Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-20 / 16. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 20. www.ujszo.com A gyermeket egy faj hulladékaként fetisizálták, amelynek reprodukciója, miután fokozatosan technikai műveletté változott, már nem jelent nemi elkötelezettséget A gyermekkor fehér foltja A társadalmi és politikai rend szempontjából most már a gyermekkor specifikus problémájával is szembe kell néznünk. Ez ma elválaszthatatlan a szexualitás, a drog, az erőszak, a gyűlölet problémáitól és a társadalmi kizárás minden megoldatlan kérdésétől. JEAN BAUDR1LIARD Az erőszak hétköznapi krónikájának szereplői a szüleiket felkoncoló gyermekgyilkosok, a gyermeki erőszak más gyermekekkel szemben, a külvárosi serdülőkori erőszak - amelyet a bandák viszonylag szocializálnak -, ám jelentős a személyes végrehajtás is (nemrégiben egy gyermek is bevonult a sorozat- gyilkosok krónikájába). Mindezen epizódok megmagyarázhatatlanok a pszichológia, a szociológia vagy a morál fogalmaival. Valami másról van itt szó, ami a biológiai és szimbolikus rend közötti kapcsolat megszakadásából származik. Először is a születés státusa omlott össze. Mesterséges megtermékenyítés minden formában, genetikai manipulációk ellenőrzése: a születés természetességének helyén mindenütt mesterséges képződményekkel találkozunk. A kétpólusú család, a lelki és biológiai összetartozás fokozatos likvidálása folyik. A gyermek mint férfi és nő dualitása nem létezik már, de még úgy sem, mint múlt és jövő emlékezetet létrehozó letéteményese. A gyermek egyszer csak technikai folyamat lesz, amolyan apró protézis, nem pedig egy igazi „másik”. Vérfertőző megkettőződés mellék- terméke, akár valami sejtosztódás, és a szülők saját képük amolyan ideális kinövésének tekintik. Gyer- mek-klónnak, akit a „szülő” egyetlen sejtjéből hoznak létre. A gyermek nem gyermek már, hanem afféle póüólagos lény, amely elveszti természetes másságát, hogy szatellit létformába kezdjen ugyanazon mesterséges pályáján. Egyre nehezebb elkülönülnie, és nem is azonosságot és autonómiát találnia - mert ezeket ráragasztják -, hanem distanciáját és különösségét nehéz megtalálnia. Minél inkább megvilágosodik a genetikai örökség, annál inkább elhomályosul a szimbolikus. Már az ödipuszi dramaturgia sem működik. A gyermekkornak nincs már megoldása, mivel nincsenek már lelki és szimbolikus feltételei. Már az az esélye sincs meg, hogy meghaladja és tagadja önmagát. Fázisként eltűnik az emberi lény metamorfózisában. Elveszti sajátos szellemét és egyediségét, ugyanakkor fehér folttá változik. Már nem is akar felnőtt lenni, hanem szakadadanul serdülő marad, és autonómiára tesz szert, esetleg hevesen szembefordul a felnőttel, akivel már nem szolidáris és a leszármazottjának sem tekinti magát. E másság már nem szimbolikus szakadás, hanem tiszta és egyszerű elutasítás, amely egy szenvedély gyilkos kiéléséhez hasonlítható. De még csak nem is kiélés, mert a kiélés feltételezi a fan- tazma betörését egy valóságos világba, míg itt inkább egy valóságelvet megelőző gyermeki állapotról és amolyan kvázi hallucinációról van szó. Egyébiránt különös egybeesés áll fenn a valóságelvet megelőző gyermeki állapot, a virtuális valóság univerzuma és a felnőtt médiauniverzum, a valóságelvet követő állapot között, amelyben a valóság és a virtualitás összekeveredik. Ez a magyarázata a fiatal nemzedék spontán affinitásának az új virtuális technológiákhoz. A gyermekben él a pillanatnyiság kiváltsága. A zene, az elektronika és a drog nagyon könnyen utat talál hozzá. Nem ijeszt rá a kábítószeres elszigeteltség. Az időt tekintve ő előnyben van a felnőtthöz képest, aki csak visszamaradottat jelenthet számára, és a morális értékek terén csak afféle ásatag lény lehet a gyermek szemében. A gyermek tehát a szerves társadalmi felbomlás állapotában él. De mivel „természetes” termék, anomália lett belőle. A mai életritmus szöges ellentétben áll a gyermek fölnevelésének hosszú idejével és általában mindennel, ami a gyermekkorhoz tartozik. A gyermek tehát eltűnésre ítéltetett. (...) De azért ne nyugtalankodjunk! Gyermekek mindig is lesznek, csak éppen a kíváncsiság és a szexuális perverzió vagy a részvét, esedeg a manipuláció és a pedagógiai kísérletezés tárgyaként, vagy egyszerűen csak az élővilág genealógiájának hulladékaként - mint ahogy lesznek versenylovak, háziállatok, műalkotások vagy védett fajok akkor is, amikor a természetes fajok már régen eltűntek a világból. Az állatokhoz hasonlóan - amelyeknek hamarosan nem lesz egyéb rendeltetésük, mint hogy múzeumba kerülnek az ember származásának nyomaiként - maga az ember is a jövő nyomainak státusára ítéltetett a kiónok univerzumában. Ekképp a gyermeket, a gyermek fo(Képarchívum) galmát ugyancsak fetisizálják majd: már fetisizálták is. Idealizálták és fetisizálták egy faj hulladékaként, amelynek reprodukciója, miután fokozatosan technikai műveletté változott, már nem jelent többé „nemi” elkötelezettséget. Vessünk csak egy pillantást a gyermeki jogok egyetemes nyilatkozatára, amelyet az ENSZ adott közre, és mindjárt látjuk, hogy a gyermek eltűnő félben lévő faj: „Lehetőségem van nemet mondani... Jogom van tudni, ki vagyok... Jogom van a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálkozásra... Mindenkinek kötelessége megvédem engem a szellemi és fizikai brutalitástól... Jogom van énekelni, táncolni, képességeimet fejleszteni, legjobb tudásom szerint, nagyobb boldogulásomra” stb. (Ilyen hülye nyilatkozatot még életemben nem hallottam, amelyben ennyire nevetségessé teszik a gyermekeket, tudós majmot csinálnak belőle a felnőttek jogi őrületének álöltözetében.) A gyermeket természetes lényként tehát kiűzik a világból, mint valami anakronisztikus túlélőt. Ugyanakkor vad és bűnöző, kriminális lény lesz belőle. Elveszíti gyermeki hitét, már nem hasonlítja ösz- sze magát pejoratív módon a felnőtt modelljével. Mindig is potenciálisan veszélyes lény volt, olyan valóság, amelyet a pedagógia és a modem polgári idealizálás elmaszkírozott és a maga módján állandóan bosszút állt rajta kisebbrendűségéért, de ez az alávetettség az idő múlásával megszűnésre ítéltetett. Ezúttal azonban éppen az idő hiányzik a gyermekkor számára - és az evolúció láncolata hirtelen megszakad: a gyermek a felnőtt ellen fordul, esküdt ellenségeként. A valóság a felnőtté volt (ma már ez sem igaz, mert már nem ő a valóság ura). A gyermekkor a világ költői illúziójának egyik utolsó bástyája volt. (...) A gyermek már fogyasztási cikk, amelyet szerencsétlen módon a felgyorsított árucsere ciklusába integráltak, tehát félresikeredett termék lett belőle, egy másik korszak terméke, aki többnyire a szülők közt hányódik, akik nem tudják, mit kezdjenek vele. De a gyermek - akárcsak a holtak, a nők, a tömegek... - továbbra is rendelkezik a bosszúállás eszközeivel, és megoldhatatlan probléma elé állítja a valóság urait. Romhányi Török Gábor fordítása A Vámbéry Antológia 2005 szövegeinek zöme megragad az emlékezetben, és arra inspirálja az olvasót, hogy a szerzők munkásságába mélyebben is beleássa magát Látlelet egy heterogén irodalmi antológiáról H1ZSNYA1 ZOLTÁN Az antológiák bemutatása rendkívül hálátlan feladat. Különösen akkor, ha egy sokszerzős, korábban esetenként más kontextusban olvasott írásokból összeállított kötetről akarunk szólani. És ráadásul az egyes művek tüzetes elemzésére terjedelmi okokból nem nyílik mód. Mindez persze csak akkor érvényes, vagyis csak akkor hálátlan igazán ez a feladat, ha az értékelő érdemben is szeretne valamit mondani az adott gyűjteményről. Merthogy különböző szempontú fel- és besorolásokra, csoportosításokra, irodalomtörténeti közhelyek, formális szóvirágok, holmi protokolláris parolázgatások lebonyolítására kétségtelenül rendkívül alkalmas apropó lehet egy-egy üyen szöveggyűjtemény. Nem vagyok az antológiáknak különösebben lelkes híve, ezeket többnyire (vagyis azért nem egytől egyig) inkább csak amolyan töltelékanyagnak tartom a kiadói tervekben. Nagy és egyre lelkesebb híve vagyok azonban a Vámbéry Ármin Irodalmi Kávéháznak, ahol az elmúlt években mindig nagyszerű borokat ittam, és sok kitűnő előadást hallgathattam meg, s lehettem számos érdekes dialógus tanúja és résztvevője. És persze sok kiváló, ott elhangzott irodalmi mű is megmaradt emlékezetemben, és arra inspirált, hogy ezek szerzőinek munkásságába mélyebben is beleássam magam. Tehát - a maradandó, szép emlékek hatása alatt játszi könnyedséggel leküzdve látens antológia-fóbiámat - a tavalyi Vámbéry Antológia bemutatására mégis vállalkoztam. És nemcsak hogy vállalkoztam, hanem - persze néhány kritikus megjegyzést azért nem mellőzve - alapjában véve még dicsérni is fogom. Először is azzal érvelnék a megjelentetés szükségessége mellett, hogy a gyűjteménybe besorolt szövegek - noha kivételekkel! -, úgy érzem, alkalmasak arra, hogy megragadjanak az olvasó emlékezetében, és arra inspirálják, hogy ezek szerzőinek munkásságába mélyebben is beleássa magát. Ez - ameny- nyiben valóban így van - már önmagában is messzemenően igazolja e könyvecske létjogosultságát. (Itt jegyzem meg, hogy engem elsősorban a 65. oldalon kezdődő versike inspirált szerzője lelkűidének mélyebb megismerésére, de hát ez, tudom, csupán egy röpke szubjektív impresszió következménye, lehet, hogy másvalaki könnyedén elsiklik felette.) A másik - egyébként nem kevésbé súlyos - érvem a Vámbéry-szö- veggyűjtemény mellett már kicsit talán meglepőbb. Egy-egy könyv heterogenitását ugyanis nemigen szokták az erényei között említem. Én most mégis ezt teszem. Ez az antológia már annyira sokszínű, olyannyira vegyes tartalmú, műfajú és színvonalú szövegek egyvelege, hogy én például már majdnem úgy olvastam, mint a padláson gyerekkoromban a nagyapám első világháborús katonaládájából előhalászott Kincses Kalendáriumokat. Ha egy kiadvány üyen radikálisan felvállalja a maga sokféleségét és színvonal-ingadozásait, az már emiatt aligha kritizálható. Ott már az egybeolvasás révén az érzékelésnek olyan rejtett csatornái tárulkoznak fel az olvasó előtt, amelyek messze túlvezetnek az egyes alkotások kínálta asszociációs mezőkön, és az egyetemes szöveguniverzum éteri tisztaságú kakofóniájának elementáris erejű átélésével kecsegtetnek. Mert vannak ugyan a kötetben már-már unalmasnak mondható párhuzamok is, de hát - hogy csak azonos műfajú alkotásokból merítsek példát - mekkora és mily egyedi szellemi izgalmakat kínál Bettes István dadába oltott posztmodem szürrealizmusának együttolvasása, mondjuk, Zirig Árpád költeményeinek szikár, férfias pátoszával (az olyan erőltetett lírai futamokra gondolok itt például, mint amikor az irodalmi kávéház műsorainak házigazdájaként is gyakran szerepet vállaló költő azt úja, hogy: „olyan mint a halál / ha nincs velem senki / lecsukódó szem / jaj nem kell kétségbeesni”). És a véletlennek köszönhetően a könyvecskében megjelenő különböző műfajú írások egymásra hatása is nemegyszer továbbgondolásra késztet. Minden irónia nélkül mondom: rendkívül termékeny az együttolvasása például a kiváló erdélyi költő, Orbán János Dénes Faustot és Mefisztót magyar környezetbe helyező, lenyűgözően szellemes verses drámájának és a mi Csáky Ká- rolyunk A farsangi szokások hiedelemköre, költészete és dramaturgiája című néprajzi tanulmányának. Utóbbi dolgozat ugyanis számos olyan - saját gyűjtésből származó - farsangi rigmust tartalmaz, amely erősen emlékeztet az erdélyi poéta pajkos megszólalásmódjára. Utóbbi szerző egyébként - térjünk rá ezen a ponton a kötetben fellelhető egyszerűbben felfejthető párhuzamokra - három minőségben is szerepel a Vámbéry Irodalmi Kávéház 2005-ös szöveggyűjteményében: a fentebb említett néprajzi tanulmány szerzője, irodalomtörténeti tárgyú könyve kapcsán pedig Vajda Barnabás könyvrecenziójának szerző-alanya. Valamint (és ez - habár amikor eddig jutottam az olvasásban, már azt hittem, mindenre felkészültem - bevallom, mégiscsak meglepett) versei is olvashatók a kötetben. Idézek az egyikből: „Őseink keresztjeiről/letagadják a / betűt is a / liberális lovagok, / hogy legyen nekik / köny- nyebb / a feledés”. A vers címe: „Újkori haláltánc”. Egy másik, igen hasonló témájú Csáky-költemény címe pedig ez: „Újkori latrok”. Nos, nem értem, mi baja Csákynak az újkor liberális latraival. Persze talán még sikerült is volna felfejtenem a költemény belső logikájának minden bizonnyal sűrűre szőtt szövetét, ha verssorokba tördelt magvas megállapításait a legújabb kor nemzetárulóink címezi, mivelhogy lassacskán már nyolcvannyolc esztendeje ebben a történelmi korban van szerencsénk élhetni. És noha a mélyebb megértés kegyelméből nem sikerült részesednem e vers olvasásakor, mégis úgy vélem, jobb lett volna, ha a szerző valamüyen publicisztikai műfajt választ közlendője megfogalmazásához. Úgy módjában lett volna bővebben kifejteni, mi az, ami még az ezredfordulón is ekkora indulatokat kavar benne az újkor liberálisaival, például Deák Ferenccel, a „haza bölcsével” szemben. Ha a kötet írásai közötti párhuzamokról beszélünk, két fontos irodalmi-művészeti toposzt szükséges megemlíteni: az egyik József Attila, a másik Dúdor István nevével fémjelezhető. A József Attila-cente- nárium és -emlékév maximálisan indokolja a József Attila-hom- mage-ok jelenlétét a kötetben. Dénes György, Gál Sándor és Fellinger Károly műve azonban a hagyományos József Attüa-félreértésekből építkezik, új félreértések lehetőségét, sajnos, nem teremti meg. Mihályi Molnár László Fekete dal című, Dúdor István emlékére írott verse átmenetet képez az antológiát uraló két toposz között: nyilvánvalóan a dereski festő halálának ihletésére íródott, ugyanakkor (a szokványos) József Attilát is megidézi. Nehéz azonban megfejtenem, miért éppen most került be a ládafiából egy friss gyűjteménybe, amikor már sok-sok évvel ezelőtt is olvasható volt. Szászi Zoltán is a legendás gömöri piktor alakját idézi meg ugyan (úgy látszik, Dúdor szuggesztív alkotói személyiségének felidézése tizenhét évvel a halála után még mindig időszerű a szlovákiai magyar irodalomban), a Múlt éjfélkor a parkban című opussal azonban eddig még nem találkoztam. És komoly mentség az is, hogy a Szászi-vers részleteiben már Bettes István korábbi Dúdor-versének parafrázisa, ami arról tanúskodik, hogy az életképesnek bizonyult mítoszt tudatosan új - intertextuális - eszközökkel építi tovább. Végezetül pedig nézzük, mi is maradt ki az eddigi felsorolásból. Nem szóltam még Dobrovits Mihály Az Árpád-ház és a keleti örökség című, nagy, javarészt számomra eddig ismeretlen tudásanyag birtokában megírt őstörténeti tanulmányáról, Lacza Tihamér A pálya szélen címmel közölt esszéjéről, amely a szlovákiai magyar műszaki-tudományos értelmiség helyzetéről és lehetséges szerepéről értekezik - és nem szóltam néhány versről sem. Úgymint: Kulcsár Ferenc cizellált, elmélyült költeményeiről, Barabás Zoltán hasonló indíttatású lírájáról, a különutas Fehér Sándor sajátos, a hagyományos prózavers eszköztárának segítségével épülő versvilágáról, Norbert György komoly jövőbeli elvárásokra feljogosító regényének részletéről, Ardamica Zorán egyre fiatalosabban szabad szájú, egyre véresebb és egyre elevenebb opusairól, Mizser Attila hagyományosan kitűnő szonettjéről, Zalán Tibor feszültséggel teli mestermunkáiról és egyik legremény- teljesebb fiatal költőnk, Vida Gergely verséről. Van tehát olvasnivaló bőven ebben a vékony könyvecskében. Bárki találhat benne kedvére való úást. Mindenkinek melegen ajánlom tehát a figyelmébe! (Lilium Aurum, 2005)
