Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

2006-01-21 / 17. szám, szombat

14 Családikor ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 21. www.ujszo.com HÉTVÉGI OLVASMÁNY Szerelem GUY DE MAUPASSANT Napilapom hírei közt éppen most olvastam egy szerelmi drá­máról. A férfi megölte a nőt, aztán öngyilkos lett: tehát szerette őt. Nem érdekel, ki volt a férfi és ki a nő. Csak a szerelmük érdekel: és nem azért, mert meghat vagy meg­döbbent, vagy mert felizgat és el­gondolkoztat. De azért, mert fel­idéz egy emléket ifjúságomból, egy különös vadászemléket, amikor megjelent előttem a Szerelem, egé­szen úgy, mint az első keresztények előtt az égbolton a kereszt. Az ősember ösztöneivel és érzé­seivel születtem, ezekkel kevered­tek el civilizált énem gondolatai és érzései. Szenvedélyesen szeretek vadászni; de a vérző állat, a bevér- zett tollak, kezemen a vér úgy ösz- szeszorítják a szívemet, hogy majd­nem elájulok. Abban az évben, már az utolsó őszi napokban - egyszerre hidegre fordult az idő - az egyik unokabá­tyám, Kari de Rauville meghívott: menjek vele vadkacsázni a hajnali nádasba... Este érkeztem meg unó kabátyámhoz. Sziklát re- pesztő hideg volt. Vacsora közben, a nagy ebédlőben, melynek pohárszé­két, falát, mennye­zetét ellepték a kitö­mött madarak, Kari elmondta, hogyan rendelkezett erre az éjszakára. Körülöttünk kitárt szárnnyal repülni látszott a sok madár, ott ül tek az ágakon leszegezve a kar- valyojc, a kócsagok, baglyok, éjjeli lappantyúk, az egerészölyvek, hímkarvalyok, keselyűk, sólymok, s maga unokabátyám is különös sarkvidéki állat lehetett volna kö­zöttük, fókabőr kabátjában. Megtudtam, hogy hajnali fél négykor kell indulnunk, s fél ötre elérjük kiválasztott leshelyünket. Azon a helyen egy kunyhót raktak jégtáblákból, hogy védjen valame­lyest a napkeltét megelőző szörnyű széltől, attól a jegestől, amely fű­részként tép a húsba, belénk vág, akár egy kardpenge, szúr, mint a mérgezett tövis harapófogó nem kínozhat meg jobban, éget, mint a tűz. Unokabátyám a kezét dörzsölte:- Még nem értem meg ilyen fa­gyot! Már este hatkor tizenkét fo­kot mértünk. Vacsora után azonnal ágyamra vetettem magam, és a kandallóm­ban lobogó hatalmas tűz fényénél elaludtam. Amint hármat ütött az óra, feléb­resztettek. Én báránybőr bundát húztam magamra. Kari unokabá­tyám medvebőrt. Mind a ketten fel­hajtottunk két csésze forró kávét, utána két pohár finom konyakot, majd elindultunk a kerülővel s a kutyáinkkal: Plongeonnal és Pierrot-val. Alig tettünk néhány lépést, úgy éreztem: a csontom megfagy. Olyan éjszaka volt, amikor azt hű­jük, a föld is meghalt a hidegtől. A jeges levegő annyira fáj - ke­ménnyé, egészen tapinthatóvá vá­lik; a legkisebb szél sem támad benne. Merev, mozdulatlan. Ha­rap, tehetetlenné tesz, megfa­gyaszt, megöli a fákat, a növénye­ket, a bogarakat; még az apró bo­garakat is: csak lefordulnak az ágakról a kemény földre, és a fagy ölelésében keménnyé válnak ők is. A hold az utolsó negyedben járt, egészen oldalára fordult, ájuldozni látszott az űrben, s oly gyenge volt, hogy nem tudott már továbbmen­ni: ott maradt fenn, őt is átjárta, megbénította a rideg ég. Száraz, szomorú fényt árasztott a világra, azt a halódó fakó fényt, amit hóna­ponként ránk vet, ilyenkor, feltá­madás végén. Egymás mellett lépkedtünk Kari meg én, hátunk egészen meggör­bült, kezünk a zsebünkben, pus­kánk a hónunk alatt. Csizmáinkat finom gyapjúba bugyoláltuk, ne­hogy elcsússzunk a befagyott fo­lyón, s ne üssünk semmi zajt. A fe­hér füstöt néztem, mely kutyáink leheletéből támadt. Nemsokára a mocsár széléhez értünk és rátértünk a száraz nád közé vágott útra, mely átvitt ezen az alacsony erdőn. Könnyű zaj kísért minket: súrol­ta a hosszú szalagban lógó levele­ket; még soha nem ragadott meg ennyire a hatalmas, különös meg- indultság, melyet csak a lápvilág ébreszt bennem. Ez ott halott volt, meghalt a hidegtől, felette jártunk, a kiszáradt nádrengetegben. Egyszerre, az egyik vágás ka­nyarulatában, megpillan­tottam a jégkunyhót, melyet nekünk emel­tek, hogy menedé­künk legyen. Belép­tem, s mert csak­nem egy óráig vár­hattunk még ván­dorló madaraink ébredésére, begön­gyöltem magam taka­róba, valamelyes mele­get remélve. Hátamon fekve az elborult holdat kezdtem figyelni: meg­duplázódva négyszarvúnak lát­szott sarkvidéki künyhónk homá­lyosan áttetsző falán keresztül. De a megfagyott mocsár hidege, az égboltról ránk hulló hideg csak­hamar olyan borzalmasan belém hatolt, hogy köhögni kezdtem. Kari unokabátyám nyugtalan lett: - Annyi baj legyen, legfeljebb kevesebbet lövünk... Nem akarom, hogy meghűlj: tüzet rakunk! És odaszólt a kerülőnek: vágjon nádat. Halomba rakták, kunyhónk tete­jét beütötték, hogy a fiist kiszáll­hasson. És amikor a piros láng a tiszta kristályfalak mentén felemel­kedett, a táblák olvadni kezdtek, csendesen, éppen csak kevéssé, mintha ezek a jégkövek megizzad­tak volna. Kari kívül maradt és be­kiáltott:- Gyere! Nézd meg! Kiléptem, és szinte elszédültem a gyönyörködéstől. Kúp alakú kuny­hónk olyan volt a tűzben, mint egy hatalmas gyémánt, amit hirtelen a mocsár fagyott vizére hajítottak. S odabent valószínűtlen alak: mele­gedő kutyáink. De ekkor különös hang, elhaló, tétova kiáltás suhant el a fejünk fe­lett. Tüzünk fénye felé ébresztette a vadmadarakat. Semmi nem indít meg annyira, mint ezeknek a láthatatlan élőlé­nyeknek első kiáltása: áthasít a sö­tét levegőn, villámgyorsan s oly tá­vol, megelőzve a látóhatár szélén feltűnő téli napot. Az ilyen der­mesztő téli órában úgy érzem, hogy a futva tovatűnő hang, amit egy madár tollazata ragad magá­val: a mindenség lelkének sóhaja. Kari odaszólt a kerülőnek:- Oltsd el a tüzet! Itt a hajnal! Valóban, az égbolt sápadni kez­dett, és a kacsák csapatai hosszú, sebes, gyorsan elmosódó foltokban húztak el az égen. Fény villant a sötétben. Kari lőtt. A két kutya előrevetette magát. Ekkor percről percre hol ő, hol én fel-felemeltük fegyverünket, amint egy-egy repülő csoport ár­nyéka elszállt a nád felett. És Pierrot meg Plongeon kifulladva és vidáman cipelték hozzánk a vérző állatokat - a vadkacsaszemek néha még ránk pillantottak. Kivilágosodott, fényes és kék reggel lett; a völgy mélyén megje­lent a nap, már-már arra gondol­tunk, hogy visszatérünk, amikor hirtelen két madár húzott el a fe­jünk felett, egyenes nyakkal, kife­szített szárnnyal. Lőttem. Az egyik majdnem a lábam elé hullt. Ezüst hasú böjti réce volt. Ekkor az űrben - fölöttünk - egy madárhang sikol- tott. Rövid, ismétlődő, szívet tépő hang: és a madár, a kis megmene­kült madár, körözni kezdett felet­tünk a kék magasságban, és nézte halott társát - az már a kezemben volt. Kari térdre ereszkedett, vállához szorított puskájával mohón leste, várta: jöjjön közelebb!-A nőstényt szedted le! - mond­ta. - A hím itt maradt! Valóban maradt; egyre ott körö­zött és sírt felettünk. Soha a szen­vedés jajongása nem hasított úgy a szívembe, mint ez a kétségbeesett hívás; mint ennek a magasságba belevésző, szerencsétlen madárnak megindító vádja. Olykor el-elmenekült a röptét követő puska fenyegetése elől, úgy látszott, hogy folytatja útját egye­dül, az égbolt alatt. De nem tudta rászánni magát, s hamarosan megint csak visszatért, hogy to­vább keresse párját.- Tedd a földre! - mondta Kari. - Meglátod, közelébb jön! És csakugyan, közeledett; nem törődve a veszéllyel, elbódulva a szerelemtől, mely a másikhoz fűz­te, akit megöltem. Kari lőtt; mintha csak elvágták volna a zsinórt, amelyen a madár eddig függött. Láttam, hogy valami feketeség leesik, puffanás zaját hal­lottam a nádasban. És Pierrot el­hozta. Ugyanabba a vadásztáskába tet­tem mind a kettőt, már hidegek voltak... És még aznap visszamen­tem Párizsba. Ülés Endre fordítása A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Pókháló Ha a falon pókhálót veszünk ész­re, lassan, óvatosan vegyük le, ne­hogy a póktojások kihulljanak belő­le. Gyakran folt marad a háló he­lyén, amit száraz kenyérrel vagy ra­dírral kell ledörzsölni. Ha fabúto­ron volt a pókháló, a helyét benzin­nel mossuk le. Porcelán Értékes, régi vagy modem por­celánt valamint üveget nagy gond­dal kell kezelni, különösen a tisztí­tásnál, mert a legkisebb repedés, kopás vagy karcolás tönkreteszi a legértékesebb darabokat. Első feltétel, hogy a porcelán vagy üvegneműt szilárdan álló tar­tókban helyezzük el. A vitrinek ne inogjanak. A fali állványok, eta- zserek ne álljanak el a faltól, úgy­hogy felületük ferde síkban legyen (amit úgy érünk el, ha alul, a hátsó falán két lapos parafa vagy fada­rabkák éppen olyan vastagok le­gyenek, mint amilyen messzire a felső horog a faltól eláll). Ha a dí­szes étkezőkészletet mosogatás után nem rakjuk el mindjárt, ne halmozzuk a tányérokat magas tornyokba. Hogy a porcelántányé­rokat karcolásoktól megóvjuk, rakjunk mindenik tányérra papír­vagy vászondarabkákat és sohase rakjunk nagyobb tárgyakat kiseb­bekre. A finom porcelánedényt mossuk mindig fadézsában, a mosogatás­hoz és törléshez puha törlőket használjunk, régi vászonneműt, puha szarvasbőrdarabokat, ame­lyek azonban ne legyenek összefol­tozva. A törlők mindig szárazak és tiszták legyenek. Utoljára még tö­röljük át az egészet puha selyem­mel. Kézzel festett, finom, aranyo­zott porcelán mosogatásához soha­se használjunk szódát, mert ez megtámadja a festéket. Kézmeleg- ségű (világért sem forró vízbe) te­gyünk 5 literenként egy kávéskanál szalmiákszeszt és azután tiszta víz­zel többször leöblítjük. Az öblöge­tővíz fokozatosan hidegebb legyen, mint a mosogatóvíz, végül aztán egész hideg vizet használhatunk. Az olyan tányérokat vagy tálakat, amelyek szósszal vagy zsíros mara­dékokkal erősebben vannak be­piszkítva, először puha, sima papír­ral ledörzsöljük, hogy ne kerülje­nek túlságosan zsírosán a mosoga­tóvízbe. (Tányérokat ne rakjunk egymásra a dézsában, hanem egy­más mellé.) A díszítéseket, mint pl. fülek, fogók stb. puha kefékkel tisz­títsuk s úgy távolítsuk el a beülepe­dett piszkot, port. Leveses és más tálakat vagy nagyobb edényeket sohase fogjunk meg egyik fülénél fogva, mert sok drága tárgy tört már ilyen módon össze. Porcelánnippek Lemosás előtt ecettel és fújással tisztítjuk meg a portól, óvatosan, mindig egyik darabot a másik után mosunk le, töröljük le azonnal pu­ha törlővel és rakjuk kellő távolság­ba egymástól a kályhára száradni. A mindennapi használatban levő porcelánedényt és üvegneműt egy kis óvatossággal sokáig épségben tarthatjuk. Távolítsuk el mindig pa­pírral a zsír- és ételmaradékokat az edényekről mosogatás előtt és so­hase tegyünk túl sok edényt egy­szerre a dézsába. Ha az öblítővíz is meleg, az edény a lecsepegés köz­ben meg is szárad, úgyhogy elég kissé utána törölni és máris fényes lesz. Barna foltokat, pl. a porcelán­ba égett teanyomot úgy távolítha­tunk legjobban el, ha finomra őrölt sót hintünk puha, nedves rongyra, és azzal dörzsöljük a foltos részt. Ott is, ahol modem mosogatógé­pekkel dolgoznak, tanácsos szem előtt tartani az említett óvatossági szabályokat. Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 CSALÁDI KVÍZ Kedves Olvasó! Nem kell mást tennie, csak figyelmesen elolvasni hétvégi magazinunk írásait, s akkor gond nélkül meg tudja jelölni a helyes vála­szokat kvízünk kérdéseire. A megfejtést levelezőlapon küldje be a Családi Kör cí­mére, de ne feledje el fel­tüntetni a sajátját sem. Mert ha velünk játszik, nemcsak hogy jól szórakozik, kis sze­rencsével az Új Nő ajándé­kát is megnyerheti. Beküldési határidő: január 25. 1. Hány ország legjobb orvosai között szerepel a szlovákiai Eva S iracká? a) 65 b) 55 c) 37 2. Melyik szervezet megalapítása fűződik a világhírű doktornő nevé­hez? a) a Lelki Egészség Ligája b) a Rákellenes Liga c) a Nárciszok Ligája 3. Mi a célja az olvasásta­nításnak az első osztály­ban? a) a betűfelismerés b) az összeolvasás c) az értő olvasás 4. Kinek a horkolására ébredt Anett? a) a féijéére b) a macskáéra c) a sajátjára 5. Maupassant novellájá­ban mi idézi fel a Szerel­met, mely úgy jelenik meg előtte, akár az első keresztények előtt az ég­bolton a kereszt? a) egy vadászemlék b) egy napilap híre c) unokabátyja esete Január 14-ei Családi kvízünk helyes megfejtése: le, 2b, 3a, 4a, 5c. A Nap Kiadó ajándékát Lábadi Beáta, padányi kedves olvasónk nyerte. CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469

Next

/
Thumbnails
Contents