünteti az igazságtalan alaphelyzetet, és a társadalmi hisztéria helyett meg­nyugvást teremt.” Szabó István jelenleg külföldön tartózkodik, új filmjének, a Roko­noknak a január 31-én kezdődő Magyar Filmszemlén lesz a díszbe­mutatója. KOMMENTÁR Fortunától függünk S1DÓ H. ZOLTÁN Szlovákia legújabb kori történetének eddigi legsúlyosabb balesete a gyász és a fájdalom mellett önmarcangoló kérdéseket is felvetett. Az epeijesi sportcsarnok 42 koporsójának megrázó képe, a javarészt fi­atal áldozatok emléke még jó ideig borzolni fogja a közéletet. Miért kellett 36 éves, technikailag már régen túlhaladott AN-24-es szállító repülőgépet használni? Miért kell Koszovóba, Ciprusra, a Golán-ma- gaslatokra, Afganisztánba katonákat küldenünk, ha a szlovák hadse­reg felszerelése elavult? Miért tesszük ki veszélynek pilótáinkat, akik pénzhiány miatt messze a NATO normái alatti gyakorlórepüléseket tudnak csak teljesíteni? Kiket terhel a felelősség a múlt heti baleset miatt? Sorolhatnánk a kérdéseket. A koszovói bevetésből hazatért KFOR-katonák halála tükröt tart elénk, ha következetesen, részletek­be menően kivizsgálják a történteket, akkor is csupán az derülhet ki: Szlovákia jelenlegi fejlettségi szintjének megfelelő erőkkel veszünk részt a NATO akcióiban. Tény, hogy a lezuhant AN-24-es már 36 éves gép volt, ezt a modellt a nálunk fejlettebb országok, mint példá­ul Csehország, már kiselejtezték. Viszont az is tény, hogy az európai NATO-tagok alig rendelkeznek nagy kapacitású és ütőképes katonai szállítóeszközökkel. A világ 10 legnagyobb nemzetgazdaságának egyikével büszkélkedhető Spanyolország például 2003 tavaszán nem tudta önerőből Afganisztánból hazaröpíteni katonáit, ezért egy ukrán társaság szintén nem éppen modem Jak-42-es gépét vette igénybe. Az eredmény 62 halott. A honi hadsereg felszerelése már a 80-as években sem volt valami dicső, pedig akkor a katonaság ab­szolút prioritást élvezett. Aki szolgált a Csehszlovák Néphadsereg­ben, tudhatja, milyen koszos mundérban és milyen fegyverzettel kel­lett volna megrohamoznunk az amerikai cirkálórakéták bázisait. Csak emlékeztetőül: ezt az évet úgy kezdtük, hogy lezuhant egy mentőhelikopter, mégsem törünk pálcát a légi mentőszolgálat felett. Még szerencse, ugyanis pontosan az érintett egység egy másik heli­koptere segített az AN-24-es balesete utáni mentésben is. Szlováki­át, annak gazdaságát, infrastruktúráját nem egy esetben csak haj­szál, esetleg egy lépés választja el a katasztrófától, elég csupán egy nagyobb árvízre vagy a szüveszter előtti havazás okozta közlekedési kollapszusra gondolnunk. Múlt hét csütörtökén elfordult tőlünk a szerencse. Fájó, de igaz, még sokáig fogunk függeni Fortunától. A demokrácia fintora MAL1NÁK ISTVÁN Gyökeresen megváltozott tegnaptól a Közel-Kelet politikai térképe, a feszültség érezhetően nőtt a térségben, a békefolyamat híveinek óvatosan vagy nyíltan pesszimista nyilatkozatai indokoltak. E sorok írásakor még nem lehetett pontosan tudni, müyen arányban nyerte a radikális Hamász a palesztin választásokat, de sokatmondó, hogy a Korei-kormány 8-9 órával a hivatalos eredményhirdetés előtt le­mondott. Azt is csak találgatni lehet, müyen kormány (ha netán koa­líciós, akkor kivel) alakul. De mindez csak részletkérdés. A lényeg: Izrael és legfőbb szövetségese, az USA rémálmai váltak valóra - ennek minden politikai és feltehetően katonai következményével együtt. Szülte teljes bizonyossággal megjósolható: a békefolyamatot egy időre jegelik. Bush elnök még az eredmények ismertetése előtt elutasította a dialógust a Hamásszal, hasonlóképpen nyüatkozott több izraeli politikus, és fordítva: a Hamász részéről sem tapasztal­ható tárgyalási hajlandóság. A nagybeteg Sáron volt tanácsadója, Szalmán Sóval az 1933-as németországi helyzettel vont párhuza­mot: 1933-ban Hitler és pártja parlamenti választás útján jutott ha­talomra. A mostam demokratikus választások is egy terrorista szer­vezetet emeltek kormányra. A Hamász valóban terrorszervezet, az utóbbi években több száz izraeli halt meg az általa végrehajtott ön­gyilkos merényletekben. Politikai programjának sarkköve: egy isz­lám állam létrehozása egész Palesztinában, Izrael területét is bele­értve. Ebből adódóan nem ismeri el a zsidó áüam létét, Izraelt meg­szállónak tartja, ezért - mint tegnap is elhangzott - a decemberben lejárt tűzszünet után folytatni kívánja a fegyveres harcot Izrael eUen. Természetesen elutasította a palesztin autonómiáról szóló 1993-as oslói megállapodást, mostani választási programjában pedig bűnnek minősítette a biztonsági egyeztetést a megszállóval. Miért vesztett a mérsékeltebb Fatah? Mert korrupt, tisztségviselői megvesztegethetők, kormánytényezőként állítólag jelentős segély­pénzekkel nem tud elszámolni, képtelen a gázai övezeti biztonsági helyzet stabüizálására. Mert egymás eüen is harcoló frakciókra sza­kadt, a néhai Arafat országlásának utolsó évei óta generációs küz­delmek dúlnak mind a politikai szervezetben, mind a különféle biz­tonsági erők vezetésében. Miért nyert a szélsőséges Hamász? Változás és reform című válasz­tási programjában a korrupció elleni harcot nevezte központi kér­désnek, a hatalmi struktúrák, a kormány elszámoltatási kötelezett­ségének bevezetését hangsúlyozva. Tény: a Hamásznak nincsenek korrupciós botrányai. A második fontos ígérete az volt, hogy véget vet a palesztin területeken eluralkodott káosznak. A harmadik, s talán a legfontosabb, mert ezért igazán népszerű a lakosság köré­ben, a Hamász szociális programja. Eddig is működtetett óvodá­kat, iskolákat, szociális munkásokat képzett, segélyeket osztott a rászorulóknak. Sokan nem tudatosítják, müyen fontos szerepe van egy üyen jól szervezett erőnek például a palesztin menekülttá­borokban. Vagyis: elvégezte azt, ami a kormány feladata lett vol­na. Ez is a Hamász, s így már árnyaltabb a kép. A Hamász csak a mi szemünkben egyenlő az öngyilkos merénylővel. A helyiek sze­mében a szociális munkás, az óvónő, az orvos is egyenlő a Ha­másszal. Ne temessük még a békét, mondjuk azt: elodázták. Voltak ugyanis halvány utalások arra, hogy valamiféle párbeszéd azért lehetséges. Meg keü várni, amíg Izrael kiheveri az első sokkot, a Hamász pedig a mámort.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents